KÖNYVMELLÉKLET - Interjú

„Belefáradtam”

Colson Whitehead író

Könyv

A föld alatti vasút című regényével besöpörte a legjelentősebb irodalmi díjakat a Pulitzertől a National Book Awardig, A Nickel-fiúkkal pedig tovább öregbítette hírnevét. Az íróval New Yorkban találkoztunk.

Magyar Narancs: Az Under­ground Railroad föld alatti vasutat jelent, de se nem föld alatti, se nem vasút. Honnan ered a kifejezés?

Colson Whitehead: A legenda szerint egy amerikai rabszolgatartó használta először a föld alatti vasút kifejezést. Egy nap arra ébredt, hogy az egyik rabszolgája az éjszaka leple alatt megszökött: „Eltűnt. Mintha egy föld alatti vasút vitte volna el” – állítólag ezek voltak a szavai. És innentől így nevezték azoknak az embereknek a hálózatát, akik segítettek a rabszolgáknak, hogy északra szökhessenek. Valószínűleg másodikos-harmadikos koromban hallhattam róla először. Tanítják az amerikai iskolákban, de inkább csak érintőlegesen.

MN: Vannak, akik valóban azt hiszik, hogy valóságos vasút volt?

CW: Találkoztam olyan felnőtt emberekkel, akik egész életükben ezen a meggyőződésen voltak, ami csak azt mutatja, milyen alacsonyan van az amerikai oktatási rendszer színvonala.

MN: Milyen alacsonyan van?

CW: Ha a rabszolgaságról vagy az őslakos indiánok kisemmizéséről beszélünk, akkor igen alacsonyan. Ezek a témák a szőnyeg alá vannak söpörve. Mindig is így volt, bár mára azért tapasztalható némi javulás e téren.

MN: Ez azért van, mert a rendszert fehérek működtetik?

CW: Igen, azért.

MN: A föld alatti vasút a hatodik regénye, ez hozta meg a nagy áttörést. Pulitzer-díj, Nemzeti Könyvdíj, bestsellerlisták, és még Obama elnök is ezt olvasta a nyári szabadsága alatt. Találkoztak?

CW: Egyszer. Egy íróknak adott ebéden. Junot Díaz, Barbara Kingsolver, Zadie Smith és én voltunk a vendégek. Könyvekről beszélgettünk, hogy ki mit olvas éppen. Azt hiszem, Obama épp arról beszélt, hogy hamarosan elkezdi írni a memoárját.

MN: Olvasta Michelle Obama önéletrajzát?

CW: Nem.

MN: És tervezi?

CW: Talán egyszer. Úgy veszem ki, jó könyv lehet, de egy rakás másik könyv várja, hogy belekezdjek.

MN: Megdobta az eladásokat az elnök ajánlása?

CW: Voltak, akik az elnök ajánlására kaptak kedvet hozzá. Olyanok, akiknek bejön Obama irodalmi és zenei ízlése. De azokra, akik gyűlölik Obamát, nyilván épp ellenkező hatással volt.

MN: Önnek bejön Obama irodalmi és zenei ízlése?

CW: Olyan nagyon azért nem követem, miket olvas vagy miket hallgat.

MN: Ön viszont előszeretettel hallgatja a Bela Lugosi’s Dead (Lugosi Béla halott) című Bauhaus-számot.

CW: Rengeteg kedvencem van, ez a posztpunkszám is ilyen. Bennem nincs punkos attitűd, de punkon, posztpunkon, hiphopon nőttem fel. Van egy jó háromezer számból álló playlistem, amikor írok, ezek közül válogatok. A kínálat a The Clashtől és a Public Enemytől Édith Piafon és James Brownon át a Daft Punkig és a Kraftwerkig terjed.

MN: Milyen zenéket hallgatott, miközben az amerikai rabszolgaságról írta a regényét?

CW: Főleg a The Misfits szólt, miközben A föld alatti vasút első harmadát írtam. A John Henry Days (White­head második regénye – a szerk.) írása közben meg a Radiohead OK Computerét hallgattam állandóan.

MN: Írt egy zombiregényt is (a 2011-ben megjelent Zone One – a szerk.). A zombikhoz milyen zene illett?

CW: A Girl Talk nevű dj és mashup artist. Épp akkor jelent meg az új albuma, amikor a regény végéhez közeledtem. Az utolsó hatvan oldalhoz a Girl Talk adta a sound­tracket.

MN: Próbálta a dj-zést?

CW: Nem. Én csak egy író vagyok.

MN: Mint mondta, A föld alatti vasutat még boldogabb időkben írta, az idén megjelent A Nickel-fiúk azonban már a Trump-érában született.

CW: Az biztos, hogy a világ jobb hely volt Obama elnöksége alatt, amikor A föld alatti vasutat írtam, noha Obama konkrétan nem hatott a regényre. Trumppal sokkal nyugtalanítóbb idők jöttek, A Nickel-fiúk már ennek a kornak a szülötte. Ezt a regényt az új helyzet hívta életre, erősen befolyásolt az a tény, hogy egy narcisztikus őrült került a Fehér Házba. Nem azt mondom, hogy Trump konkrét intézkedései indítottak A Nickel-fiúk megírására, de az igen, hogy megnézzem, merre tart ez az ország ezekben a zavaros időkben.

MN: A Nickel-fiúkat egy nem olyan rég bezáratott javítóintézet ihlette: fennállása 111 éve alatt a floridai Dozier School for Boys dolgozói folyamatosan és válogatott módon zaklatták és bántalmazták az oda bekerült fiúkat – voltak, akiket meg is öltek. Hogy akadt erre a pokoli intézményre?

CW: A Twitteren. 2011-ben bezárták az intézetet, 2014-ben pedig, amikor el akarták adni a telket, 54 jelöletlen sírt találtak rajta. Megvizsgálták a tetemeket, a kiásott koponyákban lövedékeket és fejsérülésre utaló nyomokat is találtak. Olyan fiúk maradványait is megtalálták, akikről azt mondták anno a szüleiknek, hogy elszöktek, nem találják őket. 54-en haltak meg gyanús körülmények között, a hatóságnak egyetlen esetet sem jelentettek. A húszas években tűz pusztított az intézetben, míg az őrök a városban ittak, az elzárásra ítélt gyerekek bennégtek. És még sorolhatnám, mik történtek. Minden gyerekkel rosszul bántak, de a fekete gyerekekkel még rosszabbul. Floridában közismert volt a sztori, de máshol nem nagyon: az országos médiát egy napig foglalkoztatta az ügy, aztán eltűnt a hírekből. Én is ezen a napon értesültem az intézet létezéséről.

MN: Ön New Yorkban nőtt fel. Volt, hogy veszélyben érezte magát?

CW: Sokfelé gyerekeskedtem New Yorkban, de főleg a 101. utca magasságában a West End Avenue-nál. Ez az Upper West Side. Főleg idős emberek laktak errefelé meg én. Amikor a crack elárasztotta New York utcáit, ezt a környéket is elérte, az Amsterdam Avenue elég ijesztő képet mutatott, miközben a közeli Central Park West továbbra is nagyon elegáns környéknek számított. Utcáról utcára változott a kép. De ha fiatal vagy és fekete, egy rasszista országban mindig ki vagy téve a veszélynek.

MN: Mondana egy példát?

CW: Inkább nem. Belefáradtam, hogy erről beszéljek. Belefáradtam, hogy magyaráznom kell az európaiaknak. A könyvem önmagáért beszél.

MN: Akkor beszéljünk a pókerről! Már csak azért is, mert írt egy könyvet róla.

CW: Amatőr pókerjátékos vagyok, mindig is élveztem a kártyát. Egy magazin bízott meg, hogy írjak egy nagy anyagot a World Series of Poker versenysorozatról. Meg kellett tanulnom, hogyan kell versenyszerűen játszani, ez azért nagyon más világ, mint mikor a haverokkal játszol. Annyi anyagom gyűlt össze, hogy a 80 oldalas cikkből végül egy 180 oldalas könyv lett.

MN: Az újságírás ismerős terep lehetett, hiszen a The Village Voice-nál kezdte a pályát.

CW: Asszisztensként kezdtem a könyvrészlegen, én vettem fel a telefonokat és nyitottam ki a kiadói könyvcsomagokat. Hat hónapot húztam le, mire megírhattam az első cikkemet; egy tévékritikával kezdtem, a Who’s the Boss és a Growing Pain című sorozatok búcsújáról írtam. Majd jöttek a könyv-, film- és zenekritikák is. Kaptam pénzt is, akkoriban havi 1500 dollárból meg lehetett élni New Yorkban. Hogy hogyan, azt ma már jelzálogkölcsönnel és több gyerekkel elképzelni sem tudom. A Vil­lage jó iskola volt, olyan alakokkal találkoztam, mint a híres rockkritikus, Robert Christgau vagy a legendás filmkritikus, James Hoberman. Már rég kirúgták őket, amikor megszűnt a lap. Szomorú, lassú haldoklás volt, vagy 15 évig tartott.

MN: Úgy hírlik, a következő regénye egy krimi lesz.

CW: Harlemben fog játszódni a hatvanas években. James Ellroy, Patricia Highsmith, Chester Himes és Richard Stark nyomdokain haladok. Az első regényem, az The Intuitionist a detektívregények posztmodern kifordítása volt, de ez a mostani tisztán és egyértelműen krimi lesz.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.