A már nagybeteg francia művészettörténész 2003-ban arra vállalkozott, hogy a France Culture rádióadóban huszonöt, egyenként húszperces adásban festményekről mesél. Ahogy a hallgatók sem látták a maguk valójában a műveket, Arasse is emlékezetből beszélt; a "szavak alkotta hálóval" kívánta megidézni a kimondhatatlant. S bár a képzőművészeti alkotásokat nem lehet egy az egyben átfordítani verbális diskurzusba, Arasse kísérlete sikerült: az előadások nemcsak élvezetesek, hanem egyben a magas színvonalú ismeretterjesztés mintapéldái is. Halála után, az adások szövegéből összeállított kötet olvasójának kicsit azért könynyebb a dolga, hiszen a könyv végén 45 színes kép segíti a vizuális eligazodásban.
Arasse érdeklődésének középpontjában a reneszánsz festészet állt, de kutatásai során nem csatlakozott egyetlen művészettörténeti iskolához sem. Afféle részlethalász volt: szenvedélyesen izgatták a váratlan, nehezen megmagyarázható képi elemek. Miért van Antonello Messina Szent Sebestyén című festményén a szent köldöke helyén egy szem? Mit keres Francesco del Cossa Angyali üdvözletének előterében egy hatalmas csiga? Miért van egy szokatlan gomblyuk Filippo Lippi Szűz Máriájának ruháján? (És összefügg-e ez utóbbi azzal, hogy a szerzetes aktív és gyümölcsöző szexuális életet élt modelljével, egy Lucrezia nevezetű apácával?) Miért visel papucsot Mantova ura, Ludovico Gonzaga herceg egy, a palotájába Mantegna által festett, reprezentációs célú freskón?
Egyáltalán milyen legitim kérdések tehetőek fel egy XV. századi festménnyel kapcsolatban? Először is óvakodjunk az anakronisztikus megközelítésektől, hiszen értelmetlen felhánytorgatni, mi több negatívan megítélni azt, hogy a trecento művészei nem ismerték a perspektivikus ábrázolás technikáit. Másodszor nem árt, ha megfelelő, mély és alapos tudással rendelkezünk a korszakról, így elkerülhetjük az olyan csacskaságokat, amilyeneket Arasse egy kevésbé iskolázott hallgatója követett el egy Angyali üdvözlet műleírása kapcsán. ("A bal oldal fenti részén furcsa módon egy felhőre könyöklő öregember látszik. Talán Isten.") Az ikonográfiai, stílustörténeti, történelmi és kultúrtörténeti tudás azonban mit sem ér, ha nem párosul szerénységgel és a kételkedés jogával. Arasse festménytörténetei éppen ettől olyan szimpatikusak: a műleírások/értelmezések a hoszszan tartó és kíváncsi nézelődésből, az adott mű ráérős letapogatásából indulnak ki - bár manapság (mint azt szomorúan meg is jegyzi) egyre kevesebb időt hagynak a múzeumok és templomok műélvezetre. A műben olvashatunk Mona Lisa rejtélyes mosolyáról (ami szerinte egyáltalán nem rejtélyes), a perspektivikus ábrázolás megjelenésének vallástörténeti/politikai okairól, Raffaello Santi gyors stiláris váltásáról a reneszánszból a manierizmusba, a Sixtus-kápolna restaurálásának eredményeiről vagy arról, hogy Veermer miként festette homályos képeit. S bár Arasse néha kortárs művészekkel is foglalkozott (monográfiát írt Anselm Kieferről, tanulmányt Andres Serranóról és Cindy Shermanról), ezekben az esetekben is az izgatta, hogy miként kapcsolódnak a klasszikus festészeti problémákhoz, a művészek évszázadokon átívelő párbeszédéhez. Saját szerepét pedig nem nagyította fel - ellentétben a mostanában divatos, a művészek alkotásába aktívan is beleszóló kurátorokkal, "megmondóemberekkel" vagy a saját fontosságuktól eltelt, sokszor felületes műkritikusokkal. A művészettörténész "szerény révész, a művész után következő második kéz" - állította -, egyfajta közvetítő a műalkotás és a néző között. S ez a rokonszenves hozzáállás áthatja a Festménytörténetek egészét.
A Typotex Kiadó által magyarul megjelentetett mű szinte tökéletes, a recenzens csak két apróbb hibát (egy értelmetlen mondatot és egy hibás írásjelet) fedezett fel, s a fordítók/szerkesztők által beépített jegyzetapparátus is kiváló (bár Michel Butor A szavak a festészetben című műve 1986-ban megjelent magyarul, a Corvina kiadásában). A könyv borítója kétrétegű, a felsőbe vágott három kis rózsaablakon keresztül felsejlik néhány részlet Ambrogio Lorenzetti 1344-ben készült Angyali üdvözletéből; az arkangyal és Mária kezei és a kettőjüket elválasztó mintás márványpadló. Ami kezdetben tipográfiai hibának tűnt (ti. nem látszódnak a fontosnak gondolt részek, azaz az alakok feje), a könyv olvasása után értelmet nyer - hiszen a mű a szinte mellékes fragmentumokból fakadó problémák köré épül fel. Például arra a kérdésre, hogy miért int Gábriel arkangyal a Megtestesülés pillanatában olyan furcsa, anakronisztikusan autóstoppos mozdulattal Mária felé. Olvassák el, én nem árulom el!
Fordította Vári Erzsébet és Vári István. Typotex Kiadó (Képfilozófiák sorozat), 2007, 288 oldal, 2900 Ft
