A dalszövegek fennmaradtak, a kották nem, így aztán a dallam elveszett, a szöveg viszont, verssé válva, megmaradt, ezért ma Szapphót vagy Alkaioszt nem dalszövegírónak, hanem költőnek nevezzük. Hasonló volt a helyzet Kínában is. Az ún. ci-versek (Tang- és Song-kor, Kr. u. 7-13. sz.) egytől egyig meghatározott dallamokra íródtak. Ma mégis klasszikus versként tartják őket számon. Az első ci-verseket (slágereket) a kínai költészet egyik legnagyobbja, a nálunk Li Taj-po néven ismert Li Bai írta.
Ezekről a régi versekről tehát azt mondhatjuk, vers annyi, mint dalszöveg mínusz dal.
Mint annyi minden, ez a helyzet is a reneszánsz táján változott meg. Dantét és Petrarcát már nyilvánvalóan olvasták - még akkor is, ha sokszor felolvasták. Nálunk Balassi költészetében lehet tetten érni a változást: fiatalkori verseit még mind ad notam írja, valamely ismert dallamra. Később eltűnik a dallamjelzés, de megmarad a versforma - és megjelennek a belső rímek, mintegy a dallam pótlására. Így születik meg Balassi kezén, egyéb formák mellett a Balassi-strófa ("Vitézek, mi lehet"). És vele a magyar szövegvers, az olvasni való líra. A szöveg sűrűbbé, képekben gazdagabbá, lassabban felfoghatóvá válik, a dallam háttérbe szorul. Még akkor is, ha ebből a strófából később népdalok születnek ("őszi harmat után").
Petőfinek még természetes, hogy népdalt írjon, éneklik is népdalként egyes verseit. Még az elképesztően formagazdag Ady is versei közé sorolja a valószínűleg dallamra született Lányos anya izenetét vagy a Papp Viktor valceréhözt. De az Ady után alig egy-két évvel fellépő első Nyugat-nemzedék véget vet a zenének, és a korszak költői már nem dallamra írnak, hanem dallamot: egyik legfőbb formai törekvésük a vers önálló zeneiségének kidolgozása. Mit is tehetne még egy zeneszerző Babits soraihoz: "Zeng a nád a tó fölött / zeng a szél a nádon, / édes, álmaid között / halld a szerenádomÉ "
Persze akadnak kivételek: Szép Ernő, Emőd Tamás, Gábor Andor, Heltai Jenő. De azért sokáig nincs egyetlen olyan nagy magyar költő sem, mint a francia Jacques Prévert, aki ugyanolyan természetességgel írna dalszöveget, mint verset. (Igaz, a kor nagy francia zeneszerzői, Satie, Milhaud vagy Poulenc maguk is sokkal közelebb állnak a könnyűzenéhez, mint Bartók vagy Kodály. Úgy is mondhatnánk, lazábbak.) Évtizedekkel később, a hatvanas évek elején a Petőfi Színházban majd Vas István mutatja meg egy Ránki György zeneszerzővel írott és musicalnek nevezett pastiche-ban, az Egy szerelem három éjszakája dalaiban, micsoda lehetőséget hagyott ki a magyar költészet, amikor úgy döntött, komoly lesz, komoly és háromszor is komoly. Talán ha Molnár Ferenc verseket is írt volna, talán. (De akkor Szép Ernőnek hívták volna.)
Pedig hogy a dalok puszta emléke is mit eredményezhet, arra jó példa egy igazi nagy vers, a Születésnapomra. Szabolcsi Bence említi József Attila "dallamai" című írásában, hogy ez a vers egy francia sanzon zenéjére íródott. Milyen jó volna ezt is taní-tani!
A múlt század első felében úgyszólván minden kávéházban termett egy-egy remek dalszövegíró. Ezek a sokak számára névtelen, csak dalaik révén ismert zsenik nem csak a hosszú és a rövid zenei hangokat tudták megkülönböztetni egymástól, nem csak azt tudták, hogy zenei hangsúlyra szöveghangsúlynak kell esnie, nem csak arra voltak képesek, hogy láncokban táncolva is értelmes mondatokat írjanak (mivelhogy többnyire láncokban táncoltak, zenére írtak szöveget, és talán éppen a zene kényszere hívta elő meghökkentő, abszurd asszociációikat); nem, ezek a zsenik ennél többet is tudtak. Eredetiek voltak, témagazdagok és megalkották a magyar költészetnek egy sznob irodalmárok elől tökéletesen elzárt részét. Ilyeneket írtak:
"Remélem, hogy rámismer a mélyen tisztelt ház, / bonjour és a jónapot. / Tegnap jöttem Párizsból és oly nagy itt a láz, / hogy én most ilyen vagyok. (É) // Stux, maga vérbeli párizsi lett, / képzelem, hogy sír egy pár midinett, Stux, hisz ma magába / mindenki szerelmes, Stux, maga veszedelmesÉ" (Harmath Imre szövege Márkus Alfréd zenéjére).
Ismernénk-e vajon a kor Budapestjét, ha nem hallottuk volna ezeket a dalokat? "Legyen a Horváth-kertben Budán, / szombaton este fél nyolc után É" (Lajtai Lajos - Békeffi István). És milyen súlyossá váltak a Nemzeti Színház lerombolása után ezek a sorok: "Hétre ma várom a Nemzetinél, / ott, ahol a hatos megáll; / szemben az EMKE cigánya zenél, / ha nem jön el, szívem de fáj É" (Lajtai Lajos - Békeffi István).
Én úgy gondolom, hogy ahogyan a korabeli magyar próza nagy alakja Móricz Zsigmond és Kosztolányi és Szerb Antal mellett Rejtő Jenő, úgy a kor költészetéhez is hozzátartoznak a pesti kávéházi világ dalköltői, Harmath Imre vagy Gábor Andor.
Amikor a hatvanas években Bródy János és tíz évre rá Sztevanovity Dusán és Bereményi Géza teljes mértékben megújította a magyar dalszövegírást, kevés dolog tűnt olyan avíttnak, mint a tegnap slágerei. De aki néhány évvel ezelőtt látta a Csinibabát, az tudja, hogy a "Kicsit szomorkás a hangulatom máma" (Nádas Gábor - Szenes Iván) akkor is remekmű, ha ezt nem illik hangosan mondani. De azt sem költő írta, hanem egy dalszövegíró, Bródy János: "De ha engem egyszer / lánckerék taposna, / alattam a föld is / sírva beomolna."
Hogy költők és dalszövegírók között ma nálunk alig van átjárás (még ha akadnak is ellenpéldák: Fodor Ákos, Várady Szabolcs), az részben annak köszönhető, hogy a költészet - akárcsak a kortárs komolyzene - a huszadik században egyre távolabbi területeket kutatott fel magának. De azért a francia, a német vagy az angol kultúrában költészet és dalszövegírás sokkal közelebb áll egymáshoz, mint nálunk. Elég, ha Prévert-re, Brechtre vagy Leonard Cohenre gondolunk. És ha ma az emilrulez szövegeit hallgatom, úgy érzem, ez a magasművészet kontra tömegművészet dolog éppolyan idejétmúlt ócskaság, mint a népies-urbánus vita. Mert vajon magas népies-é avagy tömegurbánus-é Hegyi György, amikor Csokonait idézve verset ír és azt a címet adja neki: "Dal a csikóbőrös kullancshoz"?
