Magyar Narancs: A fülszövegben azt írja: „A veszteség gyászolása hét éven át tartott. Nem gyászmunka volt ez, hanem a gyász kátorgája”, vagyis kényszermunkája. Miből fakad ez a kényszerítő erő?
Szilágyi Ákos: Nem számítottam rá, hogy El elvesztése ilyen megsemmisítő erejű lesz. A veszteség értette meg velem, mennyire fundamentális volt az a kapcsolat, amely minket 42 éven keresztül összefűzött. A gyászmunka kátorgává válása valószínűleg összefüggött utolsó találkozásunkkal. A Kékgolyó utcai kórházban feküdt, ahová állandóan bejártam, mint ahogy ő meg állandóan kijárkált: mindenféle infúziós szerkezetekkel a testén mászkált a városban. Halála előtt két héttel ott ült az egész napos Wagner-maratonon. Pár nappal később ott volt a gimnáziumi osztálytalálkozónkon. Aztán 4-5 napig nem találkoztunk, amikor édesanyja valamilyen ürüggyel behívott a kórházba – valószínűleg csak azt akarta, hogy elbúcsúzhassunk egymástól. Mentem is azonnal, az első szobába lépve szemem elsiklott az egyik ágyon fekvő furcsa, bepólyált lény mellett, a másik ágy üres volt, úgyhogy siettem tovább a második szobából hallatszó hangok felé, biztos ott van, gondoltam, és meg is találtam El édesanyját, aki épp az orvosokkal beszélt. Szépen visszavezetett az első szobába, csak akkor értettem meg, hogy aki mellett eljöttem, az ő. Nem ismertem fel, külső képe pár nap alatt olyan drasztikusan megváltozott. Ez sokkolt, a folyosóra kiérve szabályos zokogóroham jött rám. Nem tudom, hogy ez a sokk mennyire járult hozzá annak a bizonyos gyászmunkának a gyötrelmeihez és hosszúságához, mert hát minden veszteséget el kell gyászolnunk ahhoz, hogy elengedjen minket, az abszolút veszteséget is, és számomra El elvesztése abszolút veszteség volt. Szégyelltem, hogy túléltem őt, nem akartam, nem tudtam úgy beszélni róla, mint akiről életében a háta mögött beszélnek, hogy nincs jelen, nem tud visszaszólni, hogy mindig enyém az utolsó szó, ez még most is elviselhetetlen. Nem is nagyon beszéltem mostanáig, maradtak a versek, amelyekben viszont egyfolytában vele beszélgettem. Amíg élt, egy mondatot nem lehetett elmondani anélkül, hogy ne vágott volna közbe, ne ellenkezett volna, ha nem tetszett neki valami, ne kérdezett volna közbe. Most meg túlélőként nekem kell megmondanom, hogy milyen volt, mit gondolt, mit szeretett. Bizonyos értelemben tehát tárgyiasítanom kell őt.
| ||
MN: Miért mosolyog?
SZÁ: Azért, mert az ő egész művészi tevékenysége, szerelem- és Érosz-központú világfelfogása azt feltételezte, hogy a másikat, méghozzá az élő testet, az eleven személyt: tárggyá teszi. Megfordította a Galathea–Pügmalión-történetet: panoptikumaiban nem a tökéletes szépségű szobortest elevenedett meg, hanem a tökéletes szépségű élő test vált szoborrá, vagyis képmássá, tárggyá. Mert az érzéki szerelemben a vágy titokzatos tárgya nem a személy, hanem a szép test. A személytől el kell vonatkoztatni. Szerelem lehetséges két személy között, de az érzéki szerelemben a másik tárgy, az abszolút szépség megtestesülése, amit a szerelmes meg akar szerezni, hogy örökre az övé lehessen, bámulhassa, simogathassa, vagy − durvábban fogalmazva − kiüríthesse, mint egy palackot, és mehessen tovább, a következő szép testhez. Ebben az eltárgyiasításban van valami szado-mazochisztikus vonás, ami tőlem mindig meglehetősen távol állt. De hát különbözőek voltunk, sokat vitatkoztunk ilyesmiről. Három központi témánk volt: a szerelem, az idő – vagyis a halál, bár ezt a szót kínosan kerülte –, és a kettő találkozása, a művészet. Meg hát persze a család, hiszen részei lettünk egymás családjának is.
MN: Hogyan találkoztak?
SZÁ: A Radnóti Miklós Gimnázium orosz tagozatán lettünk osztálytársak, én 16 éves voltam, ő 18. Azért került oda, mert még nem tudott magyarul. Ezért is kezdett rajzolni, festeni, tehát keresett egy olyan nyelvet, amin ki tudja magát fejezni. Magyarul, azt hiszem, leginkább tőlem tanult meg. Mindent együtt csináltunk, kivéve az iskolakerülést, azt nélküle gyakoroltam. Éjjel-nappal moziba jártunk, könyveket és kéziratokat cseréltünk. A Szovjetunióban is úgy jártam először, 1970-ben, hogy az apját látogattuk meg. Erősen megmaradt bennem a jelenet, amikor egy Leningrád környéki erdőben egyszer csak nekiállt gombászni. Imádta ezt, és nagy meglepetésemre értett is hozzá, lelkesen magyarázta, hogy melyik gomba milyen – ez a szakértelem az Urál mellett természetesnek számított, akkor is, ha maga Nyizsnyij Tagil, ahol − szülei válása után nagyszüleihez kerülve − felnőtt, egy rohadt iparváros volt.
MN: Ez szerelmi kapcsolat volt?
SZÁ: Kamaszszerelem, az osztályban mi voltunk az első pár. De az egyetemi évekre ez a része a kapcsolatunknak elhalványult, és átalakult valamilyen szellemi testvériséggé – igen, kifejezetten testvérkapcsolat volt. Sok barátja volt, sokan szerették és elég sokan nem szerették – a mássága, a besorolhatatlansága miatt. De voltak őskapcsolatai is, amelyek anyjához, a nagyszüleihez vagy hozzám fűzték, de ilyen kapcsolat fűzte szeretett latintanárunkhoz, Szathmáry Lajos bácsihoz is.
MN: Az El Kazovszkij életét meghatározó két nyelv jelentett kettős nemzeti identitást is? Érdekelte ez egyáltalán?
SZÁ: Nem, ez az identitás nem érdekelte. Az otthont az oroszországi gyermekkor, a család, az anyanyelv jelentette számára. Elhíresült mondása volt, hogy neki az ereiben is nyelv folyik. Olyan mértékben a nyelv, az írás, a szöveg embere volt, hogy a képzőművészetet a sors egyik tréfájának tekintette. A másik tréfa, a gonoszabb az volt, hogy nem nő létére női testben született. Mindkét „tréfát” a művészi képzelőerő segítségével orvosolta. Mert lehet, hogy klasszikus értelemben nem voltak kiemelkedő festői vagy rajzolói készségei, viszont rendkívüli képzelőerővel volt megáldva. Tulajdonképpen a képzőművészetben is költő volt. Érzékileg felfogott fogalmak képeit festette. De irányzati értelemben nem volt konceptualista. Képeinek ereje nem az illúziókeltő alakábrázolásból fakad − nem véletlenül nem látunk például arcokat sem rajtuk −, hanem a szenvedély felkorbácsolta képzelőerő látomásainak erejéből. Festményei Rényi András konceptuális kiállításrendezésében úgy hatnak, mint valami folyamatos képírás, mint a maga teremtette szerelemvallás szakrális terének ikonfalára írt képek.
MN: Alkatilag is idegenkedett az irányzatba tartozástól?
SZÁ: Persze. Minden érdekelte és sok hatás érte, amire reflektált is: a minimal art, a hiperrealizmus, a concept art, a performanszokhoz kapcsolódó body art. De azt nem lehet mondani, hogy a szocializmusban szubkultúrába szorított neo- vagy posztavantgárd folyamatok és közösségek részese lett volna. Nem is fogadták igazán be. Nagy szívfájdalma volt például, hogy a kitűnő művészettörténész, Beke László, aki ezeknek az irányzatoknak az első számú teoretikusa volt, nem vette figyelembe, elutasította őt, ami voltaképpen érthető, hiszen tényleg nem illeszkedett semmihez és senkihez.
MN: Ahogyan a nemi identitása, szerelemfelfogása sem illeszthető be a közismert kategóriákba. Volt viszonya, kapcsolata például a ma LMBTQ-nak nevezett közösséggel vagy éppen a feminizmussal?
SZÁ: Nem volt neki baja a feminizmussal, de köze sem volt hozzá. Élete végén hajlott arra, hiszen nem is nagyon volt más választása, hogy magát a mai magyar meleg kultúrában definiálja. De csak annyiban, hogy a többséghez képest ő is: más. Nemi identitása legjobban a görög fiúszerelem felől érthető meg, aminek viszont nem sok köze van ahhoz, amit ma homoszexualitás alatt értünk. Abban a szexuális elem elhanyagolható, mellékes tényező volt. A görög fiúszerelem középpontjában a fiútest erotikus szépsége áll, ami abból is fakad, hogy a fiú nem nő és nem férfi, vagyis nem megosztott. Platónnál azt olvassuk, hogy az ideák világából érkezünk, de elfelejtettük a tökéletességet. És amikor találkozunk a szépséggel, akár egy másik ember szép testével, akkor visszaemlékszünk az elveszített szépségre és eredeti önmagunkra. Ebben az értelemben tehát a fiúszerelem segített elszakadni a szexussal azonosított földi szerelemtől. Nehéz ezt röviden összefoglalni, csak azt akartam érzékeltetni, hogy ez sokkal bonyolultabb kérdés annál, mint hogy pár címkével lehessen megválaszolni.
MN: Női testben lakó férfi, aki a fiatal fiúkhoz vonzódik; avantgárd hatások, performanszok, a punk és a camp kultúrája; fétisek és szado-mazo; magánmitológia, sőt magánvallás… Ezt én felkavaró, radikális életnek és életműnek látom. A tárlatvezetésen mégis azt mondta, hogy El Kazovszkij nem volt radikális. Miért?
SZÁ: Az életében és a művészetében is határátlépő volt. De a határátlépés még nem radikalizmus. Nem azért lépte át a határokat, hogy eltörölje azokat vagy lázadjon a világ ellen, hanem mert nem tehetett mást. Nem nevezném radikálisnak azt, aki ilyennek vagy olyannak születik, és nem követ el mindent, hogy elfojtsa és eltitkolja saját lényét, és az aktuális normákhoz igazodjon. El, mondjuk, átlépte a nyelvi konvencionalitás határait, mert nem volt hajlandó nőnemben beszélni magáról oroszul. Vagy átlépte a nemi konvencionalitás határait, mert a gimnáziumban nem volt hajlandó szoknyát viselni, és ezért megütközve, rossz szemmel néztek rá – de radikalitás ez? Igazi, radikális lázadó már csak azért sem válhatott belőle, mert megittasultan igenelte és imádta az életet. Az élet minden cseppjét.
