Magyar Narancs: A Könyörület az 1600-as évek végén játszódik az Újvilágban, amely már nem olyan új: Amerika gyarmati bugyraiban járunk, a rabszolgatartás dicstelen kezdetekor. E felettébb zavaros, képlékeny és vad világ rekonstruálása bizonyára temérdek történelmi kutatómunkát igényelt. Mi volt a legnagyobb feladvány?
Toni Morrison: A legnehezebb az volt, hogy kibogarásszam az angol és a többi európai bevándorló Amerikába vezető útjának szörnyűséges részleteit. A történelemnek ez a szelete utólag alapos ráncfelvarráson esett át, már ami az ábrázolás módját illeti.
A tényeknek volt idejük megszépülni. A regényben két évvel járunk csupán a salemi boszorkányperek előtt. Ez idő tájt a gyűlölet a nem keresztények felé irányult. Szinte egyáltalán nem dívott a rasszizmus, az északi zarándokok körében biztosan nem. Lenyűgöző időszak ez a számomra.
MN: Lenyűgöző időszak lehetett az a két évtized is, amit a Random House kötelékében töltött; a kiadó szerkesztőjeként híresen sokat tett a hetvenes években az afroamerikai szerzőkért. Még Muhammad Alival is dolgozott együtt, ön szerkesztette Ali 1976-ban megjelent The Greatest című önéletrajzát. Megvolt az összhang az irodalmi szerkesztő és a világhírű bokszoló közt?
TM: Csupa öröm volt Alival a munka. Csak meg kellett találni a kulcsot hozzá. Amint anyásra vettem a hangnemet vele, Ali mindent megtett, amire megkértem.
| ||
MN: Oprah Winfrey híres televíziós könyvklubja sokat tett az irodalom amerikai népszerűsítéséért, noha rendre olyan kritikák is érték (egyebek mellett Jonathan Franzentől – a szerk.), hogy Oprah ízlése nem elég kifinomult.
TM: Erre csak azt tudom mondani, hogy Oprah három könyvemet (Salamon-ének, A Paradicsom, Nagyonkék – a szerk.) is szerepeltette a tévéműsorában. Mindezek fényében aligha érthetek egyet azzal, hogy kommersz lenne Oprah értékítélete.
MN: Ahhoz képest, hogy első regénye, a Nagyonkék 1970-ben jelent meg, a történet pedig az 1940-es években játszódik, a kétezres évek Amerikájában még mindig heves tiltakozások céltáblája. Mindig akad egy-egy szülő, vagy akár több is, akik veszélyt szimatolnak, és legszívesebben eltávolíttatnák a regényét az iskolai tananyagból vagy a könyvtárak polcairól.
TM: A Nagyonkék elején akadnak fenn mindig, ez pedig azért van, mert vérfertőzésre történik utalás benne. Még a saját nővérem is eltiltotta a regénytől a gyerekeit, úgyhogy nem mondhatnám, hogy meglepnek ezek a reakciók. Soha nem is leptek meg.
MN: A The New Yorkerben tavaly megjelent, Making America White Again című híres esszéjében arról ír, hogy sok fehér amerikai jeges félelmében szavazott Trumpra. Ön szerint azért tettek így, mert megingott a fehér felsőbbrendűségbe vetett hitük, veszni látták az ezzel járó kiváltságaikat. Amikor például a Nagyonkéket támadják, ez a félelem kerül a felszínre?
TM: Nem. Sokkal inkább a feketék félelme nyilvánul meg ilyenkor. És a feketék közül is leginkább a nőké. Ők rémültek meg leginkább a Nagyonkéktől. Senkinek sem volt ínyére egy olyan könyv, amely nem ér boldog véget; egy olyan regény, amelyben a szexuális bántalmazásról és a fehérré válás vágyáról van szó. Íróként az én célom az volt, hogy messze elkerüljem a propagandisztikus megszólalást és a vágybeteljesítő, feel-good könyvek fordulatait.
MN: A Könyörület még fiatal Amerikája hasonlít a maira?
TM: Csöppet sem. Ma Amerikában vadul virágzik a rasszizmus, de ezt a kérdései alapján ön is tudja.
MN: A hetvenes években kiadói szerkesztőként az egyik legfontosabb feladata az volt, hogy bátorítsa a fekete szerzőket, mert, mint mondta, a fekete szerzők Frederick Douglasstől kezdve mindig is a fehér közönségnek írtak, és ezért visszafogták magukat. Íróként ön is megfogadta a saját szerkesztői tanácsait?
TM: Én soha, egyszer sem fogtam vissza magam.
Toni Morrison Könyörület című regényének kritikája itt olvasható.
