Magyar Narancs: A Golden házat az alternatív tények, a post truth korszakában írta vagy legalábbis már ebben az időszakban fejezte be. Ön, aki a fikcióval dolgozik, nem érzi úgy, hogy a politikusok bepofátlankodtak a szakterületére?
Salman Rushdie: Paradox módon éppen ez vett rá arra, hogy ismét elkötelezzem magam a valóság mellett. Az előző regényem, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka egy szélsőségesen mesebeli helyzetben játszódott, ám ezúttal egy széles panorámájú, a valóság talaján álló, de onnan el is rugaszkodó társadalmi regény megírására tettem kísérletet. Az úgynevezett társadalmi regény műfajában számos nagy kedvencem van, ilyen Edith Whartontól Az ártatlanság kora, vagy Henry Jamestől az Egy hölgy arcképe. És ha nem is pont ebbe a vonulatba tartoznak, de Charles Dickens regényei is ott vannak a kedvenceim között.
MN: New York-i lakosként egy New Yorkban játszódó nagyregényt írt. Tudott még meglepetést okozni a város?
SR: Nagyon is. A Great Saunter gyalogtúra nem a fantáziám szülötte, minden évben megrendezik, Manhattan szigetének partszakaszát járják körbe, ahogy megteszi ezt a regény egyik szereplője is. A helytörténeti kutakodásaim során rájöttem arra is, hogy a Stonewall Inn, ez a Greenwich Village-ben található legendás melegbár az egyik itteni maffiacsalád tulajdonába tartozott. De nem csak New York képezte a kutatásomat, a regényalakjaim megkövetelték, hogy beleássam magam az LGBTQ közösséget érintő témákba és a magasan funkcionáló autizmus természetébe is.
| ||
MN: „9/11 után Amerika igyekszik úgy tenni, mintha szeretne bennünket” – jegyzi meg a könyve egyik tősgyökeres New York-i szereplője. Még mindig tart ez az igyekvő tettetés?
SR: A szeptember 11. utáni együttérzéshullám nem tartott sokáig. A vörös, republikánus államok szemében az úgynevezett New York-i értékek igazi vörös posztónak számítanak.
MN: Greenwich Village, ahová a Goldenek költöznek, az amerikai stand-up egyik fellegvára. Az amerikai humoristák rendszerkritikája sokszor az újságcikkeknél is hatásosabb.
SR: Csakis hálatelt szívvel tudok az olyan tévés humoristákra gondolni, mint John Oliver, Samantha Bee, Trevor Noah vagy Stephen Colbert. Az aktuális eseményekre adott kommentárjaik nem csak szókimondók és igazak, de emellett még viccesek is.
MN: És az angol humor?
SR: Ugyanúgy jöhet Wodehouse, akit mindig is imádtam, mint a Monty Python, akiket úgyszintén nagyon bírok. Egyszerre tudom szeretni mindkettőt. Wodehouse-tól örök nagy kedvencem a Gáz van, Jeeves!, amelyben Bertie Wooster alaposan beolvas a brit fasiszta vezérnek, az Oswald Mosley-ról mintázott Roderick Spode-nak. És e beolvasásával az angol irodalom egyik legjobb és mindenképpen legviccesebb náciellenes beszédét követi el: „Az a baj teveled, Spode, hogy csak mert sikerült rávenned egy maroknyi féleszűt, hogy elcsúfítsák a londoni tájat a fekete sortban való grasszálásukkal, már azt hiszed, hogy valaki vagy. Hallgatod, amint azt ordítozzák: »Heil Spode!«, és azt képzeled, hogy az a Nép hangja. És ez az, amiben baromi nagyot tévedsz. A Nép hangja ugyanis ezt mondja: Ugyan nézzétek már ezt az iszonyú seggfej Spode-ot, ahogy klottgatyában jampiskodik! Láttatok már valaha az életben ilyen komplett balfácánt?” (Fordította: Molnár Zoltán – a szerk.)
| ||
MN: A Golden ház főszereplőjének szájába adott egy republikánus viccet: egy idősebb fehér férfi Obama leköszönése után nap mint nap felkeresi a Fehér Házat, hogy Obama elnökkel szeretne találkozni. A sokadik alkalommal az őr rákérdez, hogy mégis, mi a fenének jön mindennap, amikor mindig ugyanaz a válasz, már nem Obama az elnök, nem lakik itt. Mire a fehér fickó: Hát, azért, mert olyan jó hallani. Ismer olyan republikánus viccet, amely Trumpot veszi célba?
SR: Maga Trump a republikánus vicc, és mint minden rossz vicc, egyáltalán nem vicces, legalábbis már biztos nem az.
MN: Brit írókollégájával, az ugyancsak New Yorkban élő Martin Amisszel még az amerikai elnökválasztás előtt beszélgettünk (lásd: „A maradás a B tervem”, Magyar Narancs, 2016. október 6. – a szerk.), ő azt mondta, hogy mindenképpen marad Trump győzelme esetén, hiszen írószemmel izgalmas idők következnek. Paul Auster viszont, akivel közvetlenül Trump megválasztása után beszéltünk (lásd: „New York sokkal nagyobb Donald Trumpnál”, Magyar Narancs, 2017. január 26. – a szerk.), nem a rá váró izgalmakról, hanem mély elkeseredésről beszélt. Ezen a skálán ön hol helyezkedik el?
SR: Eszem ágában sincs itt hagyni Amerikát. Itt élek, amerikai állampolgár vagyok, kivárom a végét. Akárcsak Paul, én is úgy élem meg a mindennapokat, mint valamiféle tragikomédiát. Mint egy amerikai tragédiát. A Golden ház erről a tragédiáról próbál szólni, szem előtt tartva, hogy a regénynek mégiscsak a valóságos emberi alakokról kell szólnia, akik a maguk életét élik. Így A Golden ház végül mégsem „Trump-regény”, hanem egy család és a család tragédiájának a regénye. De a személyes tragédia fölött ott egy nagyobb tragédia, egy groteszk réteg, ami a személyes sorsokat keretezi. Az uralkodóink rajzfilmfigurákká váltak.
MN: Az a tény, hogy immár amerikai állampolgár, változtatott valamit az Amerikához fűződő viszonyán?
SR: Igen, azzal, hogy állampolgár lettem, valami érzésszinten is megváltozott. Mintha jogot nyertem volna ahhoz, hogy megírjam a Goldenek történetét, és a nagyobb, az Amerikáról szóló sztorit is.
MN: A Goldenek Amerikában szavaznak?
SR: Ők nem, de én igen.
MN: A mindenható könyvkiadó, az ugyancsak indiai születésű Sonny Mehta (a Knopf kiadóvállalat főszerkesztője – a szerk.) jóval ön előtt tette át a székhelyét Londonból New Yorkba. Amikor önnek is manhattani lakcíme lett, azt így nyugtázta: „Az olyan alakoknak, mint te és én, Salman, nagyon is jó ötlet otthagyni a Brit Birodalmat.” Miért annyira jó ötlet ez?
SR: Az én értelmezésemben arra célzott, hogy Amerika, amely jóval India előtt szakadt ki a brit uralom alól, jó választás az olyan alakoknak, mint amilyen ő vagy én.
MN: Az új regénye tanúsága szerint nagy rajongója a Kairó bíbor rózsájának, Woody Allen ’85-ös filmje utalásképpen többször is felbukkan a szövegben.
SR: És még sok más Woody Allen-filmet is kedvelek, ezek közé tartozik a Szerelem és halál, a Manhattan, a Broadway Danny Rose, a Hétalvó és a Hannah és nővérei is.
MN: Mostanában inkább Allen magánéletéről hallani, mintsem a filmjeiről.
SR: Valamennyi film, amit felsoroltam, az Allennel kapcsolatos személyes problémák előttről valók. A mostanában készült filmjeiért annyira nem rajongok. Általában véve természetesen el lehet választani az embert a műveitől, lehet például rajongani T. S. Eliot költészetéért és egyszersmind elítélni az antiszemitizmusát.
MN: A régi szép időkben angol kollégái, Julian Barnes, Ian McEwan és Martin Amis a híres pénteki ebédeken osztották meg egymással az irodalmi pletykákat, ezzel szemben az amerikai írók közt inkább a vacsora dívik: Paul Auster beszámolója szerint ő, Philip Roth és Don DeLillo egy időben asztaltársaságot alkottak vagy talán még mindig alkotnak.
SR: Azt hiszem, téved az Auster–Roth–DeLillo vacsorákat illetően. Nem hiszem, hogy Philip gyakran együtt enne Paullal és Donnal, én viszont gyakran együtt vacsorázom velük, és ezek az esték igencsak élvezetesek, ahogy az már csak lenni szokott régi barátok közt.
MN: Néhány éve egy New York-i irodalmi rendezvényen közös pódiumbeszélgetésen szerepelt Krasznahorkai Lászlóval. Lát valami hasonlóságot az irodalomhoz fűződő viszonyukban?
SR: Ezeket a dolgokat sosem vitattam meg Krasznahorkaival, úgyhogy nem igazán tudok erre mit mondani. Csak annyit mondhatok, hogy nagyra tartom azokat a műveit, amiket olvastam, és azokat is, amiket Esterházytól és Nádastól olvastam. Esterházy Péterrel többször is találkoztam, utoljára akkor, amikor meghívtuk New Yorkba, hogy vegyen részt a PEN World Voices Festivalon. Nagyon boldog vagyok, hogy eljött. A halála óriási veszteség mindannyiunk számára.
MN: Sok popkulturális hivatkozást találni az új regényében, és mára ön is popkulturális hivatkozássá vált: Larry David például a sokéves kihagyás után új évaddal jelentkező Félig üres (Curb Your Enthusiasm) című sorozatban azzal állt elő, hogy Fatwa címmel musicalt írt Salman Rushdie életéről. Bejött David poénja?
SR: Örömmel vettem, hogy része lehettem a Curb Your Enthusiasmnek. Nagyon bírom a sorozatot. Volt idő, hogy a fatva minden volt, csak vicc nem, örülök, hogy ma már lehet a fatvával viccelődni.
MN: Larry David tud vele viccelődni. Ön is tud?
SR: Igen, én is tudok már a fatvával viccelődni.
MN: Ma már akár úgy is lehet a Sátáni verseket olvasni, hogy ne az legyen az első számú érdekesség, hogy az írójára Khomeini ajatollah kimondta a halálos ítéletet?
SR: Igen, végre lehet és végre-valahára így is olvassák.
