Igazságtalan mellőzés, kiszorítás a kánonból, ízlésterror és feledés az egyik oldalon, míg a másikon közönségsiker és a hőn áhított újrafelfedezés. De van-e mit újra-, vagy egyáltalán felfedezni, és ha igen, mi az, és miért most? – kérdezhetjük az elmúlt időszak két feltűnést keltő kiállításához kiadott köteteket lapozgatva. Czene Béla A valóság szerelmese című albuma (és benne Molnos Péter kismonográfiája) súlyban és méretben – no meg árban – is szokatlan jelenség a magyar művészeti könyvpiacon, míg a másik, kötetszerűbb könyvtárgy, az Elmozdul a fal Mácsai István műveinek a Kiscelli Múzeumban rendezett tárlata alkalmából látott napvilágot.
Az idill formái
Jelentős mennyiségű képet vonultatott fel a tavaly június 7-én nyílt, mindössze egy hónapon át látogatható Czene Béla-tárlat a Kieselbach Galériában. A galériavezető Kieselbach Tamás nem véletlenül állítja azt előszavában, hogy egy ekkora kötet megjelenése önmagában provokációnak fog tűnni. „Hiszen – mint írja – a legnagyobb művészeink közül sokaknak nincs ilyen monográfiájuk. Sőt: szinte senkinek nincs.” Igazság szerint a „szinte” is inkább csak udvariaskodó, felesleges betoldás ebben az esetben. De talán izgalmasabb kérdés, hogy maga a művészeti produktum, Czene Béla valóban elfeledett (ám a maga korában korántsem margóra szorított) festészete miféle közízlést, kánont, kritikusi érzékenységet provokálhat.
Czene elfeledettsége mellett könnyű érveket találni, de hogy a maga idejében ne fogadták volna el? Inkább, mintha mindig is túlságosan benne lett volna „valamiben”. Nevezzük ezt korszellemnek (több kor több szellemében), a divatban, a közízlésben, a piaci (még ha államszocialista műpiacról van is szó) termelésben. Nem underground volt, hanem túlontúl mainstream. Innen nézve is jelentőségteljes, hogy a Czene-újrafelfedezés kísérlete egy időben zajlott vagy zajlik Mácsai István revideálásával, aki nemcsak egy évtizeddel fiatalabb pályatársa volt Czenének, de mint Molnos írja egy helyen, a hatvanas évektől amolyan véd- és dacszövetségese is a kor kanonikus szocmodernista irányzatával, és áttételesen a valóban margóra szorított neoavantgárddal, illetve a javarészt disszidáló szürnaturalistákkal szemben is (bár velük legalábbis Mácsainak volt élő és elemezhető kapcsolata).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
