Interjú

„Nem elég egzotikus”

Kovács Dániel művészettörténész, Molnár Szabolcs és Smiló Dávid építészek, a 2020-as Velencei Biennálé magyar kiállításának alkotói

  • Zöldi Anna
  • 2020.02.18 12:12

Képzőművészet

A közelmúlt építészeti örökségének újragondolásával vitték el a pálmát a Ludwig Múzeum 2020-as Velencei Építészeti Biennálé pályázatának hét másik indulója elől. Az Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása című győztes pályamű mögötti gondolatról faggattuk őket.

Magyar Narancs: Az elbírálás során az alkotóknak be kell mutatniuk a zsűrinek a pályázatukat. Már ilyenkor érezhető a visszajelzés? Magyarán: tudtátok, hogy nyerni fogtok?

Kovács Dániel: Nem feltétlenül az a benyomásunk alakult ki, hogy mi nyernénk. Sőt… A zsűrit végül két dolog fogta meg: egyrészt a kollektív együttműködésen alapuló, nemzetközi jelleg. A másik a mód, ahogy a magyar pavilon nagyon kötött tereihez nyúltunk. Nem egy útvonalra felfűzött kiállítást terveztünk, hiszen a majdani látogató középen lép be az udvaron át, és választhat, merre indul. A biennálé idei kurátorának, Hashim Sarkisnak (libanoni építész – a szerk.) a központi témafelvetése egyébként az, hogy miképpen éljünk együtt, és mi ebben az építészet szerepe. A mi pályázatunk tizenkét kiválasztott modern budapesti épület újragondolásán keresztül a mi regionális építészeti identitásunk újrafogalmazására tesz kísérletet – annak a generációnak a bevonásával, amely képes mind a személyes ellenszenvtől, mind a nosztalgiától elvonatkoztatva vizsgálni az 1989 előtti korszakot. Tizenkét – 25 és 40 év közötti, a szakmában fiatalnak számító építészekből álló – külföldi irodát kértünk fel arra, hogy gondolkodjanak el rajta, mit lehetne ezekkel a részben az építészeti kánon részének tekinthető, de védettség alatt nem álló – funkcionális vagy szerkezeti avulás, illetve a környék változó ingatlanviszonyai miatt – erősen fenyegetett épülettel kezdeni. A kiállítás ennek a folyamatnak az állomásait és az eredményét fogja bemutatni.

Molnár Szabolcs: Külön feltétel volt a szerzőiség kérdésének tisztázása. A kiállított épületek nagy részének tervezői már nem élnek, illetve szocialista tervezőirodákban készültek – ez utóbbiak jogai egy közelmúltban hozott határozat következtében a Lechner Tudásközpont birtokába kerültek, amely egyébként nagyon támogató módon áll a projekthez. A zsűri kifejezett kérésére a tervezők leszármazottaival is felvettük a kapcsolatot, és egytől egyig nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk.

MN: Milyen szempontok szerint válogattátok ki a 12 budapesti épületet?

Kovács Dániel: Ezek a 60-as évek elejétől a 80-as évekig valósultak meg, reprezentálják negyedszázad magyar történelmét, sokféleségüknél fogva pedig a kor művészeti, politikai és társadalmi jellegzetességeit, építészeti és városépítészeti elveit. Többségben vannak köztük az állami beruházásban készült nagyberuházások és középületek, az áruháztól a pályaudvarig, de egy egyházi beruházásban épített templom is helyet kapott. Ügyeltünk rá, hogy önértékükön is figyelemre méltó alkotásokat válasszunk. Az épületek közös és fontos jellemzője, hogy túlnyomórészt eredeti állapotukat őrzik. Ezek a lengyel, észt, cseh, szlovák, szlovén, szerb, ukrán és román irodák egyébként mind az otthoni piacukra dolgoznak, de markánsan nemzetközi irányokban tájékozódnak, és érdekli őket a háború utáni késő modernizmus öröksége hazai és regionális viszonylatban is.

MN: Miért nem a hazai kortárs építészet eredményeit prezentáljuk?

Kovács Dániel: Erről majdnem kialakult egy izgalmas diskurzus a Facebookon. Jogos a kérdés, a mi válaszunk erre az, hogy a biennálé már nem erről szól. Részben az internet, részben az információk elérhetősége miatt szinte senki nem csinál ma már nemzeti pavilonként lajstromszerű tárlatot. Mindenhol valamilyen alaptézisre, kurátori gondolatra készülnek konceptuális kiállítások. Mi a két helyzet közötti állapotot próbáltuk létrehozni: legyen ház is és gondolat is.

Smiló Dávid: A modernizmus kezdetén az építészeti kiállítás főleg eszköz volt az építészek kezében, hogy a társadalmi folyamatokat befolyásolják. Akkoriban tudatosan éltek is ezzel – mintaházakat építettek, mintaprojekteken mutatták be a modern építészet törekvéseit. Egy másik irány Philipp Johnson 1932-es kiállítása New Yorkban, amely azzal, hogy bemutatta a fontos házakat, megteremtette a modern építészeti kánon alapját. Később ugyanígy tematizálták a dekonstruktivizmust vagy az olasz radikális dizájnt is. Izgalmas kérdés, hogy lehet-e ma is elképzelni ilyen kanonizációs folyamatokat. Mi a még bujkáló folyamatokra fókuszálunk, amelyekből esetleg távlatilag kialakulhat valamilyen egységes kánon.

 
Smiló Dávid, Molnár Szabolcs, Kovács Dániel és Csóka Attila
Fotó: Rosta József/Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum 

MN: A koncepciótok azt ígéri, látvány is társul majd a gondolat mellé. Sok magyar kiállítás ezen vérzett el…

Kovács Dániel: November közepén tartottunk egy workshopot a tervezésre felkért irodák részvételével Budapesten, amelyet a szlovák, a lengyel, a cseh, a román és az észt kulturális intézet, illetve a Magyar Építőművészek Szövetsége is támogatott. Jó hangulatú és eredményes hétvége volt azzal együtt, hogy a résztvevők többsége először találkozott egymással. Itt alakult ki, hogy melyik iroda milyen médiumon keresztül prezentálja majd a munkáját.

Molnár Szabolcs: A biennálék genezise során az ilyesfajta csoportos reflektálásnak nagy hagyományai vannak, jó és izgalmas ehhez kapcsolódni. A mi koncepciónk két lábon áll: a kiállítás az építészetről szól, és az építészettel kezd valamit. Megmutatjuk, hogy miért fontos a modern örökség, és szerintünk hogyan kellene kezelni, ennek milyen formái lehetnek.

MN: Miért lehet érdekes számunkra ez a kor?

Kovács Dániel: Van egy közös történeti örökségünk, amin keresztül közelebb tudunk kerülni egymáshoz. A nyugat-európaihoz képest teljesen más helyzetben, más társadalmi adottságok között jött létre egyébként hasonló építészet.

Smiló Dávid: Közép-Európában rásütötték erre az építészeti örökségre, hogy teljes mértékben a kommunizmus, illetve államszocializmus terméke. Innentől kezdve nem pusztán az építészeti kvalitásuk kerül mérlegre, amikor felmerül, hogy mit kell velük kezdeni. Az ideológiai bélyeg Magyarországon jelenleg letörölhetetlennek tűnik.

Molnár Szabolcs: Teljesen elképzelhetetlen, hogy ezer civil kivonuljon a Kossuth térre a MTESZ-székház elé, hogy ne bontsák le. Krakkóban egy sokkal jelentéktelenebb hotel elé kimentek azzal, hogy a benne lévő mozaikok részei a történelemnek, és így az épületet nem is bontották le. Nem állítjuk, hogy minden háború utáni építészeti művet meg kell tartani, de mérlegelni kell, a helyi értékén kezelni, és tematizálni ismét a társadalom számára az értéküket, hogy ne csapják le kapásból az asztalról. Az örökséggel foglalkozás nem feltétlenül a megőrzést jelenti, lehet csupán feldolgozás is. A mi pályázatunk a róluk szóló diskurzus feltámasztásához szeretne hozzájárulni. A májusra elkészülő katalógus is ezeket a kérdéseket vizsgálja.

Smiló Dávid: A kritika, a vita mind eszközei lehetnének ennek a történetnek. Az elmúlt tíz évben éppen a jobboldali kormányok irtják ezeket az épületeket, de ebben a kérdésben a két politikai oldal tökéletesen összezár. A sajtó nagy vehemenciával támadja a stadionokat, de ha egy modern épületet lebontanak, az általában hidegen hagyja. Annak idején írtam a Narancsba egy cikket a Kossuth téri MTESZ-székház bontása kapcsán (lásd: A hatalom vakolása, Magyar Narancs, 2016. április 14.), de az csak a szakma véleménye volt, nem tényfeltáró szöveg, amely rávilágíthatott volna, hogy az épület bontása melletti érvek alaptalanok.

MN: Formailag lehet, hogy ezek az épületek az átlagízlés számára elfogadhatatlanok, mégis az építészeti fejlődés elkerülhetetlen lépcsőfokát jelentik. Bármit is építsünk ma, abban ezek tanulságai is benne vannak, csak ez a közvéleményben már nem tudatosul. Mi a baj a modernnel?

Kovács Dániel: Az oktatásban nem jut ennek a korszaknak hangsúlyos szerep. Részben szintén az oktatás a felelős azért, hogy kialakult az építészszakma társadalmi izolációja, ami nem kedvez az ilyesfajta párbeszédnek. A harmadik ok a magyar építészet hagyományos bipolaritása, a modernizmus és az organikus építészet közötti harc, aminek máig érezzük a hatásait. A pályázatunk kiinduló alapvetése az volt, hogy próbáljunk meg egészségesebb viszonyt kialakítani ennek a kornak az épületeivel. Ezek a házak nem pusztán egy történelmi kornak, hanem egy azóta megszűnt társadalmi rendszernek a maradványai. Mi ehhez képest túléltünk. Az egyik napról a másikra összeomlott rendszernek vannak a világ számára is tanulságai, például arról, hogyan lehet egy hiánygazdaságban élni, hogyan lehet elengedni bizonyos dolgokat, amire fogyasztóként nincs szükségünk, hogyan lehet kevesebb építőanyaggal, kisebb lábnyommal építeni, és így tovább. Mi ebben a régióban már egyszer átéltünk egy összeomlást. Manapság ugyanez zajlik a világban, újra kell gondolnunk, hogyan akarunk élni, milyen erőforrásokat használunk, milyen távlatban gondolkodunk, és nemcsak az építészet terén, hanem nagyobb léptékben is. A régió tapasztalatai talán tudnak a világnak segíteni ebben a gyökeres újradefiniálási folyamatban.

Molnár Szabolcs: A csoportos, közép- és kelet-európai munkával megmutatjuk, hogy nem vagyunk egyedül, vannak közös tapasztalataink. A közös történelmek nyilván nem tartanak teljesen egy irányba, de vannak összeegyeztethető minták. Ezért lesz nagyon izgalmas, hogy ezek a különböző irodák itt, Budapesten ezekkel a fővárosi épületekkel fognak kezdeni valamit a saját építészeti hagyományaik alapján.

MN: Mi motiválja őket, hogy részt vegyenek a programotokban?

Smiló Dávid: Olyan irodákat kerestünk meg, amelyeknél eleve hangsúlyos a kelet-közép-európaiság, és van teoretikai tevékenységük. Keressük a lehetőséget, hogy egy adott témán párhuzamosan gondolkodjunk. A nemzetközi láthatóság nagy vonzereje a projektünknek. Magyarországon hiányzik ehhez a háttér, például az építészeti múzeum. Ez ugyan mellékszála az egész történetnek, de mindez szorosan összefügg az egyetemi képzéssel, nem képzünk teoretikailag felkészült építészeket. Magyarországon nem az építészeti tudás előállításával van probléma, hanem annak a diszt­ribúciójával. Lengyelország, Románia például előttünk jár a nemzetközi láthatóság terén.

Molnár Szabolcs: De a megszülető eredmények kommunikálása, megosztása nagyon sokat húzna a mi mindennapi építészeti kultú­ránkon is. A magyar építészet nem elég egzotikus ahhoz, hogy egy külföldi kurátor magától rácsodálkozzon. A magyar irodák nagyon kevéssé vannak jelen a nemzetközi kiállításokon, pedig a legtöbb esetben nyílt felhívást tesznek közzé. Ez rajtunk múlik.

Smiló Dávid: Nem utolsósorban a nemzetközi kontextus vállalása révén megszűnne a magyar építészek ősfrusztrációja, hogy miért nincs magyar építészet.

A pályamű

A nyertes pályázat kurátora Kovács Dániel, az Építészfórum főszerkesztője, kurátori munkatársai Molnár Szabolcs, Smiló Dávid és Csóka Attila, a Paradigma Ariadné építésziroda munkatársai – Kovács Dániel és Smiló Dávid lapunk rendszeres szerzői is. Ezúton is gratulálunk!

A pályázatokat elbíráló magyar zsűri elnöke Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója volt, tagjai a LuMú munkatársai és külsős szakértők. A 12 budapesti épület listája a következő: Déli pályaudvar (1962, 1977), Dob utcai trafóház (1965), OTP-lakóház (1967); OKISZ-székház (1973); Domus Áruház (1974); Újpalotai toronyház (1976); Planetárium (1977); Villamos Teherelosztó Központ (1979); Kelenföldi Városközpont (1979); XIII. kerületi pártház (1979); Kelenföldi református templom (1981); Újpesti Ady Endre Művelődési Ház (1986).

Neked ajánljuk