Soha olyan erős érzelmi hatása nem volt még képregényes hangeffektusnak, mint annak a szinte apróbetűs „snap”-nak, amellyel Pókember első nagy szerelme, Gwen Stacy 1973-ban a nyakát szegte. Ez a halk, alattomos, tragikus hangocska képregénytörténeti jelentőségű, itt van vége az amerikai comic book ezüstkorának, ami nemcsak azt mutatja, hogy a képregénytörténészek menthetetlenül romantikus lelkek, hanem azt is, hogy ettől kezdve a rágógumikalandokban egymást csépelő szuperhősök történetei egy kicsit komorabbá és realisztikusabbá válhattak.
A valószínűtlenül gyönyörű Gwen Stacy halála persze elsősorban Peter Parkernek fájt, aki sokadszor szembesült vele, hogy szuperhősként veszélybe sodorja a szeretteit, míg elmebeteg ellenlábasai (ezúttal az elnyűhetetlen Zöld Manó) mindig visszatérnek a diliházból vagy a halálból, hogy újabb barátnőt vagy családtagot hajítsanak le New York-i hidak tetejéről. Ma olvasva meglepő, hogy az eredeti történet milyen rövidke, Gerry Conway mennyire könnyen, szinte meggondolatlanul írja ki Gwen Stacyt a nagy Pókember-mítoszból. Utódjai aztán rendesen elvégezték a gyászmunkát, születtek történetek a közelben tébláboló riporterek és intézkedő rendőrök nézőpontjából, sőt van olyan is, amelyben megtudjuk, mi lett volna, ha Pókembernek sikerül megmentenie a zuhanó lányt. Leélhetik-e együtt az életet, amit a kegyetlen írók elraboltak tőlük?
Ezek a továbbírások és alternatív valóságok mind megtalálhatóak a gondosan válogatott és kommentált fordításkötetben, amellyel nagy adósságot ró le a magyar kiadó. Igazi rajongói darab ez, műfajtörténeti mérföldkő, amelyet azért a laikusok is bátran kézbe vehetnek. Mert lapjaiból nem dohszag árad, hanem egy húszévesen szörnyethalt lány aranyló hajának illata. Azóta gyászolunk.
Fordította: Harza Tamás. Kingpin, 2017, 112 oldal, 1490 Ft
