Először rendeznek zsidó kulturális fesztivált Pécsett, szeptember 10–17-ig. A hétvégén kezdődő I. Pécsi Zsidó Kulturális Fesztivál kapcsán beszélgettünk az egyik főszervezővel, dr. Stark András pszichiáterrel. Amikor felkeressük őt a „rendelőjében”, amely valójában inkább egy könyvtárszobára hasonlít, azt ajtóban állva fogad minket.
*
Stark András: Rőfösként ez volt apám életének a lényege: állt a textilboltja ajtajában, és várta a vevőket. Hiszen a boltba hozzá jöttek az emberek, tőle szerettek volna kapni valamit. Egy szövetet, ami divatos, valamit, ami csinos. Ő képes volt kitalálni a kuncsaftok gondolatait, megérezni, és lehetősége szerint megadni a vevőinek azt, amire vágynak, úgy, hogy sokszor még maguk sem tudták pontosan, milyen szövetet keresnek, milyen ruhában éreznék magukat jól. Apám ebben segített mindenkit, aki hozzá fordult. Megbíztak benne.
| ||
Magyar Narancs: Hasonló ez ahhoz, ahogy a páciensek önhöz érkeznek?
SA: Most én is kint állok az ajtómban, és várom azokat, akiknek én adhatok valamit azzal, hogy kapcsolatot alakítunk ki. Sok szállal kötődik hivatásom apámhoz, de ez nem volt tudatos. Valójában akkor jöttem rá, amikor a kollégáimnak beszéltem róla egy előadás keretében.
Bent hamarosan már a pszichiáter gyerekkoráról kezdünk beszélgetni.
| NÉVJEGY Dr. Stark András (69) pszichiáter, orvosi pszichológus, pszichoterapeuta, a pécsi kulturális élet meghatározó személyisége, több mint harminc éve filmklubot működtet. Számtalan szakmai egyesület tagja, vezetője. Aktív a Zsidó Hitközségben, 1989-től alelnökként tevékenykedik. Az ő nevéhez fűződik a pécsi Dinamikus Rövidterápiás Egyesület és Alkotó Műhely (DREAM) létrehozása is, amely az országban az egyetlen, nem budapesti székhelyű, módszerspecifikus pszichoterápiás egyesület. Az általuk kidolgozott módszer lényege az álommunka – azaz, az álmok feldolgozása. Célja az élettörténet rekonstrukciója, a traumatikus mozzanatok megértése, a személyiség érettségének növelése, érzelmi erőforrások megnyitása. |
SA: Én belenőttem az 1948-ban romjaiból újraszerveződő pécsi zsidó közösségbe, amelynek Schweitzer József, frissen végzett főrabbi volt a vezetője. Minden olyan természetes, magától értetődő volt. Hogy például a nagyünnepeken nem mentem iskolába, hanem vadgesztenyét szedtem a Zsinagóga udvarában. A Soa után mindent újra kellett kezdeni, de mi bizakodtunk. Anyámnál, aki ma is él, van egy fotó, 1948-49 között készült. Apám saját textilüzlete van rajta a Király utcában, az államosításig volt meg, ekkor volt „apám néhány boldog éve”, a másikon a fiatal házaspár a születésem idején. A képből szinte árad a lendület, ahogy mennek a jövő felé, arcukon az újrakezdés reménye.
MN: Honnan kellett felállnia a családnak?
SA: Anyámat és a nővérét Auschwitzba vitték, apámat munkaszolgálatra. Elveszítette a szüleit, az első feleségét és a gyermekét. A szemüveges nagynéném élete is csak azon múlott, hogy amikor az auschwitzi rámpán szelektált Mengele, anyám egy óvatlan pillanatban áthúzta őt abba a sorba, ahol az életre ítéltek voltak. A másik sort, időseket, aggastyánokat, betegeket, gyerekeket munkára alkalmatlannak találták, és a gázkamrába vitték.
MN: Nehéz volt erről beszélnie később a túlélőknek?
SA: Az én családomban nem volt elhallgatás, elfojtás, fontosnak tartották, hogy beszéljenek az átélt dolgokról. Az, hogy zsidó vagyok, nem volt rejtegetni, vagy eltitkolni való, az iskolában és később az egyetemen sem „zsidózott” senki körülöttem – egyenrangúak voltunk. Akkoriban sokan jöttek a pécsi egyetemre hasonló múlttal és szellemiséggel, és Schweitzer József maga köré gyűjtötte ezeket a fiatalokat. Ez a szocialista érában rizikós volt, „cionista összeesküvésnek” bélyegezhették, de végül nem lett baj belőle, békén hagytak minket. Megalakítottuk a fiatalok baráti körét, amibe mára beleöregedtünk. Mindazonáltal Magyarországon 1945 után – bár Bibó István szinte azonnal tett a tanulmányában erre kísérletet – nem történt meg az a szembenézés, ami az akkori Német Szövetségi Köztársaságban a 60-as évektől igen. Abban nagy szerepe volt Alexander és Margarete Mitscherlich szociálpszichológusok „A gyászolásra képtelenül” című könyvének. A Mitscherlich házaspár könyve 1967-ben Németországban a náci múlttal való szembenézés első nagy hullámát indította el. Felszabadító erővel hatott azokra a német fiatalokra, akiknek elegük volt az akkori német társadalom morális eltompultságából és az anyagi jólétbe való belefeledkezéséből. Nálunk a szocializmus idején nem alakult ki erről párbeszéd, mert nem létezhetett “zsidó probléma”. Ez is, miként 1956, a tabuk közé tartozott. Az elhallgatás pedig növeli a bajt. Úgy vélem, a magyar zsidók 1867 óta egyre tudatosabban próbálták elérni, hogy befogadják őket, Pécsről is sok minden hiányozna nélkülük. A 19. századi Pécs zsidóságának ikonikus alakja Engel Adolf, aki mélyről indulva jutott magasra: gyufaárus félárvából lett nagyiparos, és eredményeiért “jánosi” előnévvel nemesi címet is kapott. De említhetném Hirschfeld Sámuelt is, aki 1848-ban alapította meg a pécsi sörgyárat.
| ||
MN: És kik követik önöket? Van utánpótlás a pécsi zsidó közösségben?
SA: Vannak betérők, akiket vonz a zsidó vallás – őket mi úgy hívjuk, hogy visszatérők –, de csak kevesen. 1957-ben és 1965-ben sokan költöztek külföldre, de nem csak emiatt kevés a fiatal. Ahogy Arany János is megírta „Ráhel siralma” című versében: „Íme, a szép tavasz kiesett az évből, Egy nemzedék holt ki az emberiségből, Nyugszik temetőben;”. A Soa során meghalt gyerekek nem nőttek fel, és nem lettek gyermekeik. Elveszett egy generáció, ők, és az utódaik hiányoznak most a közösségből.
| Zsidók és Pécs A 18. századig vezethető vissza a pécsi zsidók története. A Helytartótanács 1783-ban jelentette meg II. József rendeletét, amely lehetővé tette a zsidók szabad költözését (a bányavárosok kivételével): megengedte számukra az iskolalapítást, fölszabadította előttük a céhek által makacsul őrzött foglalkozásokat és megszüntette a megalázó jelek viselésének kötelezettségét az öltözetükön. A rendelet megjelenése után rövidesen Jacob Mózes kért letelepedési engedélyt Pécsett. A város ezt elutasította, akárcsak 1785-ben Bachrach Lázár dohánykereskedő kérelmét is. Gróf Széchényi Ferenc azonban megelégelte az uralkodó rendeletének ellenszegülő döntéseket, és a következő két kérelmezőnek, Weiszmayer Márknak és Fuchs Salamonnak a városi hatóság megkerülésével maga adott engedélyt a letelepedésre, rövid úton elutasítva a város utólagos tiltakozását. Ezt követően majd két évtizedig nem költözött újabb zsidó a városba. 1807-ben már maga a város juttatta önszántából türelmi engedélyhez Lőwy Izraelt, aki vállalta, hogy cserébe katonai szolgálatot vállal a városért és szükség esetén hadba vonul. Később, bár Pécs sokat profitált a zsidó családok munkásságából, a második világháború idején a város mégis különösen lelkesen tett eleget a parancsnak, hogy a zsidókat Auschwitzba szállítsák. 1944. július 4-én 3 ezer 400-3 ezer 600 embert deportáltak Auschwitzba, de előtte még minden tulajdonuktól megfosztották őket. A városból senki sem emelte fel szavát az eljárás ellen, sőt, a beszámolók szerint a zsidók még csak az állomás melletti istállóban várták a vonatokat, amikor már tömegével érkeztek az igények a megüresedett boltokra, lakásokra. A pécsi zsidóság története során olyan neves embereket adott a városnak, mint Schapringer Joachim, aki a legnagyobb városi adófizetők egyike volt, Jánosi Engel Adolf, Baranya egyik legsikeresebb 19. századi üzletembere, vagy épp Forbát Alfréd pécsi születésű építész, valamint Klein Ármin, a Zsolnay-gyár első jelentős tervezője és mérnöke. Közvetlenül a pécsi hitközség tagjai közül került ki Fejér Lipót matematikus, egyetemi tanár, az MTA tagja, Bak Adolf hegedűművész, Lenkei Henrik író, és Kohut Georges A. New York-i egyetemi tanár. |
MN: A pécsi városvezetés annak idején asszisztált a deportálásokhoz. Hogyan változott meg a háborút követően a kapcsolat a zsidó közösség és a hatalom között?
SA: Tolnai József polgármester felhívására fekete lobogókkal gyalog mentek a megemlékezők százai, a túlélők, visszatértek és a velük együttérző pécsi polgárok a zsidó temetőig, ahol elhelyezték a mártír-emlékmű alapkövét 1947-ben. A deportáció negyedik évfordulóján, 1948 július 4-én a zsinagógai emlék-istentiszteletről mintegy ezer főnyi gyászoló tömeg vonult végig azon az útvonalon – amely a felszabadulás óta a Mártírok útja nevet viseli –, ahol négy esztendővel korábban ugyanezen a napon halálba indulók vonultak. Ekkor avatták fel Forbát Alfréd Mártír Emlékművét.
| ||
A tizedére fogyott zsidó közösség pedig kezdett újjászerveződni, a hitélet, vallás-kulturális rendezvények reményt és erőt adtak a tragédiákat, pótolhatatlan veszteségeket elszenvedő maradék pécsi zsidóságnak. Ebben múlhatatlan érdeme volt a fiatal pécsi főrabbinak, dr.
| Deportálások vidéken Többször is részletesen foglalkoztunk a vidéki deportálások történetével. Itt olvashatja a kiskunhalasi, itt a mohácsi, itt pedig a cserépfalui illetve keszthelyi cikkünket. |
Schweitzer Józsefnek. A rendszerváltás után visszaszereztük intézményeinket is, az egykori zsidó iskolát, amelyben most a székházunk van, vagy a Tímár utcai hitközségi szeretetotthont, amit évek óta a hitközség működtet. Az akkori városvezetés, az alpolgármester, Páva Zsolt megkeresésére együttműködött az izraeli Alsó-Galilea és Pécs közötti testvér-kapcsolat megteremtésében. Ami pedig a jelent illeti, a mostani önkormányzat támogatja a közösségünk törekvéseit. Az I. Pécsi Zsidó Kulturális Fesztiválhoz például Páva Zsolt polgármester saját keretéből 200 ezer forintot adott, az ő támogatásának köszönhető, hogy a záróprogramra a Gyarmati Fanni naplójából készült, Hámori Gabriella által tolmácsolt előadóestre sor kerülhet.
MN: Az első Pécsi Zsidó Kulturális Fesztivál vagy maga a kultúra üzenetként értelmezhető?
SA: A kultúra önismeretünk alapja, megértőbbé, nyitottabbá tesz egymást iránt. Biztonságot ad tradícióink ismerete, toleránsabbá tesz minket, empátiás készségünket erősíti, fejleszti szociális érzékenységünket. Egy ilyen fesztivál reményeink szerint a pécsi zsidó sors egy tragikus időszakától – a „Pécsi levelek 1944-ből” felolvasószínházával, a kántorkoncert felcsendülő liturgikus dallamaival, kortárs képzőművész barátaink, Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós festményeivel, a Pécsett született Bálint András Arany-estjével és a többi programmal – kijelölik azokat a kereteket, amelyeket a művészi élmények és emberi találkozások tartalmával szeretnék kitölteni az első pécsi zsidó kulturális hét folyamán. (Részletes program itt.)
| A pécsi zsinagóga Az épületet 1869. július 22-én avatta fel Löw Lipót szegedi, Hirschfeld J. H. augsburgi és Ehrlich Ede pécsi főrabbi.
A pécsi zsinagógát 1905-ben Baumhorn Lipót tervei alapján kibővítették. A pécsi a Dunántúl legnagyobb zsinagógája, homlokzatán héber felirat olvasható, amelynek jelentése: „Mert házam, az imádság házának neveztessék minden nép számára”.
A pécsi zsinagóga az Angster József nevével fémjelzett Angster orgonagyár első orgonája volt. A zsinagóga ma is működik, látogatható. Pár éve az Értékes Pécs elnevezésű program keretében 92 millió forintból felújították az épületet, 19 millió forintból pedig egy a pécsi és baranyai zsidóság történetét feldolgozó kiállítást hoztak létre. | ||||||
