Arthur Philips ezzel akar játszani, és mindez szórakoztató lehetne, ám a gesztusban, a narrációban és a főszereplő jellemében egyaránt domináns nagyzolás nem hagy helyet az ironikus olvasásnak.
A fiú életét ikernővérével való szimbiózisa és elválásuk, valamint a híres hamisító apához fűződő kapcsolata határozza meg. Az apa csodáitól és hazugságaitól terhes gyerekkort tetézi a "második apa", Shakespeare folytonos jelenléte. "Kétszeres apagyilkosságra" készül a főhős, az apán való túllépés után Shakespeare dekonstrukciója lenne a következő, ehelyett nyakába kap egy 1595-ben nyomtatott hapaxot, Arthur elveszett tragédiáját. Az apa hagyatéka trükk vagy kincs? Az eredetiség bizonyítékaként sorakozó szakértői vizsgálatok lelkesedése elég-e? Ígéri a regény, hogy szó lesz itt kánonról, eredetiség és hamisítvány ingoványosságáról, ám komolytalan semmiségeket kapunk. Az énelbeszélő abszolút következetlen: míg az első 150 oldal szokványos gyerekkori történet, utána mintha rájönne Arthur, hogy fel kell dobni ezzel-azzal, néhány fénykép, "változatlanul beidézett" e-mail, skiccelt naplójegyzet ékeskedik, mint a posztmodernség villongó jele. A regény harmadik része maga a Shakespeare-dráma, amelyben nyilvánvaló a két Arthur közti kapcsolat - és ez tényleg érdekes játék. De talán az arányokkal van a legnagyobb baj: a felvezetés maximum kedélyes olvasmány, a dráma pedig téttelen marad. Nincs igazi reflexió, és ez az igazán kétségbeejtő csalás.
Fordította: Tótfalusi István. Európa, 2014, 560 oldal, 3990 Ft
