Könyv

Az Éden végessége

Otto Rank: A születés traumája
szerző
Váradi Róbert
publikálva
2018/14. (04. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az, hogy az élet nem leányálom, nem kolosszálisabb közhely, mint az az utóbbi évtizedekre jószerivel mindenki számára magától értetődő tény, miszerint a születés előtti időszaknak (a prenatális fejlődésnek) döntő jelentősége van a későbbi életünk minősége, lelki fejlődésünk (vagy épp zavaraink) szempontjából.

Nem volt azonban mindig így. A klasszikus, freudi pszichoanalízis alaptézise volt, hogy a kamasz-, illetve felnőttkorban jelentkező legtöbb lelki zavar ősforrása a gyerekkorban ered – többnyire az Ödipusz-komplexus jelentkezésekor, nagyjából három­éves korban, de mindenképp jóval a születés után. A freudi tanítás szempontjából eretnekségnek számított egy olyan megközelítés (legyen szó akár tisztán elméleti megalapozásról, akár klinikai-gyakorlati, terápiás célokról), amely a fókuszba az anyát, a magzati létállapotot és a születés eseményét helyezi, egyszersmind zárójelbe teszi az eredeti koncepciót: az Ödipusz-komplexus, a kasztráció lélektani fogalmaknak, valamint az ellenkező nemű szülő szerepének jelentőségét.

A bécsi születésű, eredetileg lakatosmester, majd később – intellektuális farkasétvágyának engedve – autodidakta módon pszichológussá és filozófussá lett csodagyerek, Otto Rosenfeld (aki tizenkilenc évesen Ibsen Nóra című darabjának hatására vette fel a Rank nevet) ilyen eretnek volt. A születés traumája című műve közel száz éve, 1924-ben jelent meg, abban az évben, amikor az addig szinte Freud jobbkezeként dolgozó barát és tanítvány külön utas, radikálisan új nézeteivel végleg kivívta mesterének allergiás reakcióját. Otto Rank – Junghoz vagy Adlerhez hasonlóan – kegyvesztett lett, Freud csakhamar meg is szakította vele a kapcsolatot. Rank 1926-ban Bécsből Párizsba költözött. Tanított, terapeutaként dolgozott és írt, majd utolsó éveiben, 1939-es haláláig az Egyesült Államokban élt.

Rank könyvének központi gondolata voltaképp egyszerűen summázható. Eszerint az ősgyönyör időszaka, a paradicsom, az aranykor a magzati lét hónapjaira tehető, az anyával való végtelenül boldog egységnek elkerülhetetlenül véges idejére. Csakhogy „a gyönyörteli ősállapot egyáltalán nem vágyott módon szakad félbe”. E Nirvánának, a „gyönyörteli Semmi” állapotának a születéssel való végleges elvesztése olyan elementáris megrázkódtatást jelent mindannyiunk számára, amelynek sikeres feldolgozására, elaborálására egy életen át törekszünk. Mindhiába. Az Édenből való végleges ki­űzetésünk a végzetünk is egyben: az in integrum restitutio elvileg és gyakorlatilag is lehetetlen. Az anyától való végleges és fájdalmas szeparáció az, amely mint­egy rejtett búvópatakként orientálja egész életünket, olyannyira, hogy a méhen kívüli sokszínű és riasztóan idegen külvilág megannyi szimbólumával – mint megannyi csábító szirénének – kelti fel a tudattalan számára az eredeti egység helyreállításának délibábos ígéretét. Maga a külvilág válik ekképp egyfajta „anyahelyettessé”, Rank érzékeny és szép metaforájával: „Világ-úrnővé”. Így hát „a hátralévő élet az elveszett paradicsom visszaszerzésének keresésével telik, a libidó (…) szerfelett szövevényes tévútjain, hiszen az ősállapotot már soha többé nem lehet helyreállítani”. Ez a szövevényes tévút pedig, legalábbis Otto Rank szerint, felöleli mindazt, amit hagyományosan emberi életnek hívunk, úgy individuális, mind totális értelemben, s amely a vallási képzetekben, a szerelem lázában, műalkotásokban, filozófiában, technológiai haladásban manifesztálódik; röviden tehát mindabban, amit civilizáció, kultúra, emberi történelem alatt értünk. Rank tekintélyes kultúrtörténeti anyagot, példákat megmozgatva mutat rá, hogy a születés traumája egyben életünk tragédiája is. A tudattalan nyomába ered, s ezért óhatatlanul is a mélylélektan fogalomkészletével, pszichoanalitikus érveléssel dolgozik. Ezt az őstraumát aztán a legbámulatosabb módokon sikerül elfojtanunk, szublimálnunk; ám e tudattalan törekvések végül is mindig az Éden visszaállítását (regresszióját) célozzák. „Élete során a »normális« egyén, a születés traumájával a létbe vetve, a gyermeki fejlődés hányattatásain át, elkerülve a neurotikus megcsuszamlásokat, sikeresen idomul az anya helyét elfoglaló külvilághoz, mint a »létező világok legjobbikához«” – írja Rank, utalva ironikus éllel Leibniz híres, már Voltaire és Schopenhauer által is okkal kigúnyolt optimista törvényére (lex optimi).

Filozófiai természetű probléma annak eldöntése, hogy visszavezethető-e, és ha igen, megragadható-e valamely komplex jelenségnek az egyszerű igazsága, elemi oka, hajtóereje. Pláne akkor, ha az egyes ember élete, illetve a kollektív emberi történelem, civilizáció és kultúra jelenti ezt a bizonyos komplex jelenséget. Otto Rank szinte rögeszmés monomániával állítja ezt. Erős intuícióval megélt gyanúját pszichoanalitikus tapasztalatai, „elsöprő erejű benyomásai” igazolták vissza. „Az analízis végső soron a tökéletlenül elintézett születési trauma késői feloldása” – írja könyvében.

A születés traumája sokszólamú könyv, klasszikus bölcseleti mű. Személyes hangvételű vallomás, korszakos jelentőségű állomás a pszichológia, a tudattalan megismerésének fejlődéstörténetében (amennyiben egy új terápiás gyakorlat elméleti megalapozása kíván lenni, azt szeretné, „ha […] a normális lélektanról szóló freudi felépítmény egyik tartópillére lehetne”); erős schopenhaueriánus és nietzscheánus hatásokat tükröző filozófiai értekezés és állásfoglalás, egy grandiózus hermeneutikai vállalkozás. Nem hibátlan, nem mentes bizonyos ellentmondásoktól, és stilisztikai szempontból sem kimagasló. Mégis lenyűgöző szellemtörténeti mérföldkő, az intuitív megismerés egyik diadala. Önismeretünket, önmegértésünket szolgálja, egzisztálásunk legmélyebb titkaiba avat be. A szeparáció okozta szenvedés, a fájó hiány érzése kikerülhetetlen, emberi létezésünk integráns, noha tudattalanul jelen lévő része.

Dicséret illeti a fordítót, Frigyes Júliát, aki kiváló érzékkel ültette magyarra a több szempontból sem könnyed művet, ráadásul neki köszönhető az, hogy Otto Rank első ízben olvasható magyarul. Kritika csak a szöveg gondozását illetheti: a manapság szinte obligát helyesírási hibák („régesrég”, „jólismert”, „örökreszóló”, „ilymódon” stb.), elírások sajnos most sem maradnak el. De hát annyi baj legyen.

Fordította: Frigyes Júlia. Oriold és Társai Kiadó, 2017, 242 oldal, 2990 Ft

szerző
Váradi Róbert
publikálva
2018/14. (04. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...