Interjú

„Legalizált határsértés”

Ulrich Gábor grafikus, animációs filmrendező, szobrász

Képzőművészet

Új rövidfilmje, a Dűne kapcsán Ulrich Gábor grafikussal absztrakcióról, boldog gátlástalanságról és az animációs filmek magyar helyzetéről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Dűnéről azt írják, absztrakt thriller. Te is így jellemeznéd?

Ulrich Gábor: Három és fél perces, minimalista filmről van szó, így nem tudok elég keveset elárulni róla. Absztrakt, ez igaz: növényi részeket, fűszálhoz hasonló dolgokat látunk, de ez sem konkretizálódik. Viszont az auditív részben, a hangkulisszában – persze dialógusok nélkül – kirajzolódik egy jól követhető dramaturgiai ív. Ebből bontakozik ki maga a rémtörténet, a thriller. Talán ez – a látható és a hallható réteg fordított viszonya – adja a film különlegességét.

MN: A filmjeidben eddig is fontos szerepe volt a hangoknak.

UG: Most volt egy szinte ugyanilyen álmom. Felébredvén rögtön beugrott, hogyan lehetne filmként megformálni: egy hétvége alatt kész lett, nulla költségvetésből. Precízen és pontosan megcsináltam a hangot is, de azért megmutattam egy professzionális sound dizájner barátomnak, Chris Allannek. Azt mondta, jó az időzítés, jó a dramaturgiai ív, de technikailag vállalhatatlan, ilyen szélfúvás már a hatvanas években is kínos volt! Úgyhogy barátságból, az ügy iránt érzett elkötelezettségből megcsinálta. Olyan rejtett hangokat is beleszőtt, amelyek a nézőben-hallgatóban nem is tudatosulnak, mégis rengeteget hozzátesznek a hangkép létrejöttéhez. Végül száz fölött lett a hangsávok száma.

Ulrich Gábor

Ulrich Gábor

 

 

MN: A munkáidban visszatérő elemek a testrészek, bordakosarak, itt viszont már ez a roncsolt test is eltűnik.

UG: Próbálkoztam felszabadító, esztétikus, abszurd vagy esetleg humoros mozgóképeket készíteni, de amikor letettem a (digitális) ceruzát, mindig az organikus szerkezetekhez, a zsigeriséghez, a testbe zártsághoz jutottam. Ennek a matériához kötöttségnek, az abszolút szabadság hiányának a szimbóluma a bordakosár. Ez sokáig nem tudatosult bennem, de úgy látszik, ez a keresztem; nem tudok kibújni a saját bőrömből.

MN: Képzőművészként indultál.

UG: Van is egy folyamatos szakmai identitáskeresés, zavar bennem, és helyenként az ebből következő imposztorszindrómám is erősödni látszik… Korábban a Kecskeméti Filmstúdiónak készítettem alkalmazott grafikai munkákat, és egyszer csak feltették a kérdést, nincs-e kedvem animációt készíteni. Rögtön nemet mondtam, de néhány hét után visszasündörögtem, hogy mégiscsak megpróbálnám. Ekkor jött egy tökéletesen tudatlan és emiatt felszabadult korszak: semmit nem tudtam a filmkészítés technikájáról, elméletéről, koncepcionális részéről, az első filmemnek (Idegen test) mégis nagy sikere volt, minden A kategóriás fesztiválon a versenyprogramba került, el is ismerték néhány díjjal.

Ez lendületet adott, elkezdtem intézményes formában tanulni a filmről, és egyre több gátlás, kontroll kezdett megülni rajtam; a munkáim pedig kezdték elveszíteni a hiteles és impresszív lendületüket. Meg is álltam a Balansz című filmnél, amely jó is lett volna a filmes munkásságom kvázi záródarabjának, mert míg a legelső film a lányom születéséről, ez az ő felnövés okozta eltávolodásáról, leszakadásáról szólt. Kezdett is kihunyni bennem az animációval kapcsolatos alkotói érdeklődés… Ha nem jön az álmom, így is marad. Ráadásul ez a fajta szélsőséges absztrakció sosem érdekelt. Most mégis nagyon izgalmas kalandnak találom, és feltett szándékom, hogy próbálok még e gondolkodás mentén, e vizuális és auditív nyelvezettel több munkát létrehozni.

false

 

Fotó: Ulrich Gábor

 

MN: Az annecy-i fesztivál az animációs filmek Cannes-ja, nagy reflektorfényre lehetett számítani.

UG: Igen, számos vetítési helyszín van, vásárok, szakmai bemutatók, kiállítások, fórumok. Már most jönnek a visszajelzések a vel kapcsolatban, az Annecy-beválogatás miatt hívják további fesztiválokra is. És mivel a Dűne nem egyértelműen az animációs filmek formanyelvén készült – technikai értelemben animációs, esztétikai értelemben viszont natúrfilm, realistafilm is lehet –, pályáztatható a nagyfesztiválok rövidfilmszekciójába is.

MN: A járványhelyzet viszont erre is kihat: Annecyt is online tartják az idén. A Dűnére fokozottan igaz, hogy olyan fizikai-technikai környezetet igényel, amilyent egy effajta bemutató nem feltétlenül tud biztosítani.

UG: Az online bemutatás valóban komoly sérülés az interpretáció oldaláról. Bízom abban, hogy a zsűrit valamilyen módon azért beültetik egy moziterembe.

MN: A grafika után az animációs film is egy technika- és dimenzióváltás volt számodra. Így jött a szobrászat is?

UG: A szobrászatba ugyanolyan furcsán csöppentem be, mint a filmkészítésbe, és itt is betolakodónak érzem magam a mai napig. Öt-hat éve Kecskeméten elhívtak egy acélszobrászati szimpóziumra társművészként, és beszippantott ez a világ. Akik külsősként jelennek meg itt, általában leadnak egy tervet, aztán a lakatosok, hegesztők elkészítik magát a szobrot. Én viszont az első rajztól az utolsó hangig szeretek mindent magamtól megoldani a filmeknél is, így annak ellenére nekiálltam saját kezűleg szobrokat készíteni, hogy majdnem levágtam az ujjam, számtalanszor megégettem magam, és még sorolhatnám.

A műszaki felkészültségem anno a szögig és kalapácsig terjedt, most meg plazmavágót, hegesztőket, köszörűket kezelek! Maga a kézzel fogható három dimenzió meggyötör és gyönyörködtet; nagyon izgalmas testközelből találkozni a matériával, ez a szerelem most is tart, azért is vitte el az energiáimat a filmtől. Most is ezen dolgoznék itthonról, ha lehetne. De itthon a könnyűbetonnal kísérletezem.

MN: Több helyen nyilatkoztad, hogy nehezen fejezel be egy-egy művet. Ennyire kritikus vagy magaddal?

UG: A filmek 90 százalékát sikeres pályázat után készítettem, tehát sosem elkészültek, csak abbahagytam őket, mert határidőre kellett leadni. Határidők nélkül egyetlen filmem sem készült volna el, mert mindig javítanék valamin. Utólag általában nem is szeretem őket, de visszamenőleg nem akarok beleradírozni a szakmai múltamba. Az acélszobrászatot ilyen szempontból nekem találták ki, utólag módosítható sok minden, ez egy ötvenéveseknek való Lego.

MN: A zenével is próbálkoztál, játszottál a Tapasztalt ecsetek nevű, képzőművészekből álló free jazz zenekarban.

UG: A zenekar, úgy tűnik, megszűnt. Annyi meghatározó és erős személyiség hozta össze, már az is csoda volt, hogy létrejöhetett. Voltak közös kiállításaink, a koncertek is inkább performanszok voltak. Azt mutatta fel, amit a művészet társadalmi funkciójáról gondolok, miszerint a művészet legalizált határsértés. A művészeket azért „tartják” a normális emberek, hogy helyettük renitenskedjenek.

MN: Mind a grafikáidban, mind a filmjeidben, sőt a szobrok vonalvezetésében is van egy nagyon erős összekötő kapocs: a ritmus. A Dűne esetében is ezt látom az egyik legerősebb elemnek. Tudatos?

UG: A ritmusérzék valószínűleg velem született dolog lehet, soha nem törekedtem rá tudatosan. A filmben a ritmus olyan, mint a hang: csak akkor vesszük észre, ha valami elromlik, megbicsaklik.

MN: Ami viszont koncepció, és ki is szoktad emelni, hogy munkáiddal kérdezni szeretnél, nem válaszokat adni.

UG: Alapvetően gondolkodtatni szeretem a befogadót, és nem gyönyörködtetni, ez macerás ügy. Azt szeretem, ha a néző az alkotótársam. A Dűnével is van egy ilyen törekvés, bár itt a hang elég erős kapaszkodót ad. De azért itt is kísérletezem a nézői percepcióval, amikor arra vagyok kíváncsi, hogy milyen asszociációk mentén tudja összekötni a film auditív és vizuális rétegét.

false

 

Fotó: Ulrich Gábor

 

MN: Hogy látod, itthon milyen az animációsfilm-gyártás háttere, támogatottsága?

UG: Amióta egyablakos lett a filmes pályázati rendszer Magyarországon, azóta egész jó filmek is születtek, de a negatívumok nem változtak. A pályázatok harmadik fordulójában mindenkinek befogadó médiumot kellett – és kell most is – találnia, ahol levetítik a kész filmet ingyen és bérmentve, hogy az adófizetői pénzből készült művek ne az asztalfiókban kössenek ki. Ez rendben is lenne, de amikor kopogtatunk a filmtervekkel az országos lefedettségű adóknál, akkor az esetek 80 százalékában elutasításra találunk.

Miközben valamelyik királyi tévécsatornának alanyi jogon le kéne vetítenie ezeket. Ez viszont valamiért már nem épült bele a rendszerbe. Másrészt a mostani animációs pályázati rendszer elsősorban televíziós tartalmakat akar gyártatni, nagyrészt gyerekfilmeket. Hiába van nagy hagyománya a szerzői animációs filmnek Magyarországon, mégis háttérbe szorultak a fesztiválra szánt alkotások. Ezzel el is érkeztünk a Dűnéhez, mert például egy pályázaton, ahol szinopszist, storyboardot, karaktertervet várnak, ott hogyan győzök meg egy zsűrit ezzel a pár fűszállal?

(Az interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. május 7-i számában jelent meg, most újraközöljük online is teljes terjedelmében.)

Neked ajánljuk