Interjú

„Végre önmagamért”

Gyuricza Gergely képzőművész

Pszichológusként végzett, a festés és a szobrászat mellett szépirodalommal is foglalkozik, első regénye Szabadesés címmel a közelmúltban jelent meg. A művészet feladatáról, az ismeretterjesztésről, a teljesítményorientált társadalomról és a bűntudattal terhelt testi vágyakról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Minden festményed egy-egy centrális figura vagy tárgy köré szerveződik. A figura adja meg a témakört vagy a témakörhöz választasz figurát?

Gyuricza Gergely: Van, hogy a popkultúrából emelek ki egy-egy ikont, aki valamiért megmozgat. A Marilyn Monroe-s képeimnél például a színésznő turbulens élettörténetével és az esztétikájával is tudtam azonosulni. Van, hogy a saját ötletemhez keresek egy manökent, akit a képembe, a saját ötletembe komponálok. A harmadik út pedig az, amikor a modellből nyerem az ihletet. Ilyenkor teret adok a másik embernek is, kérem, meséljen magáról, az életéről, a hiedelmeiről. Aztán arról beszélgetünk, hogyan lehetne mindezt képi formába önteni. Ez a folyamat arról is szól, hogy én magam mennyire vagyok képes kapcsolatot teremteni azzal a személyiséggel, aki majd megjelenik a festményen.

MN: A modellek is megkeresnek téged?

GYG: Igen. Néha csak egy-egy képet küldenek, és ez működik: a képek útján képes elindulni egy transzparens, őszinte, emberi párbeszéd.

MN: Miért pop-art stílusban kezdtél el képeket készíteni?

GYG: Mert nagyon harsány, nagyon színes, nagyon expresszív. Elkapja az ember tekintetét. Egyedüli gyerekként a tévén nőttem fel, meglehet, hogy a harsányság szeretete is innen ered. A képernyőn zörgött a rajzfilm, ez nagyon megmaradt bennem. Most is kötődök érzelmileg sorozatokhoz, szereplőkhöz, gyerekkoromban pedig hatványozottan így volt. Megnyugtat, hogy a filmekben, például a családi sitcomokban a konfliktusok húsz perc alatt megoldódnak, és minden kerek lesz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.