| Horváth Eve: halálolimpia pistinek nem volt gyereke zsuzsival utód híján autót vettek és felejtésből mulatni jártak a rezsire szánt pénzt költötték amíg megvolt a panellakás később bezárt a sörgyár és jöttek a betegségek beköltöztek a mama egyetlen szobájába karácsonyra pisti sztrókot kapott ekkor már mindketten le voltak százalékolva mint a boltokban maradt szaloncukor pisti még sokáig nyáladzott és hallókészüléke mögül figyelt olvasta le a szájakat hát milyen lehetett ott legbelül élni miután mamát a tűzoltók levitték az emeletről mert a súlyos testet máshogyan képtelenség ketten maradtak zsuzsival egymást ápol- gatva fröccsöt töltögetve míg a segély megérkezett és öreg kutyájuk után zsuzsi is eltávozott mint a buborékok pistit az asszony rokonai vették magukhoz falun és jött az amputálás az a fránya trombózis a röggé vált emlékek sorra tömítették el az élet áramát legvégül már csak a törzs maradt a se hall-se lát fejjel és a parahalál- ugrás elnyert aranyérme |
A fenti vers Horváth Eve készülő, illetve kéziratként már készen is lévő második kötetéből való, pedig az első is csak az idén jelent meg Konzol címmel a Bada Dada Alapítvány kiadásában, a MERSZ könyvek nyolcadik darabjaként, Syporca Whandal tervezésében és szuggesztív, de itt-ott kissé emós horrorgiccsbe hajló illusztrációival. A költő – a költőnő szót a legtöbb nőköltő nem szereti, a nemiség ráadásul amúgy is olyan komplex problémája Horváth Eve verseinek („később melleim keletkeztek, onnantól kezdtem furcsa lenni” – amikor fiú voltam), hogy nem is fér be ezek közé a gondolatjelek közé –, tehát a költő nem ül a babérjain, már az első kötet végére illesztett életrajzi jegyzetből, illetve az interneten olvasható interjúiból is az derül ki, hogy komoly megkésettség-érzése van, azért, mert csak 31 évesen kezdte meg magyar szakos egyetemi tanulmányait.
De ez nem olyan nagy baj. Tíz éven át „a hip-hop szubkultúra szereplőjeként breaktáncosként” járni az országot, aztán „a Fővárosi Nagycirkusz határokon átívelő vándorló műsorában” fellépni azért biztos felér néhány speciális kollégiummal. (Ki tudja, talán a vendéglátózás sem volt poétikai szempontból hiábavaló, némelyik vershez legalábbis anyagmorzsákat szolgáltatott.) A harmincas évei közepén járó költőnek ráadásul az az előnye is megvan korábban indult pályatársaihoz képest, hogy nem volt ideje elkényelmesedni, beleszokni a saját hangjába.
Horváth Eve nem biztosra megy, nem jól begyakorolt hangot modulál, hanem komoly kockázatokat vállal. A Különös állásajánlat például kissé lidérces, de voltaképp egészen épeszű vers, amelyben egy valós személy is feltűnik („Személyi asszisztenst kerestek a jófogáson / semmi leírás felhívtam máris jöhet a próbanapra / közölte a hang / a helyszínen egy rezidencia árnyas szobájába / vezettek / hatalmas ágy állt a közepén / azt mondták bentlakásos a munka / egy ideig tébláboltam és nemsokára / kijött a szomszédos tárgyalóteremből / orbán viktor és barátságosan kezet / fogott velem milyen puha kéz!”), és csak a végén derül ki, hogy egy álom leírását olvastuk.
Az Apu-megközelítések mondókaszerű litánia az elvesztett apa motívumára (egy szakasz a vers közepéről, szerintem ezzel is kellett volna befejezni): „Apu rom, Apu rím, Apu rém. / Apu gif, Apu fájl, Apu mém. / Apu link, Apu pin, Apu face. / Apu del, Apu esc, Apu space”.
Van jól sikerült, az eredetinél helyenként karcosabb Erdős Virág-hangpróbája (Énverziók): „lehetnék széttépett / papírcsók / pad alatt guruló / radírcsonk / […] / only you és love me / tender / horrorfilmben adam / sandler […] edith piaf / padam padam /de maradok végülis / magam magam”. És írt – „cigarettafüst / mint sértett viharfelhő / telepszik fölém” – haikukat is.
Az első kötet egyes igencsak kimódolt címei (Szűrt reál, Nonszenzus, Id-empty-tás), illetve sok vers szerkezeti egyenetlenségei kiforratlanságra vallanak, de az olyan sorok, mint az „Entereden portói borzong, ijedten remeg le róla”, „az ösztönből kifolyó csendszaft elönt”, a „mivel lehet felnyitni / a diót anélkül, hogy eltörne”, vagy az, hogy „talán a falon még elkapom árnyékod” igazán kárpótolnának – ha szükség lenne kárpótlásra, illetve ha lehetséges volna.
A Flashback 2 című vers így kezdődik: „megemelem arcod porcelán emlékét / talán mindig is giccs volt / de nincsen erőm kidobni”. Tömör képek tekintetében tehát biztosan egészen jól áll Horváth Eve költészete, és ha ezek kitartanak a vers végéig, az olyan remek darabokat eredményez, mint például az Őszutó, amelyben az első öt-hat sor leírása mintha csak a zárlat előkészítése lenne: „varasodik a tér / kupacokba gereblyézi egy közmunkás / a leveleket / engem csak a fémszerszám csikorgó / hangja zavar különben gép / vagyok amiből kiesett a legforróbb / csavar”. De az olyan decrescendós befejezések is emlékezetesek, mint a Baljós jelek utolsó sora: „fejemre húzom tegnapi szoknyád”.
Ezek az idézetek, a címben szereplővel együtt – az amikor fiú voltam két sora kivételével – mind az első kötetből származnak, de az újabb versekben is megvan a látásnak és a kimondásnak az a sajátos, mindig az éppen egyszeriség erejével ható elegye, amely például olyan sorokban mutatkozik meg, mint a tekercs kezdete, és amilyeneket a dalszövegírók most is szívesen írnának, de majd csak tíz év múlva éreznek rá, amikor a költők már egészen mást fognak csinálni: „mint húgykő a piszoárban, hajszálak a spagettimopon, / tapadnak rám az éjszakák”.
Az új, életrajzi fogantatású (ez lehet a tervezett kötet munkacímében szereplő privát idegenvezetés), hosszabb, elbeszélő művek egyik jellemző darabja a halálolimpia, amelynek utolsó képe egészen nagyszabású, és amelynek hatását az is kiemeli, hogy addig viszont a vers egynemű, prózai szegénységábrázolásában szereplő néhány nélkülözhetetlen hasonlat és metafora csak olyan elszórtan és gyámoltalanul tűnik fel, mint sajtban a lyuk.
