Nem emlékszem rendesen. Kivittem Kisorosziba az autómmal. Kivitt Kisorosziba. Hányszor? Körülbelül ötven perc az út, ha betartod a sebességkorlátozást. Leányfalu és Tahi közt pár száz méter, fölnyomom százhúszig, mert nyilván sietek. Hogy hová? A híd és a szentendrei-szigeti tizenegy kilométeres útszakasz, egy darabig látszanak a túlsó parton a DCM kéményei, aztán összeborulnak a fák az út fölött. Sietek, vagy mi. Hányszor ötven perc. Egyszer megkértem, hogy, na. Megkértem, hogy mondjon valamit a könyvemről. Mert hát nekem megjelent, ugye, egy könyvem. Mutassa be a könyvem. No. Jaj. Egyszerűen nem emlékszem rendesen arra, hogy ez hogy is volt. Nem ismertem. Fölhívtam telefonon? Alig ismertem, egyszer-kétszer láttam, és, nem tudom, nyilván odamentem hozzá bemutatkozni. Bemutattam neki a barátnőmet. Fordítva, mert a férfiakat mutatják be a nőknek, ezt onnan tudom, hogy tetszik neki, mármint a barátnőmnek. A dolog. Ez a helyzet kurvára tetszik neki. Bemutatom a Mészölynek a barátnőmet, baszd meg, vagyis bemutatom a barátnőmnek, és akkor azt kell látnom, hogy tetszik nekik. Néha átmentem hozzájuk, ültünk a kertben, csíptek a szúnyogok, csapkodtam, ő legyezett. Nem szúrták annyira, vagy nem figyelt oda. Ilyesmikre. Átmentem beszélgetni, aztán vissza. Vagy lementünk a Dunához. 1975-ben elolvastam a Filmet, az nagyjából megváltoztatott bennem csomó mindent. Elolvastam, az túlzás, szerintem nem olvastam végig, letettem, kezdtem elölről, letettem megint, néztem, hogy még mennyi van hátra. Hagyjam abba? Csak döntés kérdése? Én írok? Kezdjek neki? "Csak öregek mondhatnak ilyet egymásnak: >>Én sírok? Inkább neked olyan nyálkás a szemed...<<"
Budapesti sörözés Hraballal
Fotó: Cser István / MTI
Hallom, ahogy lesétál a kert végébe. Fölkel az asztaltól, azt is hallom, most nem dőlt fel a szék, és megindul lefelé. Azért hallom, mert olyan a csönd, túl sok mindent hallani, nevetségesen sok mindent. Távolról a tűz ropogását, égetik a falevelet. A túlsó partról pedig a vonatot. Azért hallom, mert nem nézek oda, direkt úgy áll a székem, nem nézem, nem hagyom abba azt a valamit. Aztán abbahagyom azt a valamit, leteszem a könyvemet, megfordítom a széket, vagy nem, inkább felállok, de nem megyek oda, egy-két lépés csak, egy lépés, látom a levelek közt, a hófehér haját, oldalvást áll, nézi az utat. Nincs ott semmi, út, homok. Út, homok, árnyékok, napsütés. Most megfordul, errefelé, felém, kicsit nyitva a szája, fölemeli a kezét. Hogy vagy, Miklós? Jól. Na. Ez jó kérdés volt. Gyorsan vége. Eleve meg van mondva a válasz, és gyorsan vége van, egyből, nincs mit unatkozni. Ez egy olajfa, aztán őszibarackfák, nem lettek beoltva, és akác, egy csomó akác. Két napja láttam a tévében. Mutatták pár percig, mert meghalt. Néhány évvel ezelőtti felvétel, egy hetvenvalahány éves férfi arca. Hihetetlen arc, Istenem, milyen arcok között. Nagyon nem vagyok kompetens férfiszépség-ügyben, de itt igazán minden elképesztően rendben van. Hihetetlen jól néz ki. Szikár. Jól néz rám. Jó volt vele üldögélni, akkor is jó volt, amikor nem volt jó. Aztán abbahagyják a közvetítést, és valami másról kezdenek beszélni. Azt nem lehet.
(2001. július 22.)
