- Donáth Mirjam 2008-ban költözött ki New Yorkba, miután felvették a világ egyik legjobb egyetemére, a Columbiára. Lediplomázott, aztán a New York Universityn elvégezte a gazdasági újságírás mesterkurzusát, majd a Reutersnél dolgozott, és a Times Square-i szerkesztőség 19. emeletéről szemlélhette az amerikai forgatagot, kinti élményeiről a magyarnarancs.hu-n írt tárcákat. Hét év után mégis hazajött.
- Vívódásairól, az amerikai álomról, a kivándorlásról és a hazatérésről könyvet írt, amely nemrég Mások álma címen jelent meg. „Hét évet éltem New Yorkban, és nem szeretek rágondolni” – írja benne.
- Időközben Mirjam és Amerikában megismert férje családot alapítottak. Most kétlaki életet élnek: Budapest és Brazíliaváros között ingáznak. Erről, New Yorkról, a magányról, és a jó magyar vöröshagymáról is beszélgettünk.
magyarnarancs.hu: Te tulajdonképpen akartál valaha is New Yorkban élni, vagy inkább csak a világ egyik legjobb egyetemén szerettél volna tanulni?
Donáth Mirjam: Hogy tudtam ekkorát csalódni az úti célban, így érted? Így jár az, aki New Yorkból a filmekből készül, és elkeseredik, hogy nem az NYU-ra (New York University), hanem a Columbiára veszik fel, ami nagyságrendben éppolyan komikus, mintha azon keseregne, hogy BMW helyett Rolls-Royce-t adnak alá. Amerikai barátoktól azt a tanácsot kaptam, hogy újságírást New Yorkban érdemes tanulni, és itthoni kutakodás alapján az NYU jött ki az újságírást tanító egyetemek legjobbikának. Azután a tanév első hetén, még augusztusban világossá vált, hogy azzal, hogy a Columbiára vettek fel, valódi álomba kerültem, egy ligába a jövő vezető újságíróival és véleményformálóival. Underdog voltam közöttük, de Amerikában nem gáz underdognak lenni. Sőt. Abban a pozícióban a sikerek nagyobbak.
magyarnarancs.hu: New Yorkról alighanem mindenkinek vannak elképzelései, hiába nem járt még ott. Neked mik voltak ezek, mielőtt kiköltöztél?
DM: Élvonal, pénz, siker, csillogás, bohém lazaság – közhelyekkel volt tele a fejem. Meg persze a mantrával, hogy aki ott megcsinálja a szerencséjét, az mindenhol boldogulni fog.
magyarnarancs.hu: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy rájöjj, ez nem így van? Napok, hetek, vagy hónapok?
DM: Azt azért nem állítom, hogy mindez nem így van. A Frank Sinatra népszerűsítette mantráról éppenséggel azt gondolom, hogy igaz. De az biztos, hogy az első, a legelső New York-i élmény a várossal találkozva, az a hiányérzet. Mert olyan más, mint a filmekben. Miért mosatlanok a házak ablakai? Miért nincsen minden háznak előlépcsője? Már egy órája megérkeztem, és miért nem futottam még bele egy világsztárba sem? A bennünk élő New York: illúzió. De az a csodálatos New Yorkban, hogy ha szerencsénk van, az illúzió valósággá válik.
| ||
magyarnarancs.hu: Mások álma, ez a könyved címe, ami számomra kissé szomorúnak, pesszimistának tűnik. Honnan a cím?
DM: Épp az ellenkezője! A kezdetektől nyomasztott, hogy nem értékelem New Yorkot úgy, ahogy azt elvárták. Hogy lehetetlenség volt arról mesélni, milyen is valójában, süket fülekre találtam. Mint amikor ateista keveredik a hívők közé. Nem vették jó néven. Egy önkéntes kivándorló egyébként sem panaszkodhat. A kivándorlás ára az, hogy el kell temetnünk a múltunkat. Gyászmunkára nincs mód. Megértettem, hogy sokan irigyelnek. Hogy mások álmát élem. Biztosan az én álmomat is éli valaki, talán egy szerény, nagycsaládos gazdasszony valahol vidéken, gondoltam akkor, aki nem sejti, hogy az ő egyszerű, békés élete az én álmom. Más kérdés, hogy hosszú ideig magam sem voltam vele tisztában, mi is az én álmom, és enélkül csak sodródik az ember. New Yorkról csak öreg motoros New York-iakkal lehetett igaz gondolatokat váltani. Minden kritikámmal egyetértettek, sőt, sokuk sokkal dühösebben nyilatkozott a városról, de azt fel nem foghatták: miért nem tartom magam New York-iként a világ legszerencsésebb emberének. Ahogy az otthoniak sem.
magyarnarancs.hu: Ez szerinted abból fakad, hogy itthonról úgy gondolunk a kivándorlókra, mint akik biztosan megcsinálják a szerencséjüket, és egy boldog, jobb élet a jutalmuk?
DM: New Yorkra joggal gondolunk úgy, mint a helyre, ahol meg lehet csinálni a szerencsénket. Másfelől a „szomorgó kivándorló” – aki én is voltam – kívülről értelmezhetetlen. Voltaképpen belülről is. Pedig hasonló gyászmunkát végez az, aki az otthonától válik el, mint az, aki egy emberi kapcsolatától. Miért nem fordul meg? Miért nem jön haza, kérdezik. Pedig aki hosszú évek óta idegenben él, annak megvan a miértre a maga oka, nem biztos, hogy vissza tud vagy vissza akar fordulni. Mivel ez az ő saját döntése, nem megengedett számára a gyász. Amit elvesztett, nem gyászolhatja el. Ezért létezik az a jelenség, amikor egészen idős emigránsok – azok is, akik annak idején elmenekültek –, lépten-nyomon megindokolják, hogy miért kellett eljönniük, és miért nem mentek, sőt miért nem mennének soha haza. És persze az a haza, ami az övék volt, az nincs már.
magyarnarancs.hu: Magányosnak érezted magad New Yorkban?
DM: Persze, de magányosnak lenni nem kunszt. Ahhoz nem kell New Yorkig menned. Nem a magány bántott engem New Yorkban.
magyarnarancs.hu: Ezt értem, de nem lehet, hogy ha mondjuk a kiköltözésed után rögtön találkozol a férjeddel, vagy már eleve valakivel együtt mész ki, akkor még mindig New Yorkban élsz?
DM: Ez a „mi lett volna, ha” kérdés, ezekre nincs válasz. Azzal együtt, hogy az utolsó másfél évet már a férjemmel együtt éltem a városban, és nem változott miatta érdemben a kapcsolatom New Yorkkal. Miközben irtó hálás vagyok a városnak mindazért, amit kaptam tőle.
| ||
magyarnarancs.hu: Egyszer azt írtad, hogy lehet, hogy irigylésre méltó helyzetben vagy, de mire jó mindez, ha például nem olyan a hagyma íze, mint itthon, ha a gyerekeid nem vághatnak fel egy megtanult Petőfi-verssel a többiek előtt. Ezek az apró, látszólag jelentéktelen dolgok ennyire felértékelődnek, amikor külföldön élsz?
DM: Ezek az apró, látszólag jelentéktelen dolgok definiálják az otthont. Nem is sejted, milyen sok van ezekből, amíg el nem kezdenek hiányozni. Egy jó vöröshagyma nagyságrendekkel előbb, mint hogy kinek idézzen a gyerek Petőfi-versből, de mindegyiknek eljön az ideje. Ezeket a veszteségeket egy valódi kivándorló elfogadja, és nagy örömmel helyettesíti őket mással. Gyenge lecsó helyett ördögi jó steaket készít. Új otthont teremt.
magyarnarancs.hu: Erre te tettél valódi kísérletet?
DM: Nem, én nem tettem. A lecsót jobban szeretem.
magyarnarancs.hu: Amikor külföldön élsz, hogyan reagálsz az itthoni eseményekre? Az ember ugyanúgy felhúzza magát bizonyos dolgokon, mintha Budapesten ülne a számítógépe előtt?
DM: Ugyanúgy. Mármint ha értesül róluk, és nem sajnálja az időt, hogy beleássa magát az át nem élt kontextusba. Az ember egyszerre leginkább egy életet él. Követni mindazt, amit magunk mögött hagytunk, épp olyan időigényes hobbivá válik, mint Budapestről a külföldi hírek elemzése, bár az Egyesült Államok itt rossz példa, mert az amerikai híreket mindenki követi.
magyarnarancs.hu: Már a kezdetektől úgy érezted, hogy haza fogsz jönni?
DM: Igen. De beszélgettem 80–90 éves magyar emigránsokkal, akik szintén így voltak ezzel. Azzal még simán le lehet élni egy életet idegenben, hogy közben azt érzed, egyszer haza fogsz jönni. Persze, akinek fontos a lelki békéje, aki boldog akar lenni, az meghoz egy döntést, és ahhoz tartja magát.
magyarnaracs.hu: New Yorkban sok olyan magyar volt, aki hozzád hasonlóan gondolkodott a hazatérésről?
DM: Eggyel találkoztam. Egy velem egyidős expatriótával. Őt a férje tartotta New Yorkban. Most már a gyerekei is. És voltak idősebbek, akik figyelmeztettek, hogy mielőbb döntsem el, mit akarok, mert egyre nehezebb lesz elindulni.
magyarnarancs.hu: A karrier és a kint felépített élet miatt?
DM: Pontosan.
| ||
magyarnarancs.hu: A Menjek/Maradjak New York-i epizódjának végén mondtad, hogy azért vonakodsz hazajönni, mert félsz, hogy ha hazajössz, nem találod magad otthon. Indokolt volt ez a félelem?
DM: Nem sok esélyt adtam rá, hogy kiderüljön. Egy kedvelt amerikai kifejezéssel: nem igazán hagytam el azóta a „komfortzónámat”. Babáztam, könyvet írtam, szültem, most még többet babázom… Ha az ember annyira szereti a komfortzónáját, mint én – mert tényleg jó kis hely –, mindent megtesz azért, hogy benne maradjon. Más kérdés, hogy mindez kívülről sok esetben bátor kalandnak látszik.
magyarnarancs.hu: Milyen érzés volt hazaköltözni?
DM: Milyen érzés volt elhagyni New Yorkot? Gyomorszorító. Otthagytam a karrieremet. Azt, amiért hét évet dolgoztam. Ráadásul a hazaköltözés sem egyértelmű. New York óta Brazíliaváros és Budapest között ingázunk, és a terveink szerint ez így is marad, hogy a gyerekeink épp annyira megismerjék a brazil valóságot, mint amennyire a magyart. Hogy ne legyen luxus a nagyszülőkkel való együttlét, hanem evidencia. Hogy gyökereik, nyelveik, kultúráik magától értetődőek legyenek.
magyarnarancs.hu: De attól nem tartasz, hogy Brazíliában is hasonlóan érzed majd magad, mint New Yorkban? Vagy az már sokat számít, hogy ide eleve a családoddal mész?
DM: Eddig részletekben csaknem egy évet éltem Brazíliában. A brazil lélek sokkal közelebb áll a magyarokéhoz, mint az amerikai. Megfoghatóbb az emberségük. Meleg van a kertekben, éppúgy, mint a szívekben. New York tundra Brazíliavároshoz képest. Pedig éppúgy autós közlekedésre tervezték, mint Los Angelest, és klasszisokkal veszélyesebb hely. A kérdésre válaszolva: persze, tartok tőle. De most az önmegvalósításnál erősebb a motivációm.
| ||
magyarnarancs.hu: Az új Menjek/Maradjak-epizódban a férjed is szerepel, és számomra úgy tűnt, mintha ő most hasonlóan érezné magát itt, Budapesten, mint te New Yorkban. Ez így van?
DM: Tőle kérdezd. Számára, mint az amerikaiak többségének, az Egyesült Államok a világ legjobb helye. Budapesten és Brazíliában is elsősorban a családja miatt van. Cserébe megígértem neki, hogy ha Szigligetet ellehetetleníti a turizmus, elmegyek vele Floridába nyugdíjasnak.
magyarnarancs.hu: Eszedbe jut néha, hogy jó volna mégis visszamenni New Yorkba?
DM: Nem, nem jut eszembe. De a lányomnak, aki született New York-i, eszébe fog jutni. És ki tudja, akkor mi lesz.
magyarnarancs.hu: Mit fogsz neki mondani?
DM: Hogy keresse fel Yitzchak Schonfeld barátomat Boro Parkban, akinek az apja még Miskolcon született. És ha meg élnek, azt a néhány kiváló embert, aki nekem is segített. És akkor minden rendben lesz.
A Mások álma című könyv bemutatója csütörtök este lesz a Magvető Caféban.
