Interjú

„Végre önmagamért”

Gyuricza Gergely képzőművész

Pszichológusként végzett, a festés és a szobrászat mellett szépirodalommal is foglalkozik, első regénye Szabadesés címmel a közelmúltban jelent meg. A művészet feladatáról, az ismeretterjesztésről, a teljesítményorientált társadalomról és a bűntudattal terhelt testi vágyakról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Minden festményed egy-egy centrális figura vagy tárgy köré szerveződik. A figura adja meg a témakört vagy a témakörhöz választasz figurát?

Gyuricza Gergely: Van, hogy a popkultúrából emelek ki egy-egy ikont, aki valamiért megmozgat. A Marilyn Monroe-s képeimnél például a színésznő turbulens élettörténetével és az esztétikájával is tudtam azonosulni. Van, hogy a saját ötletemhez keresek egy manökent, akit a képembe, a saját ötletembe komponálok. A harmadik út pedig az, amikor a modellből nyerem az ihletet. Ilyenkor teret adok a másik embernek is, kérem, meséljen magáról, az életéről, a hiedelmeiről. Aztán arról beszélgetünk, hogyan lehetne mindezt képi formába önteni. Ez a folyamat arról is szól, hogy én magam mennyire vagyok képes kapcsolatot teremteni azzal a személyiséggel, aki majd megjelenik a festményen.

MN: A modellek is megkeresnek téged?

GYG: Igen. Néha csak egy-egy képet küldenek, és ez működik: a képek útján képes elindulni egy transzparens, őszinte, emberi párbeszéd.

MN: Miért pop-art stílusban kezdtél el képeket készíteni?

GYG: Mert nagyon harsány, nagyon színes, nagyon expresszív. Elkapja az ember tekintetét. Egyedüli gyerekként a tévén nőttem fel, meglehet, hogy a harsányság szeretete is innen ered. A képernyőn zörgött a rajzfilm, ez nagyon megmaradt bennem. Most is kötődök érzelmileg sorozatokhoz, szereplőkhöz, gyerekkoromban pedig hatványozottan így volt. Megnyugtat, hogy a filmekben, például a családi sitcomokban a konfliktusok húsz perc alatt megoldódnak, és minden kerek lesz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.