Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a kritikusnak is vannak elvei. Meggyőződéses híve a demokráciának, elkötelezett nemzete mellett. Minden pénteken halat ebédel, szilárdan hiszi, hogy a világ bizonyos dolgai végtelenül egyszerűek, míg mások borzasztóan összetettek, s makacsul tartja magát ahhoz, hogy ő bizony minden esetben tudja a különbséget a kettő között.

Olvas, hallgat, beszélget, néz – ebben a sorrendben. Véleménye van, határozott elképzelései, és kötelessége azokat nem véka alá rejteni. Amikor viccel, azt is komolyan gondolja. Egyszóval: kellemetlen fráter. Vagy fraterina. Aki szakmailag sem tűri, ha az elvei egy részében osztozó szerző vagy az általa létrehozott szöveg megúszásra játszik.

Dave Eggerset az Atyáitok? Hol vannak ők? És a próféták örökké élnek-é? című, a hátsó borítón regénynek titulált szöveg szerzőjét a The Independentet idézve – ismét csak a hátsó borítón – a kiadó így nevezi: „nemzedékének legnagyobb hatású írója”. Ahogyan a műfaji megjelölésben, úgy ebben a pompázatos jelzős szerkezetben is van némi túlzás. Eggers rengeteget dolgozik, méghozzá számtalan területen. Publikál fikciós és nem fikciós prózát, kiadóként és szerkesztőként tevékenykedik, képzőművészeti alkotásokat jegyez, forgatókönyveket és kritikákat ír, jelentős civil aktivistaként is: az írástanításnak, az oktatásfinanszírozásnak és tehetséggondozásnak, valamint emberi jogi esetek dokumentálásának szenteli ideje javát. Tevékeny, elkötelezett értelmiségi, kinek irodalmi munkásságát a kritika a „posztmodern”, sőt a „poszt-posztmodern”, illetve az „új őszinteség” fogalmaival igyekszik megragadni. Törekvéseinek java részével magánemberként és kritikusként is egyetértek – elvben. Ha a szövegeiről kell ítéletet mondanom, már más a helyzet.

Korábban már volt alkalmam – még a szerző forgatókönyve alapján készült filmváltozat moziba kerülése előtt – feldicsérni a didaktikus, igencsak áttetszően pszichologizáló, ténylegesen is az amerikai regény allegorizáló hagyományába illeszkedő sikerszövegét, A Kört. Hasonlóan megbocsátó értékelésre azonban az Atyáitok?…nem számíthat, már csak azért sem, mert még a látszatát is kerüli annak, hogy elbeszélésként szcenírozza önmagát. Párbeszédes formában megírt – a történet és az elbeszélés alakulásába való explicit narrátori közbeavatkozást radikálisan elvető – drámai vagy talán inkább filmdrámai szöveggel van dolgunk, amire a cselekmény és a helyszínek egyszerűsége, a szöveg tagolása utal a leginkább. A barátja halála óta zavartan viselkedő Thomas elrabol hét embert, akiket egy elhagyatott katonai bázis megszámozott épületeiben láncol le, egymástól elszigetelve, hogy aztán nyakatekert, hőzöngve előadott féligazságokat mondjanak fel a szócsőként funkcionáló szereplők. Az űrhajós volt évfolyamtárs, a vietnami veterán kongresszusi képviselő, a pedofil középiskolai matematikatanár, Thomas anyja (!), a kamaszkori barátot leterítő egyik rendőr, a rendőrségi brutalitást fedező kórház betegfelvételise, végül a tengerparti kószálások során meglátott és megszeretett állatorvosnő. Ahogy ebből a hevenyészett tartalmi összefoglalóból is kiderülhetett, aligha akadna magára valamit is adó, komoly irodalmi kiadó, aki egy ilyen szinopszis után érdeklődne a történet iránt, ám ha mégis, nem valószínű, hogy a szöveg elolvasása után mindjárt szerződést kötne az alkotóval, honoráriumot fizetne neki, kiadná, méghozzá az üzleti siker reményében. Ha mégis megtörténne mindez – mint ahogyan az Atyáitok?… eredeti kiadását az Alfred A. Knopf és Eggers saját vállalkozása, a McSweeney’s jegyzi –, akkor magának az irodalmi intézményrendszernek a (diszfunkcionális) működéséről kellene eltöprengenie a kritikusnak.

A fentiek tükrében egyáltalán nem véletlen, hogy az amerikai kritika is egyértelmű értetlenkedéssel fogadta Eggers művét, melyet alig leplezett didaktikussága (a rendőri brutalitás nyílt elítélése, a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos árnyaltabb, már-már relativizáló okfejtés) miatt ostoroztak, s az esetlenül megteremtett drámai helyzetben rejlő lehetőségek kiaknázatlansága, a propagandisztikus üzenetek átlátszó csomagolása miatt találtak könnyűnek. A szövegnek ezen sajátosságai a magyar kontextusban még nyilvánvalóbbak, és – ha lehet – még irritálóbbak. Amit csak súlyosbít a suta megoldásoktól, anglicizmusoktól hemzsegő, helyenként teljesen letisztázatlan magyar fordítás, melyen nem csupán a szerkesztői munka, de a fordítói alaposság nyomai sem látszanak. Fércműnek nem jár rendes fordítás, bólint erre csendben a bennem élő fordító, ám az éppen a főhelyet elfoglaló kritikus szigorú pillantására elszégyelli magát. Ismét csak az a kérdés merül fel, mint az eredeti kapcsán: ezt minek kellett kiadni? És ha már, akkor miért így?

Dave Eggers szimpatikus alak: koránál és munkájánál fogva sokat látott és tapasztalt (kortársaival ellentétben nemcsak Amerikából, de) a világból ahhoz, hogy belásson és magáénak valljon olyan elveket, melyeket – nem csak kritikusként – én is fontosnak vallok. Ám ez nem jelenti azt, hogy írónak is jó. Mert ugyan a regénybéli Thomasszal együtt komolyan hiheti azt az egyébként egyáltalán nem könnyen bizonyítható összefüggést, hogy a rendőrök azért lőtték le a barátját, mert „nem tudnak olvasni”, de ennek belátásához és az olvasó meggyőzéséhez több szükségeltetik annál, hogy a szövegben ezt két egymást követő oldalon megismételje.

Megesik, a kritikus azért olvas, hogy másnak már ne kelljen. És utána nem hallgathat.

Fordította M. Nagy Miklós. Európa Könyvkiadó, 2017, 221 oldal, 2990 Ft