„Körülzárták a falut a szovjet katonák, aztán a gazdakörbe gyűjtöttek össze mindenkit. Azt mondták: aki nem jelenik meg, annak a családját is elviszik. Így aztán minden érintett kénytelen volt megjelenni a megadott helyszínen” – így mesélt elhurcolása körülményeiről a hercegkúti Hoffmann Mátyás még évekkel ezelőtt, amikor először kerestük fel otthonában. Az időközben már elhunyt férfi egyike volt azoknak a túlélőknek, akik a Szovjetunió összeomlása után még sokáig nem mertek beszélni életük legnehezebb éveiről, a málenkij robotban eltöltött évekről.
A ma hatszáz lelkes Hercegkútról 1945. január másodikán szovjet katonák 135 sváb férfit és nőt hurcoltak el Ukrajnába, akik közül tizenöten később már nem tértek haza. Legtöbbjükkel a végelgyengülés, fertőző betegség vagy a biztonsági óvintézkedések teljes hiánya miatt bekövetkező baleset végzett. (Az elhunytak névsora itt olvasható.)
Az elhunytakról minden évben megemlékeznek a hozzátartozók és a leszármazottak – idén az évfordulót azonban szélesebb körben rendezték meg a Sárospataki Művelődési Házban április közepén. Több százan gyűltek össze, hogy meghallgassák a túlélőket, illetve a témáról előadó történészeket. (A megemlékezésről a helyi televízió műsorát itt nézheti meg.) Mi is ott jártunk, jól lehet, az alább olvasható összeállítás évek alatt összegyűjtött beszélgetések termése.
Furcsán nyögni oroszul
„Először azt mondták, hogy egy nyíregyházi gyufagyárba visznek bennünket” – folytatta Hoffmann Mátyás az elhurcolásuk felidézését. Az út azonban nem akart véget érni, végül Románián keresztül jutottak el a hercegkútiak a Szovjetunióba, mégpedig ukrán területre, Donbassz környékére. „Amikor odavittek bennünket, egy szót sem beszéltünk oroszul. Így amit mondtak az oroszok, azt mondtuk mi is. Ahogy verték be az éket, mindig furcsán nyögtek, mi pedig utánoztuk őket. Úgyhogy először nyögni tanultunk meg oroszul.” Hoffmann Mátyás a tréfálkozás ellenére sokáig még közvetlen környezetének sem beszélt arról, mi is törtét vele az ukrán bányavidéken. „Rossz volt ott nekünk, de nem mertünk semmi rosszat mondani, mert féltünk. A Szovjetunió nagyhatalom volt, mi pedig csak jókat mondtunk, mivel azzal nem bánthattunk meg senkit.”
Elszívott levelek, hazatérés
Hoffmann Jánosnét lányként vitték el. „Olyan lágerbe kerültünk, ahol betegek voltak. Építkezéseken dolgoztunk, maltert kevertünk. Három év alatt egyetlen kopejkát sem kerestünk, azt mondták, nem dolgozunk annyit, amennyibe az ellátásunk kerül” – mondta az idős asszony a magyarnarancs.hu-nak. Hónap végén már enni is alig adtak nekik, elfogyott ugyanis a rájuk fordítható keret. „Mindezt úgy mondták, mintha magunktól, örömmel mentünk volna oda. Az itthoniakkal sem tudtuk tartani a kapcsolatot, mert nem jutottak el hozzájuk a leveleink, mindegyiket elszívták a katonák. Dohányuk volt, de papírjuk nem. Így aztán levelet írattak velünk, amibe belesodorták a dohányt, és elszívták.” A családnak írt sorokat a földre dobott csikkeken látták viszont a fogva tartottak.
Hazatérésére így emlékezik Hoffmann Jánosné: „A három év alatt nagyon lesoványodtam. Amikor hazajöttem, édesanyám az állomáson várt, de amikor a nyakába ugrottam, eltaszított magától. Azt mondta: te nem lehetsz az én lányom! Aztán összeölelkeztünk, és sírtunk mindketten.”
Hídépítés helyett szénbánya
Naár János azok közé tartozott, akik a legtovább maradtak Ukrajnában. „Sárospatakról gyalog mentünk Nyírbátorba” – meséli. A szovjet katonáknak egyébként mindegy volt, kit visznek el, csak a létszám meglegyen: ennek – meséli Naár – azok lettek az áldozatai, akikkel a menet útközben találkozott. „Patakon egy ember szökött el, Tokajban három, Nyírbátorban megint kettő. Az oroszok helyettük az út széléről szedtek össze embereket. Szegények elindultak kapálni a háztájiba, és egy Ukrajnába tartó csoportban találták magukat… De akkor még mi sem tudtuk hová megyünk.
| Dal a helyszínről A szintén hercegkúti Hoffmann József elhurcolásuk első évfordulójára írta a következő nótát Ukrajnában: |
Mindig azt mondták, hogy egy nyíregyházi gyárba meg hidat építeni. Aztán vagonra raktak bennünket, és napokon át utaztunk a téli hidegben, a fűtetlen kocsikban, ami még belül is bederesedett. A szükségleteket egy középen, a padlón kivágott lyukon keresztül tudtuk elvégezni, pedig össze voltunk zárva férfiak és nők vegyesen.” Nem voltak jobbak az állapotok a táborban sem. „A lágeren – ahová vittek minket – se ablak, se ajtó nem volt. Egy szobában húszan zsúfolódtunk össze.”
A munkakörülmények borzasztóak voltak. Naárék fekve, térdelve bányászták a szenet olyan bányákban, ahol a minimális biztonsági követelményeket is figyelmen kívül hagyták. „Én egy ötven centiméter magas járatban dolgoztam három évig úgy, hogy feküdtem a földön, folyamatosan csöpögött rám a víz, miközben a kezemmel toltam hátrafelé azt, amit kitermeltem. Onnan egy társam dobta tovább a szenet. A negyedik évemet egy hetven, az ötödiket pedig egy száznegyven centi magas járatban töltöttem. Egyszer majdnem oda is vesztem. Felettünk a földréteg elkezdett ropogni, amit a bányaparancsnok hallott, szólt is, de már későn. A vájatban velem együtt tartózkodó két társam még ki tudott ugrani a kijáraton, de én már nem. Úgyhogy én a járat végébe húzódtam, a föld pedig mögöttem szakadt le. Több órát töltöttem a lyukban, mire kiástak, de életben maradtam” – mondja. „Sokszor volt olyan, hogy addig nem engedtek ki a bányából, amíg a normát nem teljesítettem. Egyszer hétfő reggel mentem le a tárnába, és csak szerda este jöhettem fel.” Az elhurcoltakat folyamatosan hitegették, hogy nemsokára visszatérhetnek otthonaikba, de az időpont mindig tolódott. Hazatérni sem volt egyszerű, mert addigra a Szovjetunió baráti ország lett, és nem ismerték el, hogy egyetlen magyar állampolgár is kényszerből tartózkodna orosz területen. „Engem öt év után engedtek haza, de még a határon is két napot kellett várnom Záhonyban, mivel a hivatalos álláspont szerint már nem volt magyar állampolgár orosz hadifogságban, tehát elvileg már mi sem lehettünk ott.”
A történelmi háttér
„A svábok elhurcolása alapvetően három okra vezethető vissza” – mondja a magyarnarancs.hu-nak Tóth Tamás, a sárospataki Árpád Vezér Gimnázium igazgatója, aki előadó volt a városi megemlékezésen. A történelemtanár szerint a szovjetek elsősorban a második világháború kirobbantásáért akartak bosszút állni a németeken. Másrészt a Szovjetunió a málenkij robotra elhurcoltakkal akarta enyhíteni a háborúban elesettek okán keletkező munkaerőhiányt. Harmadrészt pedig politikai-etnikai tisztogatást hajtottak végre.
A táborok szintén három típusra oszthatók. „A hadifogolytáborokban volt – ha lehet ilyet mondani – a legjobb helyzet, hiszen például ezeket látogatták a leggyakrabban az emberi jogi szervezetek. A gulagokba olyan emberek kerültek, akik legalább bírósági ítélet nyomán kapták büntetésül a kényszermunkát. A málenkij robotra elvitt emberek azonban még azt sem tudták, miért hurcolták el őket. Nyilvántartásuk hevenyészett volt, nem volt semmilyen kontroll, és legtöbbször a táborparancsnok humanizmusától vagy éppen szadizmusától függött sorsuk” – magyarázza Tóth.
A német nemzetiségűek elhurcolása a Vörös Hadsereg hírhedt 0060-as parancsa alapján 1944 decemberében kezdődött, és hónapokon át tartott. A katonák a 18 és 30 év közötti német nemzetiségű nőket, valamint férfiakat szedték össze, később egy rendelettel az életkort 45 évre terjesztették ki. Néhány hét alatt 32 ezer magyarországi német elhurcolására került sor. „Mindenkinek azt mondták, hogy vigyenek magukkal háromnapi élelmet. Azt ígérték nekik, hogy valamelyik közeli termelőegységbe viszik őket, nyilván azért, hogy ne legyen szökés vagy lázadás” – tette hozzá az igazgató. Az elhurcoltak csak akkor szembesültek azzal, hogy nem erről van szó, amikor már napok óta egy bezárt vagonban utaztak. Általában a beomlott szénbányák kiásására, építkezéseken vagy kolhozokban alkalmazták az ingyen munkaerőt. Aki túlélte mindezt, az legkorábban egy-másfél év, a legtöbben viszont csak három-öt év után térhettek haza. Először a nőket és a gyengébb fizikumúakat engedték el, legtovább az erősek és azok maradtak, akik valamiért büntetést kaptak. Tóth Tamás felhívta a figyelmet arra is, hogy ugyanebben az időszakban hasonló módszerekkel történt etnikai tisztogatás a kárpátaljai magyarság körében. A becslések szerint 30-40 ezer embert hurcoltak el Kárpátaljáról így, akiknek csak az egyharmada térhetett haza. Sokan már az első állomáson, a szolyvai gyűjtőtáborban életüket vesztették az embertelen fogva tartási körülmények miatt.
