Minden szempontból bátor tett volt Sándor Ivántól, hogy még a hetvenes évek közepén, az elhallgatással és a korszellemmel dacolva megírta nagy hatású esszéjét a tiszaeszlári vérvádügyről, a perről, benne Eötvös Károly szerepéről, s az ekkor elszabadult, gyilkos hatású politikai antiszemitizmus utóhatásairól. Nem véletlen, hogy annyi kiadást ért meg e kis könyv, s az sem, hogy ezúttal hetedszerre is az olvasók kezébe kerül, hiszen megközelítése és tanulságai máig elevennek hatnak. Először is vette a fáradságot, és még 1973-ban elutazott Tiszaeszlárra, hogy mélyinterjúkat készítsen az akkori tanúk leszármazottaival, amiből kitűnt, hogyan válik helyi szinten legendává, véres mesévé a néhai történet (középpontban természetesen a vérvádügy elfogult kivizsgálóinak önálló életre kelt narrációjával). De a szerző ezen felül megpróbált szembenézni egy koncepciós per (erős áthallásokkal terhes) mechanizmusával, s felvázolni a modern politikai-társadalmi antiszemitizmus kezdeteit, következményeit, mely tekintetben sajnos nagyon is úttörő volt a magyar politikai kultúra. Az akkori írás jelentőségének értelmezésében sokat segítenek a különböző kiadásokhoz rendelt utószavak, no és persze a legfrissebbhez alkotott kisesszé, együtt az interjúval, amelyet a per recepcióját kutató Véri Dániel készített a szerzővel. Ezekből kiderül, milyen volt olyankor kutatni, amikor még Bibó kulcsfontosságú esszéihez is csak különleges engedéllyel lehetett hozzáférni, s még a fénykorát élő Aczél sem tudott elintézni egy Eötvös Károly-szobrot Tiszaeszlárnak. A kibővített kiadás tartozéka Sándor Iván Tiszaeszlár című drámája, melyet 1967-ben (mai szemmel és kortárs viszonyok között is meglepő merészséggel) műsorára tűzött és remek szereposztásban rendszeresen játszott is a Miskolci Nemzeti Színház.
L’Harmattan, 2015, 240 oldal, 3500 Ft
