„A füle botját sem”

Upor László dramaturg, egyetemi tanár, rektorhelyettes

Majdnem lehetetlen címmel könyvet írt az SZFE autonómiaharcáról. A kötet a Magyar Narancs könyvek sorozatban jelent meg, a Tea Kiadó gondozásában. A felsőoktatás megrablásáról, a mélyállam kiépüléséről, a fő-fő fáraóról, a hatalmi visszaélések milyenségéről, és a felemelő pillanatok utáni fájdalmas tapasztalatokról is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Miért érezted fontosnak, hogy megírd ezt a könyvet?

Upor László: Valahogy be kellett keretezni azt, ami a Színművészetin történt. Fontos, hogy emlékezzünk rá, és hogy ne mosódjanak el az emlékek. Sem eltüntetni, sem kiradírozni, sem a mítoszok felhői közé emelni nem volna jó ezt az egészet. Nem szabad, hogy az emlékeinkre emlékezve tekerjük-sodorjuk tovább nem létező narratívák fonalát. A személyes része pedig nyilvánvaló, egy ekkora történetnek aktív részeseként természetes, hogy ezzel kezdeni kell valamit. És a legkézenfekvőbb megfogalmazni, megírni, kiemlékezni, ami történt.

MN: Mikor kezdted el írni?

UL: Sokáig nem gondoltam, hogy meg tudom írni, nem volt meg az a távolság, ahonnan rá tudtam volna nézni az eseményekre. De hát, ahogy sokan jelezték is nekem, én voltam olyan helyzetben, én voltam jelen olyan pillanatoknál, amelyek a megírás felé löknek. Egyszer csak elkezdtem azt gondolni, hogy képes lehetek rá, és lehet, hogy szükségem is van rá. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy ösztöndíjjal Németországba mehettem: mintha ajándékba kaptam volna azt a távolságot, amelyik végül lehetővé tette az írást. Megérkeztem 2022. szeptember 30-án és október 1-jén leírtam az első fejezetet, vagyis valamit, amiből később egy fejezet lett.

MN: 2019-ben indult a Corvinus Egyetem átalakítása, ott már megjelentek azok a sémák, amelyeket később az SZFE-n is bevetettek. Fel voltatok készülve erre?

UL: Mi már nagyon korán láttuk, hogy a teljes magyar felsőoktatást megrabolják. Amikor a kancellári rendszert bevezették, nyilvánvaló volt, hogy az egyetemi autonómia megindul a lefolyóba, és egyesek gondosan húzogatják a vécéláncot, hogy ez a folyamat a lehető leggyorsabban végbemenjen. Az úgynevezett modellváltás 2019–2020 fordulóján durvult be, és világosan látszott, hogy a teljes magyar felsőoktatás autonómiáját megszünteti. Ezt a felsőoktatás vezetői igyekeztek nem meglátni akkoriban. Azt gondolhatták, hogy megússzák különalkukkal, hogy ez képtelenség, és úgysem fog megtörténni, vagy talán lemondtak az egyetemi önrendelkezésről annak reményében, hogy a rengeteg pénz, ami a lopások után megmarad, mégiscsak valami javulást hoz. Az egész modellváltásnak az a lényege, hogy a közvagyont kitolják olyan alapítványokba, amelyek továbbra is a közvagyonból működnek, de a köz ellenőrzése nélkül. Az alapítványokat egy szűk körű kuratórium felügyeli, amelynek tagjait elvileg életfogytiglanra nevezi ki a jelenlegi kormány. Ez tulajdonképpen a mélyállam kiépülésének egy nagyon intenzív módja. Intellektuális és gazdasági kontroll a teljes felsőoktatáson, és mindenen, amit hozzá lehet söpörni. A mi esetünkben úgy tűnhetett, másról van szó, mintha a Színművészeti einstandolása „csak” a kultúrharc része volna. Viszont mi nagyon korán nem csak felismertük, de hangoztattuk is, hogy ami rólunk szól, az nem csak rólunk szól, ami velünk történik, az nem csak velünk fog megtörténni. Vigyázat, kedves felsőoktatás, itt komoly baj van! De a kedves felsőoktatás a füle botját sem mozdította.