A lányok malacok és árvák. Kívánatosak és prostituálódnak. Énekelnek, sikertelenül, kártyát vetnek, ingyen, bárkinek. Harmadrangú művészek, politikában fürdenek, vagy mézeskalácsot sütnek. Sok pénzt keresnek, aztán hirtelen csak fagyoskodnak a nyolckerben. Mert azt képzelik, egyedül is boldogulnak. Aztán egymásba szeretnek, vagy mindig is egymást szerették, de tilos volt az érintés. A lányokkal bármi megtörténhet. Kivonulnak a társadalomból. Elhagyják a férjüket, vagy őket hagyják el a többi lányok. Erőszakosak, sértődnek, és folyton sírnak. Mások volnának? Érzelmileg nem igazán. Pedig ők a zártkörű lányok. Ez pedig egy sűrű, leszbikus regény. Magyarország, szocializmus, az már csak ilyen volt.
Van olyan, hogy egy nő megőrül, mert társtalan. Csukázik az éjszakában, ágyast keresve hajszolja magát, máskor pedig fülig szerelmes, mint Lovas Nagy Anna elbeszélője, akinek van ugyan humora, mégis folyton szorong. Az elbeszélő negyvenkét éves, csalódik Verában, akit irtóra szeretett. Záporon vagyunk, innen indul a könyv, egy falusi ház, buli van. Alkohol, szerelem, szex, művészkedés. Lányok laknak itt, elvonultak vidékre, mesz-szebb a fővárostól, néha szerelmesek, de általában boldogtalanok. Legalábbis az elbeszélő elégedetlen. Aztán jönnek az emlékek, szépen haladunk hátra az időben, ugrálunk, ügyesen szerkesztett fejezetek. Megismerjük az egyes történeteket: leszbikus életrajzok, árvaéletrajzok, identitásválság, gyerekkori erőszak, nevelők. Elég érdekesek a figurák, és csak néhol suták a mondatok. Főleg az elején keresi még a hangot: azt, hogy Vera nem iszik, egyszer is elég lenne elmondani; Zorka és Zenta az egyik bekezdés elején még nem keresnek pénzt, a bekezdés végén éhbérért tapsolnak; és faramuci a kép Vikiről: "Viki a szerelmem volt. Túl sok időt ívelt át az ekkor még nem túl hosszú életemből". Aztán belejön, a végére igazán jó első regény kerekedik. Nem könnyű a hatása alól kivonni magunkat, erős a kritika, húsbavágó a történet.
Nyolcvanas, kilencvenes és ötvenes évek. Szépen összemontírozva. Az elbeszélőnk családját, árvaságát, házasságát, anyaságát és leszbikussá válását követjük nyomon. Sok hátránnyal küzd, aztán mindig a nyakába vesz még egyet. A legszebb fejezetekben pedig olyan nyíltan és őszintén beszél a női vágyról, ahogy csak kevesen tudnak, mert a magyar irodalom ezt a vágyat nem is ismeri: Tátra utca; Őz-biblia; Csukázás. Apátlanságról, anyátlanságról: Apák szerelmei, Anyák szerelmei. Lovas Nagy Anna különös módon írja körbe a női szerelmet, a szeretés és a szeretve levés vágyát, a boldogtalanságot és a testi akaratot szoros ösz-szefüggésbe hozza, és nem a "házasságot" vagy a tartós kapcsolatot tartja gyógyírnak, hanem az örök keresést. Legalábbis az olvasó úgy is értheti, mintha ez az egész az árvaságból következne: "csak szőranyát akartam". Valakinek az ölébe bújni, szeretve lenni. "Minél több nőt érintettem, annál inkább érdekel, mások hogyan." Merthogy újra és újra a szerelem és a testi kívánalom a tét. Mindig valakiért rajongani. Ami pedig innen felemeli a könyvet, az a végtelen önirónia ("lyuksógornők") és a külső szempont: "buzik, szégyen és gyalázat". Meg a találó szóképek (ikerszivacs, kengurunő, babalopás, Barbie rabbi; a nevek: Dunna, Bástya, Pötsch, Sony) és a jól elhelyezett komikum: "Sokszor éreztem magam dugattyúnak az élet gépezetében. Kilégzés, belégzés. Leülés, felállás. Begyúrás, kigyúrás. (...) egyetlen kallódó csavar vagyok. Anyátlan."
Verazélet, s ha ver, vigasz kell. A Zöld Disznó egy kivételes, vigasztaló fejezet a regényben: mese a különbözésről, amely az elbeszélő kislányának, Lilinek szól. A Zöld Disznó Emese koca gyereke, de anyja nem tudja megszeretni, mert hat ujjal született, túl sok a haja, és zöld. Míg a többi rózsaszín és édes. "Lili a nyakamban nagyokat kacag: zabi a malac, mert túl sokat zabál." De nem ezért, hanem mert kitagadja vérsertés apja. Anya próbálja Lilit vigasztalni a mesével. Mégis úgy érzi, ő sem jó anya.
Leszbikus anyák és heteró lányaik, társtalanság, magány, önfeledt szexualitás. A késő szocialista Magyarország falvai, a főváros, Szentendre, Szeged, Izsák és Zápor mintha kitalált helyek volnának, láthatatlan elfojtás, traumák elevenednek meg, csupa olyasmi, amiről hallgatunk. Galgóczi Erzsébet világa ez, keserű, kilátástalan és vigasztalan. Talán itt nincs anynyi politika, több a humor, viszont bejön a keserű irónia. Az elbeszélő késsel ír, s közben mézeskalácsot süt, autóban alszik, nőket szeret, a női testet, és mikor erre ráébred, egyre jobban hajtja a vágy. Kiderül, anyja prostituált volt, egy szeretetkórházban fekszik Franciaországban. Levélben kéri a külügy segítségét. Vera is vele megy, nem hisz a fülének, és az arcába vágja a hivatalnoknak: "Akkor az ön feladata lesz tájékoztatni az ottani kollégákat az említett személyről, és tudatni velük, épp elég francia fasz járt benne ahhoz, hogy kiérdemelje, öregségére, elbutultságában és kiszolgáltatottságában a francia állam viselje gondját." Ugyanaz a hang, mint az Egymásra nézve filmbeli hivatali jelentében, ahol Szalánczky Éva elmagyarázza a rendőrnek, hogy a nők hogy csinálják: két ujjal.
Az ártatlanságról van szó, amit kamaszként könnyűszerrel lehet elveszíteni, ha valaki intézetben nő fel, vagy ridegtartásban, nevelőszülőknél. Vera, Bástya, Dunna mind zabigyerekek a regényben. Az egyik legszebben megírt fejezetben tudjuk meg, hogy Vera testvérei is sokan vannak, anyja Kolompár Hermina. Vera felkeresi a soron, és megkérdezi, miért pont ő nem kellett? Hermina visszakérdez: "Kié az a szép kocsi? Vera válaszolt: Az enyém. Hermina kicsit elgondolkodott, úgy mondta: Mindet az út szélén kellett volna hagynom." Két leszbikus nő, mint krumpli és krumplihéj, összenőve. Aztán szétválnak, elvesztik egymást, megcsalják, elhagyják. Nincs kiút. Nem jó olvasni a Verazéletet. Vagyis azért jó olvasni, mert a legapróbb szomorúságokat is humorral tudja ábrázolni. Az utolsó fejezetben már egy másik nő, Pötsch öleli Verát, Vera öleli Pötscht. Vége a regénynek, az elbeszélőnk újra egyedül van, túléli, kínjában pedig fütyörészik. Tényleg katartikus.
Noran Könyvesház, 2011, 200 oldal, 2499 Ft
