Magyar Narancs: Minden festményed egy-egy centrális figura vagy tárgy köré szerveződik. A figura adja meg a témakört vagy a témakörhöz választasz figurát?
Gyuricza Gergely: Van, hogy a popkultúrából emelek ki egy-egy ikont, aki valamiért megmozgat. A Marilyn Monroe-s képeimnél például a színésznő turbulens élettörténetével és az esztétikájával is tudtam azonosulni. Van, hogy a saját ötletemhez keresek egy manökent, akit a képembe, a saját ötletembe komponálok. A harmadik út pedig az, amikor a modellből nyerem az ihletet. Ilyenkor teret adok a másik embernek is, kérem, meséljen magáról, az életéről, a hiedelmeiről. Aztán arról beszélgetünk, hogyan lehetne mindezt képi formába önteni. Ez a folyamat arról is szól, hogy én magam mennyire vagyok képes kapcsolatot teremteni azzal a személyiséggel, aki majd megjelenik a festményen.
MN: A modellek is megkeresnek téged?
GYG: Igen. Néha csak egy-egy képet küldenek, és ez működik: a képek útján képes elindulni egy transzparens, őszinte, emberi párbeszéd.
MN: Miért pop-art stílusban kezdtél el képeket készíteni?
GYG: Mert nagyon harsány, nagyon színes, nagyon expresszív. Elkapja az ember tekintetét. Egyedüli gyerekként a tévén nőttem fel, meglehet, hogy a harsányság szeretete is innen ered. A képernyőn zörgött a rajzfilm, ez nagyon megmaradt bennem. Most is kötődök érzelmileg sorozatokhoz, szereplőkhöz, gyerekkoromban pedig hatványozottan így volt. Megnyugtat, hogy a filmekben, például a családi sitcomokban a konfliktusok húsz perc alatt megoldódnak, és minden kerek lesz.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
