Magyar Narancs: Hatvanéves a Petőfi Kör; jó szívvel tekint vissza azokra az időkre?
Gál Éva: A mából visszanézve minden olyan hasztalan, naiv botorságnak tűnhet: az, hogy az életünket erre pazaroltuk, ahelyett, hogy a szakmánkkal foglalkoztunk volna. Akkor voltunk huszonévesek: Gyuri (a 2006-ban elhunyt Litván György – a szerk.) 27 volt, én 28. Sokszor gondoltam arra, hogy a közélet helyett még egyetemista korunkban is többet kellett volna tanulni és olvasni. Ahogy azt évfolyamtársunk és barátunk, Szűcs Jenő tette: neki vagy például Kornai Jánosnak már akkor sem igen voltak illúzióik a rendszer megváltoztathatóságával kapcsolatban – inkább tudósok lettek. Ugyanakkor nem tagadható, hogy a korabeli, már majdnem forradalmi hangulat, a lelkesedésünk visszaidézése ma is szép emlékké teszi az akkor történteket. Bár végül mi sem tudtuk megváltani a világot.
MN: A Petőfi Kör megalakulásáig azért eltelt néhány nagyon kemény év, amikor nem engedték a közügyek pártkereteken kívüli megvitatását.
GÉ: Igen, csak éppen akkor mi lelkes kommunisták voltunk: én például 1945-ben, 17 évesen beléptem, mert a rokonaim, bátyáim, unokatestvéreim is így tettek előttem. Gyurit is én vittem rossz útra, és miután az egyetemen megismerkedtünk, 1947-ben ő is belépett. Utóbb sokszor elmondta és le is írta, hogyan zajlott mindez. Akkoriban, a háború alatt, mint zsidók, állandó életveszélyben voltunk, a véletlenen múlt, hogy túléltük. Nekünk a Vörös Hadsereg megérkezése tényleg felszabadulás volt. Gyuri erről 1990-ben, még a választások előtt, április 4. alkalmából leírta azt, hogy elég hamar rá kellett jönnie: ami nekünk felszabadulás volt, az másoknak az elhurcolást és a kényszermunkát hozta.
MN: Sosem akartak elmenni az országból?
GÉ: 1956-ban vagy később mi is elmehettünk volna, az apósom Bécsben élt, és szerzett megfelelő papírt. De Gyuri úgy volt vele, hogy mi is részt vettünk az ország ellen elkövetett bűnökben, részt kell vennünk a helyrehozásban is. Mi – szerencsénkre – a felszabaduláskor még nem voltunk abban a korban, hogy bármilyen felelős pozíciót betölthettünk volna. De ez csak mázli volt, lehet, hogy mi is csináltuk volna ugyanazokat a dolgokat, amelyeket pár évvel idősebb barátaink, ismerőseink elkövettek.
MN: Akik pozícióba kerültek a Rákosi-korban?
GÉ: Igen. Viszont nagy szerencsénkre közeli kapcsolatba kerültünk Vásárhelyi Miklóssal. A felesége az első elemitől kezdve a legjobb barátnőm volt, jó barátunk lett azután a férje is, aki nagyon sokat segített nekünk abban, hogy megértsük a politikai szituációt. Vásárhelyi megmondta, hogy Rákosi gyilkos, az egész rendszer pedig hazug, kártékony.
MN: Neki jobb belső információi voltak?
GÉ: Egyrészt újságíró volt a Szabad Népnél, amíg ki nem rakták, másrészt igen okos és művelt ember volt. Igaz, akkoriban nem nagyon vagy csak nehezen lehetett nyugati újságokhoz jutni, de valahogy mégis informáltabb volt, mint mi. Polgári, illetve kispolgári származásúak voltunk, akkoriban így mondták, s amikor már nagyon nem tetszett a párt politikája, úgy gondoltuk, ez a mi hibánk, nem vagyunk eléggé fejlettek, kispolgári csökevényeink akadályoznak a megértésben. Utólag már csak nevet ezen az ember, a gyerekeimnek sem tudtam elmagyarázni, hogy lehettünk ilyen hülyék.
MN: Tényleg szokás alulbecsülni annak a jelentőségét, hogy okos, fiatal, fogékony emberek milyen hosszú ideig lelkesedtek a szocialista, valójában sztálinista kísérletért.
GÉ: Oly gyűlöletes volt nekünk a Horthy-korszak – ennek megértéséhez elég a kor irodalmát, Móriczot, Móra Ferencet, Nagy Lajost olvasni. Mi benne éltünk, s láttuk, hogy már az iskolában is megkülönböztették a szegény gyerekeket a jobb módúaktól. A nyarakat vidéki nagynénémnél töltöttem, és láttam, hogyan élnek ott a kocsisok, cselédek, napszámosok. Láttuk a társadalmi igazságtalanságokat, a kasztrendszert, másrészt ott voltak a családi példák, a baloldali kapcsolatok. Igaz, később viszont már szemérmetlenül hazudtak a hatalmon lévők – különösen 1947-től lehetett nagyon szabadon hazudniuk, mert már alig volt, aki megcáfolja a szavaikat. Úgy tűnhet, hogy minden hazugság volt, amit mondtak, pedig nem minden volt az, hiszen tényleg egy borzalmas osztálytársadalmat próbáltunk meghaladni. És meg kell, hogy jegyezzem: a nyugati demokráciák is inkább csak a II. világháború után tűntek olyan vonzónak. A hiszékenység miatt tűnik olyan kellemetlen emléknek az egész ifjúságom: milyen naivak is voltunk, hogy azt hihettük, meg lehet váltani a világot.
MN: Idővel munkált az ön generációjában egy más irányú világmegváltás iránti vágy is.
GÉ: 1953-tól, Nagy Imre színrelépésétől számíthatjuk ezt: akkor, illetve egy kicsit később kezdtek kijönni az elítéltek, mindenekelőtt az elítélt kommunisták, s csak a legvégén, 1956-ban az elítélt szociáldemokraták és más „osztályellenségek”. A kiszabadultaktól megtudtuk, milyen börtönviszonyok között éltek, milyenek voltak a kihallgatások – elég elolvasni Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyvét. Rákosi sosem volt szimpatikus, de őt is és Sztálint is elfogadtuk, s ha nem tetszett, ami történt, akkor sokáig magunkban kerestük a hibát.
MN: A Petőfi Körben sok fontos nevet látunk, ismert értelmiségieket – azelőtt hol tudták megosztani a gondolataikat?
GÉ: A Petőfi Körnek éppen ez volt a jelentősége, hiszen egészen addig az emberek nem tudtak hol összejönni. Mondjuk, az Írószövetségben találkozhattak az írók, de 1953 előtt ők sem nagyon mertek megnyikkanni. Legfeljebb szűk körön belül lehetett találkozni, és mindenhol voltak besúgók.
MN: Meglepő, hogy miután maga a párt korlátozta a nyilvánosságot, miért engedik meg 1956 elején, hogy legyenek ilyen körök.
GÉ: Megérezték, hogy már nagy a robbanás veszélye. 1953-ra a keleti blokk összes országa gazdaságilag a tönk szélén állt, Sztálin halála után, 1953 nyarán tört ki az utána sokáig elhallgatott berlini felkelés. Nálunk Nagy Imre kormánya is inkább arra törekedett, hogy legalább az életszínvonal zuhanását megállítsa. A Petőfi Kört még 1955-ben a DISZ égisze alatt hozták létre, az egyik kezdeményezője Hollós Ervin, akit még 1945-ből ismertünk – később személyesen ő vette őrizetbe a férjemet, Litván Györgyöt e szavakkal: „Szervusz, le vagy tartóztatva!” A fiatalságot akarták megfogni, a 20-30 éves kommunista értelmiségieket, egyetemistákat összegyűjteni, és a feladatra megtalálták az általunk csak Gyurkának hívott Tánczos Gábort: ő is elvakultból lett kiábrándult kommunista. Igazi karizmatikus ember volt, aki mélyen hitt a maga újonnan megtalált küldetésében.
MN: Személyesen is jóban voltak Tánczos Gáborral?
GÉ: Közeli barátunk volt, még az egyetemről ismertük, akárcsak a feleségét, Bácskai Verát.
MN: Tánczos igen visszafogottan vett részt a vitákon, nem szólt hozzá, más volt a vitavezető, mások tartották a referátumokat.
GÉ: Bár ezt a Nagy Imre-perben le kellett tagadni, de az igazi éceszgéber Vásárhelyi Miklós volt. Rajta és Tánczoson kívül, akinek szintén jó ötletei voltak, a nemrég elhunyt Pataki Ferencet kell említeni. A résztvevők, az előadók az értelmiségi alsó vagy középkáderek közül kerültek ki – tipikus példa a közgazdász Markos György. A kör akkori hatása nehezen felmérhető, talán ahhoz a felszabadító érzéshez hasonlítanám, amit a mai fiatalok átélnek az oktatásügyi demonstrációk kapcsán. Nyíltan, bátran kimondtak olyasmiket, amiket addig nyilvánosan senki sem merészelt. Olyanok mutathattak szolidaritást egymás iránt, akik ezt nem merték kifejezni addig.
MN: A résztvevők mennyire lepődtek meg a viták széles körű hatásán?
GÉ: Az az igazság, hogy fokozatosan lett olyan, mint ahogy ma emlékszünk rá. Az első vitákról még nem is nagyon szereztünk tudomást, ezeken viszonylag kevesen is voltak – el is fértek a Kossuth Klub helyiségeiben. Azután jött a közgazdászvita, amin szinte ömlött az emberekből a panasz és a bírálat, hogy minden rosszul megy az országban. Olyan volt, mint egy hógörgeteg, ami egyre több embert ragad magával. Érezhető volt, hogy az emberekből kikívánkozik az, amit csak szűk családi, baráti körben mertek elmondani. A közgazdászvitából például rögtön egy folytatást is kellett tartani, olyan sokan voltak, akik idő hiányában már nem kaphattak szót. A filozófusvita főszereplője egyértelműen Lukács volt, akit a párt akkor már kiátkozott – de neki is joggal hányták a szemére, mennyire vonalas volt korábban, például Az ember tragédiája ügyében. Jellemző, hogy akkor már nem fértünk be a Kossuth Klubba, úgyhogy a szervezők elintézték, hogy a Közgáz (akkor Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem – a szerk.) egyik nagy előadójába kerüljön át a vita. Drámai körülmények között zajlott a történészvita is: hatkor kezdték, de este 10-kor be kellett rekeszteni, és a következő héten folytatták. Ennek célpontja az Andics Erzsébet által képviselt hivatalos, nemzetieskedő, osztályharcos történelemszemlélet volt.
MN: A szimplifikáló kurucos-függetlenségi vonal…
GÉ: Itt felszólalt a még Teleki Pál által felfedezett, később persze mellőzött Kosáry Domokos, nemzedéke egyik legkiválóbb történésze, aki hatalmas tapsot kapott, s akit Andics ezek után megtámadott. De ez a vita legalább ennyire szólt a történelemtanításról. Gyuri is – aki ekkoriban középiskolában tanított – elmondta, hogy a történelemtanításban nem hibákról kell beszélni, hanem már bűn, ami ott zajlik. S a felszólalások nyomán Andicsot szó szerint lehurrogtuk. Ez is mutatta, hogy a vitát ekkor már nem lehetett illedelmes, udvarias mederben tartani, hogy csak az beszéljen, aki szót kap.
MN: Ez afféle közösségi tréning is lehetett.
GÉ: Hozzátenném, hogy a vitákon zömmel baloldaliak vettek részt: kommunisták, volt szocdemek vagy szimpatizánsok. Az ellenoldal, amelyik kezdettől fogva szemben állt a kommunista rendszerrel, itt még nem jelent meg. Meg voltak félemlítve, s nem hittek a bírálók őszinteségében.
MN: Ők voltak a sűrűn emlegetett reakciósok?
GÉ: Ők voltak a reakciósok, akik ekkor még óvatosan háttérbe húzódtak. Ahol dolgoztam, az Országos Levéltárban is sok egykori szerzetes, létalapjától megfosztott arisztokrata végzett kutatói segédmunkát; ők ugyanis tudtak latinul, el tudták olvasni a magyar történeti forrásokat, amire a párt által kinevezett történészek, például Nemes Dezsőék nem voltak képesek. De a hírek is gyorsan terjedtek, előbb Budapesten, majd vidéken, és néhány városban helyi Petőfi Kör is alakult.
MN: Jártak fel vidékről is a vitákra?
GÉ: Nem tudom, ez is az egyik nagy hibánk volt, hogy nem tudtuk, mi zajlik vidéken. Az akkori médiaviszonyok között sokkal nehezebb volt információkhoz jutni. Bár nyilván néhányan hallgatták az Amerika Hangját, de az nem nagyon értette, mi zajlik az országban. Nyugaton azt hitték, hogy itt csak arról van szó, hogy a kommunisták egymást marják, pedig ekkor már jócskán túlléptek ezen az események. Számunkra ebben az időben Vásárhelyi, vagy ahogy neveztük, Mikipress volt a legfőbb hírforrás.
MN: A nyugati magyar nyelvű adókban milyen volt a viták visszhangja?
GÉ: Később a Szabad Európa betöltött ilyen szerepet, ahol fontos volt a visszajelzés, de a korabeli Szabad Európa még nem így működött, és minden nagyon gyorsan történt. Gyakorlatilag pár hónap alatt lezajlott minden, 1956 márciusától júniusig. Akár a gejzír: hirtelen tört felszínre és idővel egyre forróbb lett. A június végi sajtóvita másnapján felfüggesztették a Petőfi Kört. Utána már túlcsaptak ezen a történések, bár akadtak még érdekes szakmai vitáik, például az egészségügy helyzetéről szóló.
MN: Pont október 23-án…
GÉ: Így azt félbe is kellett hagyni. A Rajk-temetés – október 6-án – volt az az esemény, ahol már érezni lehetett az eszkalálódást: ha nincs olyan rossz idő – éppen zuhogott az eső –, talán már akkor kitör a forradalom. Oda már nem csak a baloldaliak és a kommunisták mentek el; a rendszer mindenkit megsértett, és mindenkinek volt félnivalója. Kérdés persze, hogy egy ilyen rezsimet hogyan tudtak működtetni: hát úgy, hogy minden szinten sok kicsi Rákosi, kicsi Sztálin működött. De akiket megtapostak és mégis életben maradtak, azok most előjöttek. Így történt a Nékosz-mozgalom (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége – a szerk.) vezetőivel is. Pedig – hozzátenném, hogy ezt mi akkor nem tudtuk – az maga is afféle janicsárképzőnek indult. Mi is kollégisták lettünk, pedig budapestiek voltunk. Mikor a hatalom észlelte, hogy ott kialakul egyfajta közösség, akkor lecsaptak rá.
MN: Lehet mondani, hogy megmaradt egyfajta informális közösségi hálózat a volt nékoszosok között, s közülük kerültek ki azok, akik a Petőfi Kört működtették?
GÉ: Igen, a nékoszosok általában összetartottak, kivéve azokat, akik egészen más irányba fordultak, pártfunkcionáriusok vagy pláne ávósok lettek. Tánczos maga is lelkes nékoszos volt, a többséghez hasonlóan a népi vonalhoz állt közel.
MN: A közvélemény ismeretének hiányában mennyire lehettek biztosak abban, hogy a Petőfi Kör tényleg képes megszólaltatni az ország hangulatát?
GÉ: Először csak hallgatólagosan, azután októberben már nyíltan is, a nép nagy többsége támogatta azt, amit csináltunk. Azok is, akik nem tudtak vagy nem mertek eljönni a vitaestekre. Ez egyben visszaigazolása is volt annak, hogy érdemes volt belevágni. Legkésőbb a június végi sajtóvitánál lehetett érezni, milyen felszabadító erejű dologban veszünk részt, és mekkora tömeget tudunk megmozgatni. Tudtuk, hogy sokan fognak eljönni, éppen ezért került át a Váci utcai Tisztiházba. Ne felejtsük, akkor még mindig hivatalosan a DISZ volt a Petőfi Kör gazdája, tehát ott ültek a pulpituson annak vezetői, például Hollós Ervin, aki néha az asztalt verte, hogy nem engedi Révait bántani. Arra emlékszem, hogy órákkal korábban odamentünk, és jól tettük, mert aki később érkezett, már nem fért be, s idővel az udvar is megtelt, bezárták az utcai nagykaput, mire a tömeg betörte. Kint hangszórókon lehetett követni a vitát. Amikor hajnali háromkor kijöttünk, mámoros hangulat lett úrrá rajtunk. Egy hónap sem telt el, és jött Anasztasz Mikojan szovjet pártvezető leváltani Rákosit.
MN: Akkor azért kialakult egy baráti, szakmai közösség, amelyiknek már volt egy saját nyelve, amivel a rendszert próbálták leírni vagy megváltoztatni.
GÉ: Az 1954 utáni visszarendeződés során sokakat ért retorzió, s már ez is egy táborba, egy közösségbe sodorta az embereket. Jellemző, hogy akkoriban elterjedt, hogy Rákosi összeállított egy négyszázas listát azokról, akiket először kell letartóztatni, s már az dicsőség volt, ha valakiről azt terjesztették, hogy rajta van ezen a listán, az pedig szégyenkezett, aki lemaradt róla.
MN: Mi maradt ebből a közösségből ’56 után?
GÉ: A Petőfi Kör felszólalói is nagyon vegyes képet mutattak. Voltak, akik ott revideált nézeteiket újra revideálták, azaz visszatértek a párt kebelére, a többség azonban büszkén – bár később már csak titokban – vállalta Petőfi körös mivoltát. A körnek hagyományos értelemben nem volt szervezete, nem volt tagsága. Jellemző módon a forradalom után akartak ilyet csinálni, de azt már bűncselekménynek rótták fel azoknak, akik még a forradalom utolsó napjaiban megpróbálták a kört újjászervezni (Tánczos, Hegedűs B. András, Pataki Ferenc). Ha nem is mint Petőfi körösök, de mint volt 56-osok között megmaradt a szoros kapcsolat. Ezt a közös sors, a börtönévek és a hatósági vegzálás is megerősítette. A börtönviselt ötvenhatosok és hozzátartozóik között szinte a rendszerváltásig megmaradt az összetartás, a szolidaritás, amit a rendszer igen rossz néven is vett tőlük. A politikai rendőrség dossziét is vezetett róluk Összejárók címmel.
| A pillanat csodája A Petőfi Kör története valójában 1954–1955 körül kezdődött, egy zömmel fiatal történészek, muzeológusok kezdeményezéseként létrehozott vitakörrel, melyet első vezetője, Lakatos István költő (Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék című könyve után) Bessenyei Györgyről nevezett el. A kezdeményezés hamar felkeltette a hivatalos szervek figyelmét, s a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége, a KISZ elődje) akkori vezetői (például Hollós Ervin, Huszár Tibor, utóbbi a Petőfi Kör vezetőségének is tagja lett) úgy határoztak, hogy saját képükre formálják a fórumot. Így lett titkár Tánczos Gábor, a még 1951-ben félreállított volt népi kollégista, ifjúsági funkcionárius, civilben tanár, s így lett az új név is, az akkori idők szocreál valóságának jobban megfelelő Petőfi Kör. A Petőfi Kör 1956 tavaszától szervezett vitafórumai gyorsan kibújtak a DISZ kontrollja alól, s fokozatosan tematizálták a közéletet. A kör ’56 nyarára már egyértelműen a reformellenzék, a rendszer átalakításáért küzdők vezető erejévé vált. Eközben – a forradalom leverését követő perekben megfogalmazott vádakkal szemben – semmilyen szervezeti kapcsolatuk nem volt a Nagy Imre körül szerveződő pártellenzékkel, Losonczy Géza vagy Újhelyi Szilárd csak a viták felszólalóiként tűntek fel a Petőfi Körben. A kör 12 nagyobb tematikus vitája közül kiemelkedik a Váci utcai Tisztiházban (a néhai Tiszti Kaszinóban) tartott sajtóvita (1956. június 27.); nem csupán a 6-7000 embert megmozgató, demonstrációs jellege, de a felszólalások éles hangneme, a sajtószabadság melletti kiállás miatt is. Itt már a pártvezetés (baloldali) ellenzékének valamennyi csoportja szót kapott, fiatal értelmiségiek, írók, sajtómunkások és háttérbe szorított pártkáderek egymást követve beszéltek, s itt követelték talán először Rákosi Mátyás eltávolítását. Kulcsfontosságú volt Újhelyi Szilárd beszéde a június 18-án a koncepciós perekről rendezett ún. Partizántalálkozón. Híressé vált szavai szerint az egész népet érte sérelem, ezért az egész népet kell rehabilitálni. A sajtóvitát és a június 28-i poznańi munkásfelkelést követően a kör működését átmenetileg felfüggesztette a rákosista pártvezetés, de hamarosan befutott Mikojan a selyemzsinórral. A következő hónapok radikalizálódó légkörében a Petőfi Kör már csak egyike volt a reformellenzék csoportjainak, utolsó, október 23-i vitájuk, mely az egészségügy helyzetéről szólt, félbeszakadt a fegyveres összecsapásokba torkolló tüntetés miatt. A forradalom leverését követően a kör szervezői, vezetői és a vitákon felszólalók közül sokan kerülnek börtönbe (Tánczos Gábor, Hegedűs B. András, Litván György, Vásárhelyi Miklós, Tardos Tibor, s még sorolhatnánk a neveket), s ítéletükben a Petőfi Körben betöltött szerepük is rendre előkerült. (Az ELTE Társadalomtudományi Kar, a Göncz Árpád Alapítvány és a Blinken OSA Archívum Petőfi Kör 2016 címmel vitasorozattal emlékezik meg a 60 évvel ezelőtti eseményekről. Az első vitát lapunk megjelenésének napján, március 17-én tartják az ELTE Társadalomtudományi Karon, a téma a szabadság lesz. A kezdeményezés honlapja: www.petofikor2016.hu – a szerk.) |
