Fülep Lajos 1904-1906-os pályakezdő kritikái a hazai kulturális élet visszásságait éles szemmel felismerő, a hivatalos művészet nagyjait kigúnyoló, bátor és igen tehetséges fiatalembert sejtetnek. Írásainak egyik csoportját a látogatássorozat darabjai alkotják, melyek egy-egy hivatalos művészi nagyságnál született riportok és Fülep sajátos gyorsírótechnikájának köszönhetően az élőbeszéd hűségével hatnak. Ezzel az akkor még szokatlan módszerrel sikerült elérnie, hogy a nyilatkozatok a beszélt nyelv pongyolaságaival, kozmetikázatlanul kerültek a nyilvánosság elé. Sorozatát a képzőművészet nevezetességeivel kezdte, s módszerét így foglalta össze: "A látogató ilyenkor lehetőleg a küszöbön kívül hagyja elveit a régi és modern művészetről, nem mond véleményt sem a látogatás tartama alatt, sem azután, mikor a látogatás eredményéről beszámol, csak rekonstruál, s feladatát annál jobban teljesíti, minél hívebben adja vissza a látottakat és hallottakat." Mivel Fülep úgy látta, hogy az interjúalanyok tevékenységéből hiányzik a művészi érték, ahhoz a megoldáshoz folyamodott, hogy az alkotót beszéltetve az mintegy leleplezte önmagát: "Az eredeti nagyságúhoz a fal mellett, lent a földön van egy tanulmányom, Andrássy feje. Természetes, hogy itt is fontos a portréhűség, de meg intimitást is akarok behozni a fejbe, ami tekintettel a méretekre, nem kis feladat."
Nyilván azért Fülepnek is része van abban, hogy olyan szövegkörnyezetet létesít, amelyben végül az interjúalany nevetségessé válik. Benczúr Gyulával például így diskurál: "Borzasztó is az - mondottam -, amit ma >>modern- Igaza van: a plein air. Hátha olyan nagyon fontos az egyéniség, miért akarják mindenáron, hogy plein airt fessen az ember? Hátha nem felel meg a természetének. Nekem, tudom, nem felel meg, és ezért nem is csinálom. Szinyei Palival csináltam én is valamikor plein airt, de érzem, hogy az én temperamentumom másra való. Nem áll az jól mindenkinek."
A közeg
Persze Fülep híres-hírhedt interjúinak létrejöttéhez szerzőjének tehetségén és bátorságán felül szükséges előfeltétel volt a szövegek iróniáját megérteni képes befogadói közeg is. Bár feltételezhetjük, hogy valóban létezett ekkor egy szűk, a Fülep írásaiban testet öltő iróniát felismerő befogadói kör, mégis azt kell gondolnunk, hogy az ilyesféle hangvé-telhez elegendő a megértő közeg eljövendő létének a feltevése is. Ez a meggyőződés nem csupán a fent elemzett interjúk háttereként van jelen Fülepnél, hanem kifejtett formában is megjelenik olyan írásaiban, mint A jövő nemzedék (1905) vagy a Hangok a jövőből (1906). Ez utóbbi írásban Fülep arra vállalkozik, hogy a tapasztalat teljes hiányában hirdesse meg egy új minőség, új tartalom elkerülhetetlen manifesztálódását a művészetben. A bizonyossággal telített várakozás eredménye a profetikus hangnem testet öltése a szövegben. Ennek a beszédmódnak az implikációi éppen ellentétesek az eredeti prófétai beszéddel, mely egyfajta jövő el-kerülhetetlen manifesztálódását hirdeti, csak az a jövő a legapróbb mozzanatig konkrét részletességgel jelenik meg, s a prófétáló személy tér- és időbeli pozíciója is teljesen konkrét és meghatározott, gondoljunk csak az "szövetség legismertebb példáira, mint Ezékiel vagy Jeremiás látomásai. Ezzel szemben a Fülep által felvett profetikus pozíció a konkrét tartalom hiánya miatt elveszíti a beszélő tér- és időbeli pozíciójának konkrétságát. Akadálytalanul zsonglőrködhet az idősíkokkal is, miközben beszéde lassan önmagára zárul: "Egyik őrült gondolat a másikat szüli: e pillanatban azzal szórakozom, hogy elképzelem azt az időt, amikor a >>korszakok>világfelfogások>stílusoka távírókeréken; egymást űző kabalisztikus jelek. Íme, a másodpercekre osztott végtelenség, melyben minden másodpercnek más és más a karaktere. Mindegyik egy más >>stílus
Távolságtartó fölény
Fülep 1906 nyarán-őszén Párizsból küldött tudósításainak hangnemét a távolságtartásból nyert fölény jellemzi, s ez az irónia különböző változataiban ölt testet. Az irónia összes regiszterének végigpróbálgatásához azonban a távolságtartás mellett foly-tonosság is szükséges. Ezt a kontinuitást a párizsi utca életének élménytartama biztosítja, melynek öntörvényű világa Fülep többször ismétlődő kedves témája lesz (A nagy éjszaka, A nép mulat, Az utca királyai). Az írásoknak alapul szolgáló érzéki tapasztalat azonban Fülep számára több puszta eseményanyagnál. Ez mindenekelőtt olyan kép, melynek rögzítése lehet az írás igazi célja, miközben a látvány megmutatása a szemlélő távolságát feltételezi. Jó ürügy erre a franciák július 14-éje, illetve az azt követő éjszaka: "A fényes kávéházak előtt ivó urakat és >>hölgyekethölgyet, aki az előbb jó borravalót adott neki." A mindennapi párizsi tapasztalatok pedig bennfentessé teszik az elbeszélőt, aki átlát a kisemberek apró csalásain: "Mert tudni kell, hogy különösen a boulevard-i nagy kávéházakban, ahol minden ember idegen, a pincérek azokkal a hamis pénzekkel vagy használatból kiment pénzekkel dolgoznak, amiket potom áron összevásárolnak. Természetes, hogy ehhez a manipulációhoz már nagy ügyesség és nagy pszichológiai tapasztalat kell, de hát van-e nagyobb haramia a világon, mint egy ilyen boulevard-i kávéházi pincér?É Lehet, hogy különben igen derék emberek, talán jó polgárok és családapák, hanem mint pincérekre, az ötven százalékukra lá-tatlanban ki lehetne mérni tízezer esztendei fegyházat."
Ebből is kitűnik a Fülep által művelt elbeszélésmódnak a karaktere, mely egyszerre teszi lehetővé a mindennapi élet képeinek felmutatását és a beszélő én hangsúlyos különbségét a világtól - a nyelv által. Hasonlóképpen ír a camelot-ról, a reménytelen holmikkal üzletelő utcai árusról: "Tisztelet és védelem adassék annak, aki dolgozik, akármilyen is az a dolgozás. Utóvégre is minden kereskedőember utazik arra, hogy ha teheti, becsapja: a camelot legalább nyíltabb kártyával játszik, és ami a fő, szellemi munkát fejt ki, ötleteket pazarol, tömegeket szórakoztat. Tisztelet a munkának és védelem annak, aki szórakozást nyújt, akármilyen is aztán ez a szórakozás! Hát ez is álláspont. Mégpedig nem is az utolsó. Végül pedig talán érzi ez a párizsi nép azt is, hogy az ő utcáinak szüksége van erre a különös típusra, a camelot-ra, az utca királyára, mert nélküle az utcák nem volnának teljesek. Egy csomó modern romanticizmus veszne ki vele, s még sivárabbá válnék a mindennapi, egyhangú fakóság. A camelot az élénkítő fluidum, a felvillanyozó ártatlan sarlatán. Nagy küzdője a modern versenynek, sok kockáztatással kevés haszonra dolgozó, magára és képességeire utalt vívója a struggle for life-nak."
Alaposan megváltozott szellemi klíma, a Monarchia létét is fenyegető folyamatok idején jelent meg a Huszadik Század 1916. évi augusztusi számában Fülep Lajosnak Az Erzsébet-szobor pályázata című írása. Olvasása nyomán azt lehetne gondolni, korábbi kritikái és ironikus tudósításai eljárásmódjainak szélsőkig vitt gyakorlatával, vagyis eksztatikus kifejletével van dolgunk. Ez esetben azonban az elbeszélői identitás pszichológiai értelemben vett inflációjával kellene számolni, amely az infláció közkeletűbb jelentéséhez, a belső kiüresedéshez vezetne. Ennek a veszélynek az elkerülésére Fülep azt a narratív stratégiát választja, mely a néző megalkotásán alapul. Így olyan olvasat ölt testet a szövegben, melyből infernális világ tárul elénk, melyet az előre haladó, folyamat jellegű idő teljes hiánya és az ennek nyomán képződő abszurd léthelyzet jellemez. Mindenféle valóságos művészetnek a létalapja vész el azáltal, hogy kihúzzák alóla a teremtő időt és ezzel a fejlődés lehetőségét. Így viszont az összefüggő, az előzményekre támaszkodó, azokra visszautaló vagy azokat éppen tagadni igyekvő alkotói törekvések helyett a rossz végtelen örökkévalósága tárul elénk, ahol látszólag minden lehetséges: "Mert végtelen a száma azoknak a szempontoknak, amelyeknek alapján emlékműveket lehet felállítani. És mivel ezek a szempontok, melyeknek a művészethez semmi közük sincs, végtelen számúak, azért egy-egy pályázat újra és újra kiírásának lehetősége is végtelen. (...) Ahol nincsen művészi probléma, ott nem lehet szó arról, hogy ez a probléma most még kifejletlen, most azonban már meg van oldva. Ennek a végtelen egyenes vonalnak minden pontja teljesen egyenlő. (...) Az ilyen problémák megoldása mindig teljesen és egyformán kész. Itt tehát fejlődésről nem lehet beszélni. Mint ahogy nem lehet az egész monumentális emlékszobrászat terén sem. Ez az emlékműszobrászat, úgy, ahogy évtizedek óta csinálják, azzal az esztétikán kívüli ideológiával, az építészettel való összefüggés nélkül, naturalisztikus alakoknak a szabadba állításával, a nagyméretűségnek a monumentalitással való összetévesztésével - abszurdum."
Démoni
Az ilyesféle hiábavalóságnak a megjelenítése a démonikus képiség révén történik meg. Ahogy e démoni világ időbeliségét a hiábavalóság tartam nélküli ideje jellemzi, úgy tartozik hozzá a szabadsághiány, amely tagadja az élet általában vett szabadabb jellegű gyakorlatát éppúgy, mint az intellektuális tevékenység képzelet által művelt kötetlenebb módozatait: "Ez a világ nem rokona a transzcendencia világának, hanem egyenes ellentéte, ellentétes pólusa neki, s ez ideig annyira nem foglalkozott vele senki, hogy még neve sincsen. Jobb híján, a transzcendencia mintájára subscendentiának fogjuk nevezni - az elnevezés utóvégre mindegy, az a fő, hogy valamilyen realitás legyen mögötte. (É) Ennek a subscendentiának a világába, mely az Abszolúttal és a Mindennel szemben az >>így is lehet, úgy is leheta >>minden mindegylémák és elvek nélkül hoz létre konstrukciókat, vagyis külsőleg utánozza az ésszerű konstrukciók mechanizmusát eredeti ésszerű alapjuk nélkül."
Ennek eredménye a kortárs emlékműszobrászat is, mely terméketlenséget sugalló, baljós hangulatú alkotásaival a hiábavalóság térbeli alakzatait jeleníti meg. Érzéki formái olyan képződmények, melyek démonikussága abban van, hogy nem beteljesítik, hanem elhárítják a vágy képződési folyamatait. A démonikus infernó paradoxona, hogy belső üressége, terméketlensége, hiábavalósága és szabadsághiánya ellenére is látszólag összetett és bonyolult világként jelenik meg, melynek látszatát is csak a paródia legkifinomultabb eszközeivel lehet leleplezni. Így Fülep hangneme is összetetté válik, alapját a befogadói pozíció álnaivan nyitott értelmezési horizontja képezi, melynek mintája a híres-hírhedt látogatássorozatban öltött testet. A hangvétel viszont a profetikus hirdető modalitást idézi fel a Hangok a jövőből nyomán, csakhogy míg ott az empirikus tartalom nélküli jövőről való beszéd valami önfeledt és vidám pörgést eredményezett önmaga körül, téren és időn kívülre zuhanva, játszva a szabadsággal, addig itt ennek fordítottjaként a jelen démonikussága okozta jövőnélküliséget hirdeti, kizárva mindenfajta mozgást és szabadságot.
Az irónia is másképpen ölt testet, mint a párizsi tudósításokban. Akkor annak feltétele az a distancia volt, mely az életet jelentő világtól való elkülönböződést, a közvetítő szerepét tette meg a beszéd alapjává. Fülep ott úgy beszélhetett a párizsi utcáról, hogy miután részesévé vált, a megszólaláshoz már el kellett távolodnia tőle. Itt viszont az irónia a démonikusság leleplezését jelenti. Northrop Frye nyomán úgy is fogalmazhatnánk, hogy Fülepnek a démonicitás ellenszeréül a "démonikus paródia legsűrítettebb formáját" sikerült kidolgoznia, és ennek eredményeként az írása zárásául szolgáló utolsó pont nemcsak egy beszédmódnak, hanem egy világnak a végét is jelenti.
Márfai Molnár László
Idézeteink forrása a Tímár Árpád szerkesztésében megjelent két kötet - Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások, Budapest, 1988, 1992
