Magyar Narancs: Mikor van vége a szívnek?
Kele Fodor Ákos: Amikor eljön a „csúnya asszony”. Ez és a „szív vége” is egyes régi cigány közösségek költői eufemizmusa a halálra, melynek a felemlegetése is balszerencsét hoz.
MN: Négy évig kutattad a Kárpát-medencei cigányság 100-150 évvel ezelőtti, már csak néprajzi gyűjtésekben hozzáférhető meséit, hiedelemtörténeteit. Jól értem, hogy ebből rekonstruáltál egy egységes cigány ősmitológiát?
KFÁ: Úgy kezdődött az egész, hogy amikor az Erdélyi Vándorszínháznak írtam darabokat, rátaláltam a cigány hóhér archetípusára – felbukkan az Egri csillagokban, Weöres Sándornál, Határ Győzőnél. Ki akartam deríteni, ki ez a furcsa figura. Elmerültem a történeti és etnográfiai munkákban a Pallas Nagylexikontól Bari Károly folklórkönyveiig, és csak úgy ömlöttek rám a meghökkentő, gyönyörűséges és sokszor borzongató régi cigány hiedelmek. Egyre tágítottam a mintavételi kört, és végül négy évre eltűntem a cigány mesemondásról szóló szakkönyvekben, etnográfiai gyűjtésekben. Hamar egyértelmű lett, hogy ezek felnőttmeséért kiáltanak. De nem a tudományos kutatás szabályait követtem, saját módszert dolgoztam ki, és mintegy ezer folklóradatot gyűjtöttem össze. Ha megtetszett egy szókapcsolat, egy hiedelemlény, egy szörnyeteg vagy egy fontosnak tűnő meseszövési fordulat, felvezettem egy kártyára, így lett egy „locholicso démon” vagy egy „Tűzkirály” kártya. Kétszáz ilyen kártyát halmoztam fel ábécésorrendben, kartotékszerűen. Aztán elláttam őket kereszthivatkozásokkal. Tematikus egységek keletkeztek, a lassan kirajzolódó történethálózatot felvittem nagy fekete kartonpapírokra, amit, mint valami ötletfelhőt, kiraktam a szobám falára. Innentől szintetizáló aprómunkát végeztem, a végére kialakult a nagy egész, egy önálló mitológiai rendszer, egy eredettörténet, ha úgy tetszik.
| ||
MN: A végeredményben mekkora teret kapott az írói fantáziád? Találtál ki meséket, fordulatokat?
KFÁ: Egyetlen szereplőt, egyetlen hiedelemlényt, démont, szörnyet, babonát, gyógyító praktikát sem találtam ki, ahogy az események nagy részét sem. Olyan cselekményelemeket viszont igen, amelyek összehoznak különböző forrásokban fellelhető, de szerintem összeillő mesei elemeket – egyébként az írói kreativitás sosem semmiből teremtés, hanem illesztés vagy átdolgozás. A kreatív munka itt az volt, hogy az ezer adatban, kétszáz kártyában, ebben a hatalmas hangyaháborúban kellett meglátni az átfedéseket, puzzle-darabokat. Mondok egy példát. A Sujolak nevű szörnyetegről azt tudjuk, hogy bár ismeri a világ minden gyógyfüvét, az ördögök – melyek a folklórban a különféle nem keresztény démonok és boszorkányok helyébe léptek az idők során – valamikor kiláncolták egy úgynevezett Nap-hegyen, és évente rituálisan megetetik. Aztán megrázza a láncait, és már majdnem szétszakítja őket, de egy óriási sárga kígyó rátekeredik, amitől újra megdermed – és megmenekül a világ. Az viszont rejtély, hogyan került arra a Nap-hegyre, miért láncolták le. Különösen azért, mert sok más szöveghely alapján tévedésnek tűnik, és minden jel arra mutat, hogy nem a Nap-, hanem a Hold-hegyen kellett ennek történnie. A megoldás abban nyugszik, hogy egy teljesen más helyen rátaláltam a Nap fájára, amit más etnográfiákban a „minden mag fájának” is neveznek, és gyógyfüveket lehet tépni róla, sőt egyes meseváltozatokban a kicsiny napokból és csillagokból álló virágai a halálból is képesek visszahozni az embert. A Hold-hegy lényei régi ellenségei a Nap-királynak, vagyis minden jel arra mutat, hogy Sujolak és a tudása valahogyan a Nap-királytól ered, persze lehet, hogy ebben a származásban további áttétek, kanyarok vannak. Mindenesetre itt meg mertem lépni azt, hogy kidolgozzak egy sztoriszálat arról, Sujolak hogyan került a Nap-király kertjéből a Hold-hegyi fogságba. Fontos, hogy maximális alázattal kezeltem ezeket a kérdéseket, és mindenáron hű akartam maradni ehhez a páratlan kulturális örökséghez, még akkor is, ha ez a hiedelemrendszer mára kikopott a cigány népéletből. Ez egy archaikus, a 20. század első harmada óta biztosan halott tudás, ezeket a meséket már csak kutatók olvassák a szakkönyvekben. Azért nyomtalanul nem tűnt el, nyelvi alakzatokban jelen lehet még: például Melalo az őrületért felelős betegségdémon volt, és az ötvenes években a „melalo vejének” kifejezést a dühöngő, brutális emberre is használták. A Melalo szó azt is jelenti, hogy piszkos, tisztátalan – vagyis, ha valakire azt is mondják, hogy Melalo veje, lehet, hogy nincs már mögötte a történet Melalóról, a démonról. Esetleg a beszélő tudattalanjában.
MN: Első kötetedben, a Textolátriában a Krúdy-féle Szindbád-alakkal, barokk képversekkel bíbelődtél, ezek közé ékelted be az árvasággal, szüleid testi és lelki szenvedésével, a család széthullásával kapcsolatos traumaverseket. A másodikban, az Echoláliában transzmediális megoldásokkal kísérleteztél a „visszhangtudomány” megalapozásának jegyében. Ezek után hogyan csavarodtál rá ennyire a cigány hiedelemvilágra?
KFÁ: Mindig is érdekeltek a megmagyarázhatatlan, bizarrnak látszó hiedelmek: például egy színdarabom írásakor külön foglalkoztam a csecsemő- és magzathalálhoz, gyilkosságokhoz kapcsolódó történetekkel, néphiedelmekkel, babonacselekvésekkel. Nem e világi kreatúráktól hemzsegő, hihetetlen történetek vannak arról, hová tűnt a csecsemő, miért kellett megszabadulni tőle, nyilván ezzel enyhítették az asszonyok és a közösség a bűnök, a gyász terhét. Ezekben a folklórelemekben megtaláltam egy sajátos esztétikai minőséget, a horror és a líra furcsa együttesét.
A borzalom ornamentikája érdekelt akkor, és érdekel most is; hogy a fokozás mikor csap át költészetbe akár a blődség árán is, mint, mondjuk, A texasi láncfűrészes mészárlás híres zárlatában, amikor Bőrpofa berregő-vonagló táncot lejt a naplementében. A cigány hiedelemvilág is tele van ezzel a minőséggel, ezt a lírai horrort emeli mitológiai szintre. Ezeknek a meséknek semmi köze a gyerekmesékhez – bár nem zárták ki ebből a sokszor döbbenetesen véres és csonkításokban, brutális gyilkosságokban, testi kínban gazdag világból a gyerekeket, ahogy például a káromkodásból sem. A cigány meséknek nagyon sokáig fennmaradt az adott közösség életében betöltött rituális, spirituális funkciója, például két-három évtizeddel ezelőtt még sokat meséltek virrasztásokkor, a halott kiterített teste mellett. Ebben a hiedelemvilágban roppant sajátos módon folyik egymásba mitológia és valóság. Nem véletlen az a régi mesekezdés sem, hogy „adom hírként és meseként”, hiszen nincs különbség. Vándorló cigány csoportok a saját életük közelmúltbeli történéseit mese formájában mondták el egymásnak, persze átszőve varázslatos elemekkel, a Bari-kresztomátia is tele van létező alakokról szóló, hiedelemtörténet jellegű mesékkel. A boszorkány itt nem egy bibircsókos orrú fantázialény, hanem a szomszédasszony! A valóságot mélyen átszövi a horror, és fordítva, a mese pedig az a történet, amelyik egy-egy abszurd hiedelem, babona eredetét felfedi. Beszámol a hiedelmek mögötti valódi, kauzalitásra épülő tudásról.
MN: Egyedi illusztrációival és nyomdai megoldásaival A szív vége is elmozdult a művészkönyv irányába. Olyan könyvtárgyakban utazol, amelyek nehezen csatornázhatók be a hagyományos könyvkiadásba. Miért ennyire fontos, hogyan néz ki a könyved?
KFÁ: Mert az irodalom csak látszólag immateriális. Valójában az olvasmányélményre már érzékeléspszichológiailag is nagy hatással vannak a másodlagos minőségek: a tipográfia, a könyv ergonómiai tulajdonságai. Ezek is hordoznak jelentést. A cigány hiedelmekben elképesztően sokszor bukkannak fel mindenféle szőrök, hajszálak, vörös fonalak. Ez utóbbinak sok helyütt mágikus, sorsfordító szerepe van. A könyvben ezért a cérnafűzést vörös cérnával végeztük. Ahogyan nekik a mese valósága azonos volt a mindennapokkal, most az olvasó is belép e valóságba a tárgyi világ szintjén is.
MN: A könyveidben közös az eredet kutatásának tematizálása, gyökerezzen az a családban, egy tágabb nyelvi közösségben, az emberi faj biológiai eredetében – vagy egy népcsoport hiedelemkultúrájában.
KFÁ: Keresem az eredetet, és hiszem is, hogy van ősforrásunk. De nincs megmásíthatatlan autentikus tudás, amire rá kellene találnunk bármilyen eredetkeresési folyamat végén. Nem kapunk választ a kérdéseinkre. Ugyanakkor létezik egy hálózatos, amőbaszerű tudásaggregátum, ami ott dohog egy nép, egy nyelvi kultúra mélyén. Ezt kutatni és folyton újrafogalmazni nemcsak izgalmas, de kötelesség. Kézenfekvő példa az, ahogyan Neil Gaiman szikár irodalmi nyelven újramesélte az északi mitológia bizonyos elemeit. Ez olyan, mint az alapművek időnkénti újrafordítása. Az autenticitást, a hűséget a régieknek tulajdonított értékekhez mindig, pontosabban újra és újra le kell porolni.
MN: A szív vége szempontjából fontos, hogy a szerzője roma vagy nem roma?
KFÁ: Nehéz ügy, néha fontosnak érzem, néha nem. Jogos kérdés az, hogy miért és hogyan rekonstruáltam a cigány hiedelemvilágot, de nem tartom annyira fontosnak, hogy nem vagyok roma.
MN: Számoltál azzal, hogy tudattalanul olyan szemüvegen, a többségi társadalom szűrőjén keresztül nézel erre az alapanyagra, ami félrevisz?
KFÁ: Szükségképpen van ilyen szűrő, és félre is visz, de ez a kulturális párbeszéd lényege. Mindig van valamilyen elhajlás, eltérülés a reprezentációban, és nemcsak a nem cigány többség és a cigány kisebbség között lehet ilyen, hanem például egyes cigány csoportok között is. Nincs egy igaz, mindig autentikus interpretáció. Azt gondolom, hogy saját szempontból, magyar nyelvű íróként hitelesen rekonstruáltam ezt a hiedelemvilágot, és remélem, kiderül mindenki számára, hogy ennek a könyvnek az írója nem felülről, atyáskodóan nyúlt a cigány mitológiai hagyományhoz, hanem hatalmas odaadással. Nem tudok szabadulni a saját szemüvegemtől, de amíg nem tartalmaz a nézőpontom káros előítéletet, addig nem is kell e szemüveget elvetni, mert ez új kreatív produktumok létrehozásában segít.
MN: A Textolátriában volt egy vallomásos személyesség, az Echolália pedig még foglalkozott a személlyel, egyénnel mint fogalmi problémával. A szív végével végképp elhagytad ezeket a kérdéseket és a líra területét?
KFÁ: Igen, ugyanakkor A szív vége mögött is húsba vágó személyes tapasztalatok vannak. Karcagon nőttem fel, 3 éves voltam, amikor elváltak a szüleim, 12, amikor anyám meghalt rákban, 17, amikor apám. Már tizenévesen a keresztszüleimmel éltem, jó körülmények között, kiegyensúlyozott családban, nélkülük nem tartanék itt. Amikor elkezdtem dolgozni ezen a könyvön, visszajöttek gyerekkori emlékek arról, hogyan lökdöstek, ütöttek meg cigányok. Ez természetes volt ott. Aztán felfejtettem az emlékek pókhálóját, és kiderült, hogy többször vertek meg „szőkék”. Rádöbbentem, hogy az anyatejjel és anyanyelvvel szívtam magamba a romákat hátrányosan megkülönböztető gondolkodást, ahogy oly sokan Magyarországon. A nyelvünk, kultúránk visszamenőleg átformálja az emlékezetünket, ami jó mélyre ássa a nem cigányok ütéseit. Olyan mélyre, hogy később, amikor tíz évig éltem a nyolcadik kerületben, jött a nyilallás éjszaka, ha el kellett menni a szomszédaim mellett a lépcsőházban. Miközben soha hozzám sem szóltak. Évtizedek sem feltétlenül elegendőek arra, hogy megszabaduljunk a káros berögződéseinktől, sajnos nagy, nem megúszható feladat szembenézni és leépíteni őket.
MN: Több versed értelmezhető fájdalmas gyászmunkaként, kísérletként arra, hogy értelmet adj a veszteségnek, szenvedésnek. A szív vége írásának volt gyógyító hatása?
KFÁ: Kigyógyított a versírásból, most úgy érzem, többé nem tudok alanyi verset írni privát gyásztörténetekről. Ugyanakkor számomra A szív vége már mindünk haláláról szól, a közös veszteségről, amit csak kollektív gyászmunkával lehet feldolgozni.
