Képzőművészet

Ugyan az acb Galéria profilja szerint progresszív kortárs művészeket képvisel, e tág halmazon belül azonban (ki nem mondottan) elsősorban a posztkonceptualista művészeket preferálja – bár az is igaz, hogy legalább ekkora csoportot alkotnak a „politizáló” alkotók is (nem beszélve a két halmaz közötti átfedésről).

Budapesten régebben három építészeti galéria működött folyamatosan: Kévés György, Nagy Bálint és Winkler Barnabás kiállítóhelyei. Mindhárman a saját munkájuk eredményéből forgattak vissza annyit, hogy kiállításokkal tartsák ébren az építészet iránti érdeklődést. Az utóbbi időben már csak két ilyen hely volt: a Budapesti Építész Kamara által öt éve működtetett Fuga és Winkler galé­riája, a HAP. Most ez utóbbi is bezárt.

A kiállítás érdekessége, hogy nem csupán a tavaly meghalt, legendásan extravagáns, divatellenes divattervezőről (egy német új­ságíró szavaival a „divat pápájáról”) „szól”, hanem egy korszakról, a nyolcvanas évek underground művészetéről, amelyben Király kétségkívül központi szerepet töltött be.

Nem tudom, hogy ennek a kiállításnak hivatalosan épp most és épp itt mi a szándékolt aktualitása, de mindegy is, tekintsük nemzeti ajándéknak.

A furcsa szóösszenövéssel megjelölt kiállítást az autista gyerekekkel (és fiatal felnőttekkel) foglalkozó, fő profilja szerint az új, civil lakóotthonok (bentlakásos intézmények) létrehozására és fenntartására fókuszáló, továbbá rajzfoglalkozásokat is tartó Mosoly Alapítvány szervezte.

Fellebbezett a vitatható színvonalú és vitatható módon felállított Weöres Sándor-szobrot liszttel leöntő Böszörményi István szobrászművész, akit első fokon garázdaságért ítéltek el. Böszörményi szerint tragikus a magyarországi köztéri szobrászat színvonala.

A művész indulása egybeesett az ezredforduló környékén egyre divatosabbá váló figuratív festészettel, illetve a korszak vizuális „forradalmával”, azaz az interneten felbukkanó, tömeges fogyasztásra felkínált digitális képek elterjedésével.

„Drótozni, fódozni, fenekelni” – kiáltozta utcahosszat a drótostót, és amikor keresztanyám behívta az udvarra, aggódtam kicsit, hogy akkor ki is lesz most itt elfenekelve.

Szép, keserédes kiállítást hozott össze Oltai Kata kurátor az Ernst Múzeumra megszólalásig hasonlító Capa Központban.

A magyar társadalom szétforgácsolódottságára reflektál a PROTEKT című kiállítás. Lakner Zoltán mondott megnyitóbeszédet.

Az első pillanatban oly vonzónak látszó feladat, Lepsényi Imre kiállításáról írni, meglehető­ sen nehézzé és bonyolulttá válik, ha az ember túljut a látvány verbalizálásának valamifajta bevezetőre vagy előszóra emlékeztető szaka­ szán. Amint azonban arra kerül a sor, hogy a leírás elemzéssé vagy értelmezéssé bonyolódjon, a patentek, banalitások, sztereotípiák, köz­ helyek rengetegében alig is találjuk meg az ösvényt, mely elvezethetne bármiféle „fogalmi rendhez”– hogy stílszerűek legyünk.

Az egész életművet összegző győri kiállítását kötözködésre hajlamos férje rendezte, aki sosem látott és elfelejtett képeket is előszedetett vele. Ennél jobb alkalmat keresve sem találnánk, hogy az ürügyként használt témákról, a túl érdekes perspektívákról és a véletlenről beszélgessünk Vojnich Erzsébettel.

Magyarul az „Egyszarvú több mint nemzet” címre keresztelték – pedig „Az egyszarvú több mint a nemzet” vagy „Az egyszarvú többet ér a nemzetnél” közelebb járna az eredetihez – a tizenegy művészt és két művészcsoportot felvonultató ki­állítást, amit korábban már a bécsi Knoll ­Galériában is bemutattak.

A megjelenésünk napján kezdődő nemzetközi kortárs képzőművészeti vásárt tavaly húszezernél többen látogatták. Mire elég ennyi ember, mit nyújt a vásár a galériáknak, és melyik bokorban rejtőzik Fekete György?