Interjú

„Végre önmagamért”

Gyuricza Gergely képzőművész

Pszichológusként végzett, a festés és a szobrászat mellett szépirodalommal is foglalkozik, első regénye Szabadesés címmel a közelmúltban jelent meg. A művészet feladatáról, az ismeretterjesztésről, a teljesítményorientált társadalomról és a bűntudattal terhelt testi vágyakról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Minden festményed egy-egy centrális figura vagy tárgy köré szerveződik. A figura adja meg a témakört vagy a témakörhöz választasz figurát?

Gyuricza Gergely: Van, hogy a popkultúrából emelek ki egy-egy ikont, aki valamiért megmozgat. A Marilyn Monroe-s képeimnél például a színésznő turbulens élettörténetével és az esztétikájával is tudtam azonosulni. Van, hogy a saját ötletemhez keresek egy manökent, akit a képembe, a saját ötletembe komponálok. A harmadik út pedig az, amikor a modellből nyerem az ihletet. Ilyenkor teret adok a másik embernek is, kérem, meséljen magáról, az életéről, a hiedelmeiről. Aztán arról beszélgetünk, hogyan lehetne mindezt képi formába önteni. Ez a folyamat arról is szól, hogy én magam mennyire vagyok képes kapcsolatot teremteni azzal a személyiséggel, aki majd megjelenik a festményen.

MN: A modellek is megkeresnek téged?

GYG: Igen. Néha csak egy-egy képet küldenek, és ez működik: a képek útján képes elindulni egy transzparens, őszinte, emberi párbeszéd.

MN: Miért pop-art stílusban kezdtél el képeket készíteni?

GYG: Mert nagyon harsány, nagyon színes, nagyon expresszív. Elkapja az ember tekintetét. Egyedüli gyerekként a tévén nőttem fel, meglehet, hogy a harsányság szeretete is innen ered. A képernyőn zörgött a rajzfilm, ez nagyon megmaradt bennem. Most is kötődök érzelmileg sorozatokhoz, szereplőkhöz, gyerekkoromban pedig hatványozottan így volt. Megnyugtat, hogy a filmekben, például a családi sitcomokban a konfliktusok húsz perc alatt megoldódnak, és minden kerek lesz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.