Egy tanulmánykötet, egy olvasókönyv a rendszerváltás utáni tüntetésekről és egy interjúgyűjtemény, amelyek tudományos köntösben igyekeznek prezentálni azt a történelmi elbeszéléstechnikát, amivel a kormányzati propaganda is operál, és amivel például a Szabadság tér ’89 című történelmi talkshow is hetente próbálkozik a közmédiában. Vissza akarják venni az elrabolt történelemírást, és itt is megtanítani a hét szűk esztendőt…
Jó komcsi, rossz komcsi
Így kevésbé ér meglepetésként, hogy sem a tüntetés-, sem a tanulmánykötet nem az államszocializmus leváltásának, a rendszerváltás megvalósulásának (sikerének vagy kudarcának) független értékelésére törekszik, hanem leginkább a „kommunista diktatúra megdöntéséért együtt küzdő demokratikus erők közti engesztelhetetlen szembenállás” elemzésére. Mindez csak kisebb részben a népi ellenzék érdemi magasztalásában, sokkal inkább a demokratikus ellenzék eljelentéktelenítésében, gyanúba keverésében és az SZDSZ olyan fokú démonizálásában nyilvánul meg, amely mellett néha egyes kommunista funkcionáriusok és reformkommunisták kifejezetten jó színben tűnnek fel. (Utóbbiak közül is különösen azok, akik a jelenben már nemzeti-keresztény alapokon és a kormányhoz közel állnak. Régi nóta: az én kommunistám jó kommunista, a tiéd mocskos bolsi!) Ez a megközelítés kevésbé a rendszerváltás előtörténetéről, az eseménysorozat múltjáról, inkább következményeiről, jövőjéről árul el sokat. A mai magyar aktuálpolitika, a NER és az egypárti alkotmány felől vonja le lényegi (néha persze figyelemre méltó, de legtöbbször mégis nyíltan elkötelezett) következtetéseit, értelmezi újra a harmadik köztársaság két (és fél) évtizedét és annak genealógiáját.
| ||
A Rendszerváltás 1989 – 15 tanulmány bevezetője, Simon János külföldi szakirodalomból is merítő, a tranzitológiát teoretikusan megközelítő, megvitatásra érdemes munkája is alkalmazkodik a fentebb részletezett vezérszólamhoz, amikor a diktatúrákban élők magatartásmintái (apatikus/vakhitű/rettegő) között nem jelöl meg negyedik kategóriát. Így említésre sem méltatja azt a Kis Jánostól származó, a szamizdat Beszélő lapindítójában szereplő és egyébként is felvethető interpretációt, miszerint az egyik törpe kisebbség átlépi a szokásszabályokat, feladja a viselkedési és engedelmességi rutint, és demonstrálja az önálló cselekvés lehetőségét. A hatalommal nyíltan szemben állók és az ő tántoríthatatlanságuk tehát semmiképp sem juthat reflektorfénybe, talán azért, mert – és most Václav Havelt idézem – a disszidensek egyfolytában élő lelkiismeret-furdalást jelentettek, annak példájaként, hogy aki nem akart, annak nem kellett teljesen behódolnia.
Simon szerint „vannak olyan iskolák és irányzatok (és a bekezdés végén sajnos csak a saját szövegére hivatkozik – F. R.), amelyek szerint az átmenet akkor fejeződik be, ha a civil társadalom egyértelműen megerősödik”, erre pedig a Békemenetet szervező Civil Összefogás Fórumot nevezi meg magyarországi példaként: „igazi civil pezsgés csak 2012-től következett be”. A CÖF emlegetése viszont máris indukálhat egy másik példát: a rendszerváltás politikai paktumai és „az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét (…) A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez” – szól a Nemzeti együttműködés nyilatkozata, és Simon mintha ehhez keresett volna tudományos legitimációt.
„A rendszerváltásnak nevezett politikai, társadalmi és gazdasági folyamat az eddigi ismereteinknél valóságosabb forgatókönyv szerint, több szálon futó, összehangolt döntési stratégia mentén zajlott” – írja sokatmondóan Halmy Keve Kund (kiemelés tőlem - F. R.), majd A demokratikus jogállam problémája című szakaszban az „elmulasztott lehetőség”, elmaradt forradalom okait kutatja. Ahogy Kahler Frigyes is azzal feddi meg a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, hogy programjukban „nincs utalás a főbenjáró bűnök elkövetőinek törvényes felelősségre vonására”, mondván, hogy az emberi méltóság történelmi, kegyeleti és jogi rehabilitációjával csak az igazságtétel egyik oldalát teljesítette, ám „a 2012. évi alaptörvény végül teljesen helyreállította a jogállam intézményeit”. Utóbbiaknál is felüti a fejét egyébként az a feltűnően gyakori, névtelenül sejtető retorika, az „ugyanezen erők” paradigmája, ami épp az elhallgatások miatt csak a mendemondák körébe utalható, így pedig bizonyításra és vitára nem, csak porhintésre alkalmas.
A médiamumus
Ezt Speidl Zoltán médiáról szóló írása járatja csúcsra, amely a magyar újságok jelentős részének külföldi kézbe való átjátszásáról beszél. Idézi Bárány Anzelmet, aki – fura paradoxon – a status quo haszonélvezőire utal, és állítja, hogy Magyarország közösséghiányos volt, és értékválságba
került a rendszerváltás idején.
Speidl szerint az SZDSZ is sürgette a médiarendezést, de mind a Nemzeti Kerekasztal, mind az 1992. decemberi médiatörvény idején „a médiaviszonyok spontán megújulásában látta érdekeinek megfelelő szolgálatát”, továbbá pedig abban, hogy megőrizze azokat a pozíciókat, amelyek „a rendszerváltás során erősen vitatható módon alakultak ki, s hoztak létre egyértelmű szocialista, de főként liberális médiasúlyt”. Arra nézvést, hogy a közös akol mantráján túl milyen, a rendszerváltás előtti összefonódások és paktumok járultak hozzá a liberális médiaelőnyhöz, a szerző nem szolgál tételekkel, de azt kifejti, hogy a médiaegyensúly létrehozására tett konzervatív kísérleteket a másik fél mindmáig minden eszközzel megakadályozni igyekszik…
| ||
Okváth Imre és Bank Barbara tanulmánya hosszú oldalakon át emel be állambiztonsági dokumentumokat, előbbi a III/II-es (kémelhárító) csoportfőnökség 1989-re vonatkozó, januári Munkatervét, utóbbi a Budapesti Rendőr-főkapitányság III/III-as osztályának 1989-es munkatervét. Mindkét tanulmány prezentatívnak, leírónak nevezhető, emellett a hivatali út és a struktúra kuszaságát, burjánzásának groteszkségét érzékeltetendő alkalmaznak felsorolásokat, így a lényegi következtetés inkább – akár akaratlanul is – a nyelvi abszurditásra mutat, semmint a történelmi felismerésre. Kukorelli István érvelő, következetes álláspontjának – miszerint a „négyigenes” népszavazás értelmetlen aktus volt, mivel hatalmi érdekek motiválták – is az a szépséghibája, hogy két korabeli saját cikkét egészében újraközli.
De Bank, Kukorelli és Okváth is azok közé sorolható, például Albert Zoltán Máté, Kávássy János Előd vagy Horváth Miklós mellett, akik joggal érezhetnék magukat fel- és kihasználtnak, becsapottnak, hiszen ők kevésbé a regnáló hatalom történelmi szerepének ideológiai megalapozására elszántan, hanem saját meggyőződéses szakmai érdeklődésüknek megfelelően igyekeztek részt venni egy elvileg tudományos, viszont végül igencsak pártosra sikeredett, azzá hangolt vállalkozásban.
Külcsín
Érdemes kitérni a kötetek lesújtó könyvészeti minőségére, hiszen például a ragasztott lapok már első olvasás után leválnak a gerincről. A kiadás a lakiteleki Antológia Kiadó munkáját dicséri (kiadásért felel: Lezsák Sándor). Ami a könyvek szerkesztését illeti, még a Tüntetések könyvével akad a legkevesebb probléma: adatokban bővelkedő, jól olvasható, sokszínű. Talán csak a bevezető tanulmány már-már megmosolyogtató aránytévesztése róható fel. Bárhol felcsapható, izgalmas olvasókönyv, persze a megismert tendenciózussággal.
A már részletesen ismertetett, M. Kiss Sándor szerkesztette tanulmánykötetben a ciklusok átgondolatlansága, a szövegek kissé igénytelen képe és hullámzó színvonala, a lábjegyzetelési technikák zavaró sokfélesége, a felhasznált irodalom közlésének esetlegessége, a tanulmányok datálásának és a névmutatónak a hiánya mellett az az igazán dühítő, hogy a kötetet mintegy kirántották a nyomdagép alól, ráadásul az utolsó írás, a Speidl-tanulmány egy sokadik vörös farokként, kifejtetlenül odavetett, vagdalkozó Czakó-idézettel némul el.
A Simon János által az MSZMP Politikai Bizottságának tagjaival készített interjúkat tartalmazó Puccs vagy összeomlás? esetében felmerül a gyanú, hogy ezt a kéziratot valószínűleg senki nem olvasta el egynél többször. Vélhetőleg volt egy zsáknyi 25 éves magnószalag a padláson, amit néhány egyetemi hallgatóval legépeltettek, és ment a szöveg a nyomdába. Az előszóban használati utasítás szerepel a szöveg olvasásához: miként és milyen írásjelekkel utalnak hanghibára, értelmetlenségre, értelmezhetetlenségre. Így, noha olvashatatlanná váltak a szövegek, megúszható lett az alapos gondozásuk (Fock Jenő is így maradhatott végül János, 222.). Mindemellett elütések tömege teszi végleg kaotikussá az egyébként is se füle, se farka szövegeket. Névmutató nincs, lexikonszócikk életrajzok sorakoznak erősen terjedelemnövelő látszattal. Ezek minőségét plasztikusan mutatja például a „politizáló író, kommunista” leírás, amely bizonyos Déry Tibort címkéz. Ez mindenkinek szégyenteljes és kellemetlen, csak éppen nem mindenki felelős érte.
Összességében elmondható, hogy a rendszerváltás hatalmi érdekek gerjesztette anomáliáinak némelyike valóban érdemes lehet a megfontolt körüljárásra, de ha mindez egy politikailag mélyen befolyásolt intézmény kézi vezérlése által és felfokozott revánsvággyal történik, az kis híján mindent felülír. Az a terminológiai káosz, amellyel a rendszerváltás–rendszerváltozás–rendszerváltoztatás, tehát a szóválasztás ügyében szembesülünk, csak az első lépés. És akkor még hol vagyunk attól, hogy mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort, meg hogy békévé oldja az emlékezés?
Simon János: Puccs vagy összeomlás? – 8 interjú a Kádár-korszakról volt MSZMP PB-tagokkal, 296 oldal; Katona András–Kiszelly Zoltán–Salamon Konrád–Simon János–Zachar Péter Krisztián (szerk.): Tüntetések könyve, 384 oldal; M. Kiss Sándor (szerk.): Rendszerváltás 1989 – 15 tanulmány, 376 oldal. Mindhárom kötet ára 2500 Ft, Antológia Kiadó, 2014.
| Az intézet A 2013 júniusában alapított Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum a Miniszterelnökség felügyelete alá tartozik, ami egy tudományos műhely esetében nem olyan régen még meglehetősen rendhagyó elképzelésnek tűnt. Az intézet költségvetése tavaly 400 millió volt, idén 300 millió. Vezetője, Bíró Zoltán 1988-as kizárásáig az MSZMP tagja, 1987 szeptemberétől 1989. október 21-éig az MDF első elnöke, ahonnan 1991-ben lépett ki. Főigazgatói kinevezése előtt a Magyar Hírlap publicistájaként és Csurka István lelkes méltatójaként ismerhettük. Szintén MSZMP-tag volt a főigazgató-helyettes M. Kiss Sándor, aki tavaly a Pázmány Péter Katolikus Egyetem intézetvezetőjeként ment nyugdíjba. A rendszerváltás után egyebek között a televízióban és Csurka lapjában, a Magyar Fórumban vétette észre magát. A Terror Házát alapító közalapítvány kuratóriumának tagja, és Schmidt Máriával a kommunista vezetők nyugdíjait felülvizsgáló bizottságban is együtt dolgozott tavaly. M. Kiss tanítványaiból áll a nagy hatalmú Nemzeti Emlékezet Bizottsága, amelyet lánya elnököl (vele készült interjúnk: „Számos fehér folt van ma is”, Magyar Narancs, 2014. február 20.). Mikor nemrég áttekintettük az Orbán-kormány új tudományos intézeteinek munkáját (lásd: A múlt megtervezése, Magyar Narancs, 2014. május 29.), a Retörkiben 21-en dolgoztak. Működésük első évének gyümölcse egy pártpreferenciákat mérő közvélemény-kutatás az áprilisi választás előtt, Gombos Gyula és Szijgyártó László levelezésének rövidke kötete, továbbá az itt méltatott három könyv. - urfi - |
