Magyar Narancs: A könyvbemutatón azt mondta, hogy Marokkóban ki így, ki úgy válaszolja meg a menni vagy maradni kérdését. Ön hogy döntene?
Khalid Boudou: Amikor Marokkóban vagyok, és találkozom az unokatestvéreimmel, viszontlátom a saját arcvonásaimat, s akaratlanul is beleképzelem magam a helyzetükbe. Mindig elcsodálkozom, mennyire feltalálják magukat, milyen jól alkalmazkodnak az ottani - gyakran szűkös - körülményekhez. Akik el tudják fogadni azt, ami ott adatik meg nekik, kifejezetten boldog emberek. Ha csak elméletben kell válaszolnom, azt mondom, hogy a maradás mellett döntenék. Ma Marokkóban jóval több a választási lehetőség, mint a szüleim idejében volt, akik tényleg az éhség elől menekültek. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy diplomás, akinek komolyabb ambíciói vannak, keservesen éli meg a lehetőségek korlátozottságát.
MN: Hogyan látják a szülei, jól döntöttek annak idején?
KB: Apám tisztában van vele, hogy a holland világban elfoglalt társadalmi helyzete - ő egy egyszerű munkás - alacsony. De az ő szemében az mégis valami, mert úgy éli meg - joggal -, hogy egy senki volt, és sikerült tisztes életet teremtenie magának és a családjának. Soha nem jutott eszébe, hogy holland szomszédjaihoz mérje magát, akik orvosok, tanárok, szakképzettséggel rendelkező emberek. Van benne, mint az idősebb nemzedék igen sok tagjában egy bizonyos büszkeség, hogy volt bátorságuk elhagyni Marokkót. El is várják a gyerekeiktől, hogy tiszteljék őket ezért.
MN: Mennyiben más az ön generációja, mint az övé?
KB: Az apám abban nőtt fel, hogy állandóan menni kell, meg kell ragadni a lehetőségeket, és egy pillanatra sem szabad lustálkodni. Neki szokatlan, hogy a mai élet már nem csak a munkáról szól, és a gyerekei már élnek a szabad idő kínálta lehetőségekkel. Ez az egyik nagy különbség az első és a második vagy harmadik generáció között.
MN: Azt mondta a könyvbemutatón, hogy könnyen szót ért az apjával. A regénybeli apa és fia mégsem ugyanazt a nyelvet beszéli.
KB: Az első nemzedék gyakran kényszerült megalázó helyzetekbe, nem tudta elérni, amit akart, illetve nem tudja elfogadni, hogy alul kezdte, és alul is végezte. Ezek az emberek a frusztrációt nem a társadalomra, hanem a gyerekeikre vetítik ki - már csak azért is, mert azok jóval többet mozognak az apáknak jórészt ismeretlen külvilágban, így a szülők szemében a külvilágot is megtestesítik. A kérdés, hogy mint fiú mit kezd az ember ezzel a helyzettel. Aki nehezen viseli, a konfrontációt választja.
MN: Miért ilyen lassú az integráció?
KB: A nagyvárosokban a bevándorlócsaládok többnyire egy tömbben élnek, így elveszítik a kapcsolatukat a valósággal. Mindenki mindent ugyanúgy csinál, és egyfajta belterjes enklávé keletkezik. Nekem ilyen tekintetben is szerencsém volt, mert egy kisvárosban nőttem fel. Ott is voltak bevándorlók, de nem olyan tömegben, mint a nagyvárosokban, és így a holland külvilággal sokkal intenzívebben érintkeztünk.
MN: Hogyan lehetne természetesebbé tenni a bevándorlók és a bennszülött hollandok közötti mindennapi érintkezést?
KB: Szerintem ezeket a dolgokat nem szabad kívülről erőltetni. Úgy nem lehet például felszámolni egy szegregált iskolát, hogy azt harsogjuk, nem szabad, hogy legyenek szegregált iskolák. Az organikus átalakulást egy határon túl nem lehet gyorsítani. Az viszont érdekes paradoxon, hogy organikus fejlődés is csak akkor lehetséges, ha az azt gátló problémákat mennél hamarabb és szélesebb körben tudatosítjuk.
MN: Milyen belülről a holland marokkói közösség?
KB: Korántsem olyan homogén, mint amilyennek a kívülállók gondolják. A marokkói egy részekre töredezett társadalom. Még etnikailag sem homogén, hisz berberek és arabok egyaránt vannak benne. A nemzeti azonosságtudat sem olyan fejlett, mint például a törökök esetében, akik Hollandiában is jobban meg tudják szervezni magukat, mint a marokkóiak.
MN: Annak idején miért a szakközépiskolát választotta? A gimnázium nem alkalmasabb hely az irodalmi képességek kibontakoztatására?
KB: Naiv választás volt. Akkor még úgy volt, hogy visszamegyünk Marokkóba, és a szüleimmel úgy gondoltuk, ott majd jól jön, ha van egy szakmám.
MN: Hogyan dőlt el, hogy mégis maradnak?
KB: Visszamentünk, de egy fél év múlva kiderült, hogy az apám elképzelte vállalkozásoknak nincs jövőjük, és azt is belátta, hogy a gyerekek már elidegenedtek az ottani világtól.
MN: Nehéz volna átállnia az ottani életre?
KB: Marokkóban jóval több agresszivitás kell az élethez. Ezt én elfogadom, csak már nemigen tudom vagy akarom megtanulni. Bennem ehhez most már túl sok az empátia, és mindig eszembe jutna, milyen lehet a másiknak, a vesztesnek. És a hasonló korúak többsége ezzel ugyanígy van. Hollandiában megtanultuk, hogyan kell verbálisan megvédeni magunkat. Marokkó más történet. Ott összeköttetések nélkül nem jutni semmire.
MN: Hogy tekintenek Marokkóban a holland marokkóiakra?
KB: Nehéz általánosságban beszélni, de gyakran látnak elkényeztetett nyikhajoknak bennünket. Miért? Mert sok emigráns érez kísértést, hogy otthon megmutassa, mire vitte Európában. Például bérel egy nagy autót, és azzal parádézik. Ezért gondolják az ottaniak, hogy túl hangosak és harsányak vagyunk. Nem rajonganak tehát az emigránsokért, ugyanakkor szükségük van ránk, mert az általunk generált turizmus bevételt jelent nekik.
MN: Amikor egy másik európai országban élő marokkóival találkozik, észreveszi-e, hogy sok önben a holland vonás?
KB: Szinte azonnal. Világos különbség van például a belgiumi és a hollandiai marokkóiak között. Az előbbiek sokkal félénkebbek, az utóbbiaknak nagyobb a szájuk, mert a két kultúra között is megvan ez a különbség. Mi, hollandiaiak jobban elérjük, amit akarunk, és többre jutottunk, mint a Belgiumban vagy Franciaországban élő marokkóiak. Akár még a marokkói focisták hollandiai áttörését is hozhatnám példának. A "hollandizálódást" azt teszi különössé, hogy a marokkói kultúra eredendően kevésbé direkt, mint a holland. Egy marokkói jobban becsomagolja, amit mond. A hollandok nehezebben értik a metaforákat, az iróniát, nem tudják eldönteni, hogy valami tudatos túlzás, vagy szó szerint értendő. A Wilders meghonosította mostani beszédmód, a nyersen direkt megfogalmazás nemigen finomítja ezt az érzéküket.
MN: A könyvei nagyon sikeresek. Nem fél, hogy ön lesz "a marokkói", a hollandok saját integrációs mintája, a marokkóiak pedig elvárják, hogy ön legyen a szószólójuk?
KB: Eleinte néha eszembe jutott, mondhatok-e valamit így, vagy majd a marokkóiak rossz néven veszik tőlem, és tisztában voltam azzal, hogy kényes a helyzetem, mert ha kritikus vagyok Hollandiával szemben, könnyen a szemembe vágják: "Miért nem mégy akkor Marokkóba?" Szerencsére én már otthon megtanultam, hogyan lehet úgy ellentmondani, hogy közben éreztetem: tisztelem a másikat. Idővel kialakult bennem egy antenna, amellyel érzékelem, kiknek vannak nehézségeik, kik azok, akik lelkileg sérültek. És ez kölcsönös, mert ők is megérzik, hogy ezt észreveszem. Ilyenkor úgy tekintenek rám, mint egy nagyobb testvérre, aki ismeri a világukat, a lelküket.
MN: A könyv legszebb mozzanata, hogy amikor azt hisszük, most jön a megérdemelt bosszú, a főhős másképp dönt. Meg tudják-e ezt érteni azok a gyerekek, akiknek a világában, ha másért nem, a számítógépes játékok miatt természetes a bosszú?
KB: Amikor az iskolában beszélgetek velük, mindig felteszem a kérdést: te mit tennél ebben a helyzetben? A fiúk 99 százaléka azt mondja, én kicsinálnám az ellenségemet; a lányok megbocsátóbbak. Ilyenkor elbeszélgetek velük, és megkérdezem: nem lehet-e azt is megérteni, aki gonoszul viselkedett? Nem lehet-e, hogy az elfogadottság utáni vágy váltotta ki belőle a gonoszságot?
MN: Honnan erednek ez irányú tapasztalatai?
KB: Egyszer a könyvbeli hősökhöz hasonló, fekete-fehér kategóriákban gondolkodó kamaszokkal beszélgettem a közel-keleti konfliktusról. Azt próbáltam megmagyarázni, hogy egy adott történelmi helyzet állította szembe egymással a zsidókat és a palesztinokat, és az eltérő vallási, kulturális háttér még nem kell, hogy ellenséggé tegye a másikat. A beszélgetés után elgondolkodtam, hogyan lehetne egy fiataloknak szóló regényt úgy megírni, hogy a nagy háborút általuk is felfogható léptékekben mutatom be. Ez a gyűlöletről, féltékenységről és megbocsátásról szóló történet arra szeretne ösztönözni, hogy ne automatikusan foglaljunk állást egyik vagy másik oldal mellett, illetve mindig az ember mellett álljunk ki. És ebben a könyvben a főhős úgy választja apja merev gondolkodásával szemben önmagát, hogy közben egyértelművé teszi az iránta való tiszteletét, azaz szeretettel lázad.
(A Pizzamaffiáról kritikánkat lásd itt.)
