Most is a hiánya tűnt fel először, Václav Havel temetésén találta elszólni magát valaki, így: de hol van Skvorecky? Nagyon beteg, nem tudott eljönni...
Vannak olyanok, akik akkor sem jönnek, amikor tudnának - e tényt 1989 körül elég nehéz lehetett felfogni, ma már mindenki megérti (legalábbis mifelénk). Josef Skvorecky a kelet-európai demokratikus fordulatok idején Ciceróval válaszolt a kérdésre: Ubi bene, ibi patria - és maradt Kanadában. Kundera sem tért haza, belőle egyenesen franciául író író lett, Skvorecky megmaradt csehnek, íróként jóformán ki sem tette a lábát Kostelecből (valójában Náchodból), úgy lett torontói polgár, az angol és amerikai irodalom professzora, hogy végigjátszotta az életét a náchodi Hotel Beránek színpadán, hogy le sem tette kezéből a tenorszaxofonját, Danny Smiricky kosteleci (majd torontói) lakos hangszerét.
Ha húzunk egy jó hosszú vonalat, mondjuk Ústí nad Labem és Ostrava között, s a felénél (úgy Pardubice vagy Hradec Králové magasságában) állítunk rá egy Wroclav felé tartó merőlegest, akkor szinte az első buckánál beérkezünk Náchodba, ott van mindjárt az isten háta mögött, valahol a festői Észak-Csehországban. Itt gyerekeskedett Skvorecky, érettségi után itt dolgozott segédmunkásként, s itt játszódik első - máig főműveként számon tartott - regénye, a Gyávák is, melyben Danny Smiricky színre lép, hogy aztán egy pentalógia hőse legyen. S rögtön mintaképe az ifjonti ártatlanságnak, mely miközben üldözi a lányokat és fújja a dzsesszt, egy méltó életet álmodik magának, egyetemmel, szerelemmel, mindenféle sikerekkel. S álmában ugyan egészen pontosan és teljes elfogulatlansággal látja a külvilág történéseit, adott esetben a második világháború végét, a felszabadulást, mégis vonakodik az olyas cselekedetektől, melyekkel a későbbiekben biztosíthatná álmai - szükségszerű korrekciókkal áramvonalasított - megvalósulását. Nem áll be esemény utáni nemzeti felkelőnek, nem rázza különösebben az öklét a kitakarodó németek után, nem nevezi magát partizánnak, de világos fővel ítéli meg szülei társadalmát, s mindent felír a naplójába. És egyáltalán, Dannynek hívják, miért nem valamilyen elvtársnak, s miért nem virtigli munkásgyerek? Skvorecky apja banktisztviselő volt. A Gyávák megjelenésére tíz évet kellett várni, ez a tíz év volt az, amit aztán mindközönségesen ötvenes éveknek hívunk, negyvennyolctól ötvennyolcig. Az sem túl világos, hogy mi az ördögöt gondoltak ötvennyolcban a tisztelt kiadói dolgozók, mire számított az, aki végül engedélyezte a könyv megjelenését. Skvorecky éppen a Világirodalom című kéthavi folyóirat szerkesztője, de a regény akkora politikai vihart kavar, ami kiröpíti onnan. Ötvennyolc ettől még jó év, Josef Skvorecky megházasodik, a felesége Zdena Salivarová - az is marad mindhalálig, nevüket azóta is együtt emlegetik, együtt alapítják 1971-ben a '68 Publisherst Kanadában, ami 1993-ig 227 könyvet jelentet meg, kivétel nélkül betiltott vagy emigráns cseh és szlovák szerzők műveit. A rendszerváltás után Csehországban nyilvánosságra kerültek az "ügynöklisták", s az egyiken ott állt Zdena Salivarová neve is. Skvorecky pedig Danny Smirickyre bízta a dolgot. Dve vrazdy v mém dvojím zivote (Mondjuk Két életem két gyilkossága - nem emlékszem, hogy kiadták volna magyarul) című 1991-es regényében - oh, egy detektívregény, mint a régi szép időkben, Boruvka hadnagy szomorúsága idején - Smiricky mindent kiderít. "Azt fogják írni róla, hogy önéletrajzi krimi. Hát higgyék csak, hogy nekem ilyen kalandos életem volt. Ha meggondolom, az is volt." Végül annyival intézi el a dolgot, hogy nejét inkább megfigyelték, mintsem jelentett volna. Csehországban ezt, illetve Salivarová hasonló magyarázatát ugyan ma is vitatják bizonyos történészek, de nincs és nem is volt soha igazán jelentősége a kázusnak.
Elkergették a hazájából, de a távolból is azt szolgálta, méghozzá úgy, hogy közben világirodalmi szintekre is eljutott. S e világirodalmi színvonal környékén keresendő az is, hogy miért féltek úgy a kommunisták Danny Smirickytől, a regényhőstől, és Josef Skvoreckytől, a szerzőtől. Nos, mert a kosteleci kismenőknek sohasem volt az életükön kívül mit veszteniük, ám azt el is vesztették, úgy hagyták ott minden lehetséges társadalmi kataklizma idején a sorsukat, mint a sicc. Mert elvették tőlük, noha soha senkinek sem voltak az ellenségei, csak a mindenkori ártatlan áldozatok, akik leadták hitüket a portán, az életüket meg ellopták a ruhatárból. Ki ne ismert volna magára bennük. Kell-e mondani, a komcsi után is.
A kilencvenes évek közepén a legmagasabb cseh kitüntetést, a Fehér Oroszlánt adták Josef Skvoreckynek. Azonmód kölcsön is adta, mert akkoriban annyi kitüntetést adományoztak, hogy kimerültek a készletek, s az államelnök csak annyit súgott a másik kanadai kitüntetettnek, Skiling professzornak, hogy "Az ön Oroszlánja sajnos még nincs kész, de majd postázzuk". Hazatérvén Skvorecky kölcsönadta az övét, hogy a prof tudjon mivel dicsekedni a barátainak.
2012. január 3-án meghalt Josef Skvorecky. A hír nem igaz. Most is él. Egy Franciaországban vágóként működő cseh filmrendező (Andrea Sedlácková) épp filmre viszi a Gyávákat, már csak 70 millió Kc hiányzik neki hozzá (cca. 800 millió Ft), de vannak más bajok is, mert külsőben szeretne forgatni, de a náchodi főtér túl nagy, a sörgyár üzemeltetői pedig kikérik maguknak a dolgot, ez már egy 21. századi modern gyárüzem, minálunk aligha lehet világháborús filmet forgatni.
Mindeközben azt is megtudtuk egy még élő középiskolai osztálytársnőjétől, hogy Pepícek egyáltalán nem is hasonlított Danícekre, Skvorecky Smirickyre, szemernyit se: "Csak az a dzsessz, az volt Pepíceknek a nagy szerelem."
