Bob Cohen édesanyja 1944-ben menekült el Magyarországról, amikor munkaszolgálatra vitték a testvérét; előbb egy ausztriai táborban dekkolt, onnan fogadta be az Újvilág. Varrónőként dolgozott, és ez igen fontos momentum - a varrónők és a rendőrök New York-i bálján ismerkedett meg Bob moldvai származású édesapjával. Bob 1956-ban, nővére három évvel korábban született. Bronxban lakott a család, együtt az apai nagyszülőkkel; az öregek jiddisül, a papa angolul, a mama magyarul beszélt a gyerekekhez. Ez történetesen előnnyel is járhatott volna, mindenesetre bajt hozott: Bob nővérét a fogyatékos gyermekek közé sorolták az óvodában, kevésbé akceptálva keverék nyelvét. Ekkor aztán a szülői házban abbamaradt az anyanyelvi oktatás.
Bob kilencéves volt, amikor először látogatott Magyarországra, és tizenhat, amikor a Sebő együttest kiszúrta egy tévéműsorban. Egyből beleesett. Veszprémben volt éppen az anyuka rokonainál, s hirtelen fellángolásában kapott is a nagybátyjától egy hegedűt. A következő látogatás alkalmával már kimondottan a táncházra hajtott, de egyet sem talált, így aztán továbbállt Erdélybe. Hat hónapig húzta, és nem nagyon akarózott visszamennie. Járta az erdélyi falvakat, Bukarestben is elidőzött, a nagymama örömére egészen jól megtanult románul.
*
Bob nemzedéke nem akart jiddisül beszélni, azt szégyellni kellett, túl közel állt a némethez. De valójában már a szülők generációja az asszimilációt választotta - Bob szerint elsőként voltak erre képesek -, csak a legortodoxabbak, a haszidok beszéltek jiddisül. A lagzikban is inkább a rock ´n´ roll ment, vagy legalábbis az olyan amerikai katyvasz, mint a Hegedűs a háztetőn. Azokban a hatvanas években, mondhatni, egy kicsit haldoklott a klezmer. És az isten sem tudja, megúszta volna-e, ha a következő évtizedben nem bontakozik ki egy erőteljes népzenei mozgalom. Bob speciel appalachit húzott abban a kocsmában, ahová csütörtökönként jam sessionre jártak a népzenészek; közöttük Andy Statman és Hank Sapoznik. Kérdezték Bobtól, nincs-e valami kelet-európai hegedűs muzsika. Hogyne volna - így Bob -, és mutatott némi palatkait. Aztán az utolsó brooklyni zsidókra terelődött a szó, s hogy mégiscsak meg kéne tanulni a zenéjüket, mert már nagyon közel a késő. Valahogy így szökkent szárba a klezmer revivale.
Bob Bostonba költözött, ahol a Klezmer Conservatory Band működött, ám ez a kifinomult, dzsesszes stílus kevésbé volt az ínyére való. Hiányoztak a kelet-európai népzenei gyökerei. Játszott inkább mindenféle mást, a klezmaticsos Frank Londonnal régi hippimuzsikát, aztán reggae-t, bolgár, görög és macedón dolgokat. Rádiózott, és etnográfusként az afrikai joruba és evegbe nyelveken tanult. Azokban az években készítette első lemezét a nigériai Demola Adepojo steel-gitárossal, ez állítólag még kapható Nigériában, bár Bob soha nem hallotta. Paul Simon is hívta őket a Graceland albumára, de épp akkor érkezett ki Ökrös Csabával az Újstílus, úgyhogy Bob egyedül küldte Demolát; hogy nézett volna ki, hogy épp Washingtonban ügyködik, miközben Bostonban egy magyar zenekar... Különben is, ki az a Paul Simon, mikor csinált utoljára valami jót?
*
´86-nál tartottunk, amikor újra visszatért Magyarországra. New Yorkban akkoriban megritkult az élő kocsmai muzsika, hát nagyon jólesett az a kontextus, ami itt a táncházakban fellelhető volt. Egyre gyakrabban lépett meg Amerikából. Egy bostoni nyelvi központban tervezett kazettákat, elég lapos meló volt, lanyha fizetéssel, onnan szabadságoltatta magát. Jamaicában azokat az élő afrikai nyelveket kutatta, amelyekről pontosan tudta, hogy kihaltak már, így zavartalanul sütkérezhetett a partokon. "Már nem beszélnek jorubául" - jelentette, amint hazatért, majd kirukkolt a következő "nagyszabású" kutatási tervvel: Beszélik-e a cigányt Magyarországon? "Igen, beszélik" - szögezhette volna le, de már nem volt kinek - Bob ittragadt.
*
Áttelepült a klezmergyűjteménye is. A kelet-európai zsidó zene vonzónak + újdonságnak számított ezen az égtájon, úgyhogy Bob újra nekivágott Erdélynek a táncházi repertoárt frissíteni. De Máramaros kivételével már nem sok zsidó muzsikus élt Erdélyben, meg amúgy is, a magyar zsidóság régen megfeledkezett a jiddisről. Leginkább a mérai prímás, Árus Ferenc emlékezett a zsidó lakodalmas muzsikára, aztán Iasiban Itzik Schwartz, a kiváló jiddis író, aki valamikor zsidó színházat igazgatott. Köszönet és hála, tőlük sokat tanult.
A Méta együttes táncházában hallotta Jávori Ferenc zsidó muzsikát játszani, ezután gondolták ki, hogy összehoznak egy zenekart. Így született meg a Budapester Klezmer Band, de Bob nem volt benne boldog, hiszen az operettszínház zenekarára inkább hatott a New York-i "emelkedett" stílus, mint a népzene, és Bob máramarosi anyagát is legfeljebb egy-egy feldolgozás szintjén kívánta használni. Az a "kabarészínészi" szerep is távol állt tőle, ami az utazások során rá hárult, így aztán szépen kiszállt az egyik turné után.
*
A Budapest Week szerkesztőjeként dolgozott. És egyszer csak felbukkant a tangóharmonikás Christina Crowder Oregonból, és akkor Bob szólt a bőgőn meg kobozon egyaránt otthonos Pénzes Gézának, és hamarosan már csak nevet kellett találni az új zenekarnak. Felmerült az S-Grün, de ez a poén nem ült volna a határon túl; végül amikor egy fesztivál miatt már nem lehetett tovább tökölni, Bob kibökte jiddisül: az új zenekarom Di Naye Kapelye.
Hát így. Beszállt egy finn klarinétos lány is, vele készült tavalyelőtt az 1 című kazetta. (Aleph, ha jobban tetszik így.) Ez az anyag Ari Davidow klezmer web.site-jától az év legjobb felvétele címet kapta; amúgy manapság nem nagyon lehet egy kazettával házalni, ideje volt egy CD előkészítésének. Bob több hazai kiadót is felkeresett, de egyiktől sem kapott elfogadható ajánlatot. Kivált a külföldi terjesztés - no meg az utána járó jogdíj - tűnt macerásnak, jóllehet a klezmerre inkább a Nyugat nyitott. Aztán egy berlini koncerten rácsodálkozott népies hangvételére az Oriente Musik, és hamar szerződést ajánlott.
*
Időközben módosult a felállás. Elina Jutta Jelys hazatért Finnországba, a lemezen Barta János klarinétozik. A liturgikus dalokat Jack Falk oregoni ortodox kántor énekli - most hallom, klarinétozik is -, minden évben felbukkan Magyarországon, régi liturgikus énekeket kutat. Mint Bob mondja, ez a liturgikus rész fontos eleme a repertoárnak, a Yismekhúban a hegedű is úgy szól, mintha a sírást utánozná. Bennem még több meglepetést keltett a CD moldvai rétege. Ebben Kerényi Róbertnek, a Tatros együttes furulyásának, moldvai kavalistájának jutott szerep, nem beszélve a Vavrinecz Andrástól kapott kazettákról, és Bob saját moldvai gyűjtéséről. Hegedű, koboz, furulya, dob - a húszas években efféle társulatok járták a Moldvát purimkor. "A gyűjtés - így Bob - nagyon fontos dolog. Léteznek még a század eleji források, ezt a zenélési módot még élőben tanulhatod. Minden szektának megvannak a saját dalai, egy klezmernek ezeket ismernie kell. Máramaroson él még hetvenöt zsidó, már nem zenélnek, nagyon öregek, de rengeteget lehet tőlük tanulni. Beszélgess, egyél velük egy levest, kérdezd meg, milyen szót használtak, amikor hívták a csirkét. Ez nekem való munka, csak fájdalmas, hogy volt itt egy nagy kultúra, és eltűnt. Nehéz a zsidóknak együtt élni azzal a gondolattal, hogy ilyen kis törzs lettünk.
Sokat tanulhatsz egy régi felvételből - zárult e kör -, persze más dolog azt előadni. Ahhoz mélység és bensőségesség kell. Ahogy az Árus Feri bácsi mondta, ne nézd az ujjadat, a közönséget kell bámulni!"
*
A klezmert egyszerűen lakodalmi muzsikának hívták a hetvenes évek előtt - a klezmer nem a zene volt, hanem aki játszotta. Hívták őket, mert zene kellett a lagziba, egyébként a klezmerek a legalsó társadalmi rétegből kerültek ki. "A zsidó intézmények - fűzi hozzá Bob - hajlamosak valami általános identitásként tüntetni fel, pedig nem volt az sosem. A klezmer mindössze lakodalmi zene. A kilencvenes évek elején úgy tartotta a kurzus, hogy kozmopolitaként nincs népi kultúránk, s a Budapester Klezmer Band felvételeiben sem annyira a népzenét, mint a magas rangú, feldolgozásokon alapuló muzsikát hallották. Csak abban nem az igazság tükröződött, hanem a New York-i felfogás." S míg Bob azon nyargal, nehogy kommerszebbé váljon e népzene, ott a szatmári dalokat ma elektromos orgonán játsszák.
A XIX. századi zsidó felvilágosodás korában a férfiak és a nők együtt táncolhattak a lagziban - az ortodoxoknál ez a mai napig tiltva van -, s ettől nyitottabbá vált a zene is. A klezmer, mondhatni, a századvég világzenéjének számított. Erős hatással volt rá a török klasszikus muzsika, a román klezmerek Isztambulba jártak tanulni. A zsidó közösségekben Európa-szerte divatossá vált a román zene; Galíciában, Dél-Lengyelországban is románnak nyilvánították az új "őrületet". Aztán jöttek a pogromok a század elején, és a klezmereknek menekülniük kellett Amerikába, Odesszába, Kijevbe. Bob nagymamája is így került Odesszába. A klezmernek egy kicsit lőttek, bár lám, Bob története mégiscsak innen eredeztethető.
Marton László Távolodó
Di Naye Kapelye, Oriente Records, 1998
