Tavaly májusban a nemzetközi sajtóban óriási visszhangot váltott ki a hír: elmarad a 2018-as irodalmi Nobel-díj átadása, sőt a díjazott kiválasztása is, mert a Svéd Akadémia az előző év végi zaklatási botrány után képtelen összeszedni magát. Valamivel kevesebb mint egy év múlva, idén márciusban pedig az a hír borzolta az irodalombarátok kedélyét, hogy 2019-ben, egyfajta kompenzációként, két díjat is osztanak majd. A döntés ugyancsak megosztotta a közvéleményt.
Bár sokan konkrétan a zaklatási ügyben látják az összeomlás okát, a #metoo hullámra csatlakozó ügy nem önmagában döntötte be az akadémiát, inkább csak rávilágított eleve meglévő anomáliákra, kínos összefonódásokra.
Macsó reflexek
Bő másfél éve, 2017 novemberében jelent meg Matilda Gustavsson cikke a Dagens Nyheter című napilapban, amelyben tizennyolc nőt interjúvolt meg – a tizennyolc tagú Akadémiára utalva. S az ő történeteiken keresztül mutatta be azt az évtizedek óta folyó zaklatássorozatot, melynek elkövetője egyetlen személy, a francia-svéd Jean-Claude Arnault volt. A megszólalók különböző súlyú ügyekről beszéltek, az illetlen érintéstől a verbális zaklatáson át a nemi erőszakig. A botrány súlyát – azon túl, hogy a fotóművész Arnault maga is jól ismert alakja a stockholmi kulturális elitnek (közismert beceneve „A kultúrarc”) – igazán az adta meg, hogy feleségén és baráti körén keresztül közvetlen kapcsolatban állt a Nobel-díjat osztó Svéd Akadémiával. Olyannyira, hogy a Gustavsson-cikkben említett zaklatási esetek jelentős része az Akadémiához tartozó ingatlanokban történt. A közfelháborodás hulláma azonnal elérte Arnault-t, költő és akadémikus feleségét, Katarina Frostensont és a teljes Svéd Akadémiát. Az 1786-ban alapított intézmény a kezdetektől tizennyolc állandó taggal működik, ráadásul elég merev keretek között: a tagok azzal, hogy beválasztják őket, élethosszig tartó megbízatást kapnak, s erről a posztjukról aztán önként sem mondhatnak le – legalábbis az idei évig. Arra ugyan volna lehetőség, hogy egy tagot a többiek szavazata alapján kizárjanak, de 1811-óta nem volt példa ilyesmire. Tegyük hozzá, az Akadémia már a botrány kirobbanása előtt igyekezett valamennyire modernebbre fazonírozni magát egyebek mellett azzal, hogy történetében először női ügyvezetőt választott, Sara Danius személyében.
A zaklatási ügy ebbe a meglehetősen bágyadt megújulási folyamatba hasított bele, és azonnal leleplezte azt is, hogy a mélyben tovább működtek a patriarchális, elitista-macsó reflexek. Jean-Claude Arnault ugyanis nemcsak hogy az Akadémia presztízsét és anyagi támogatását élvezve élt vissza hatalmával, hanem egyenesen az Akadémia, illetve az Akadémia felett álló királyi család tudtával tette mindezt.
A Forumtól a börtönig
Matilda Gustavsson leleplező cikke első körben még csak annyit derített ki, hogy már a kilencvenes évek közepe óta voltak zaklatási ügyek, és a nemi erőszak gyanúja is több esetben felmerülhet. A cikk megjelenését követő rendőrségi nyomozás, illetve a Sara Danius elrendelte belső vizsgálatok azonban sokkal mélyebb és sötétebb titkokat tártak fel. Mint kiderült, 1997-ben egyszer már megjelent egy feltáró cikk az Expressen című lapban Arnault ügyeiről, elég félreérthetetlen címmel: Szexuális terror a kulturális elitben. Itt név nélkül, de jól beazonosíthatóan írták le, hogy mit élt át több gyakornok és fiatal művésznő az Arnault és felesége, az 1992 óta akadémiai tag Katarina Frostenson által üzemeltetett Forum nevű művészklubban. A cikk akkor még nagyrészt süket fülekre talált, és az egész zaklatási problematika annyira más megítélés alá esett, hogy különösebb botrány sem kerekedett belőle. Az ügyet kirobbantó fiatal művésznő, Anna-Karin Bylund közvetlenül az Akadémia akkori ügyvezetőjének, a nyelvészprofesszor Sture Allénnak is megírta, hogy mi történt vele. A Forum ugyanis nemcsak Frostenson személyén keresztül kapcsolódott az Akadémiához, hanem úgy működött, mint annak egyfajta rendezvényhelyszíne, és mindvégig élvezte a tehetős intézmény pénzügyi támogatását. Allén a mostani vizsgálat során elismerte, hogy 97-ben megkapta Bylund levelét, el is olvasta, de nem tett semmit, sőt, kicsivel később egy jókora összeggel segítette ki Arnault-ék csődközelbe került klubját. Amiről szintén a mostani vizsgálat mondta csak ki, hogy összeférhetetlenség miatt egyébként is illegális támogatásnak minősül. Tegyük hozzá: Allén továbbra is tagja az Akadémiának.
Hiába jelent meg a sajtóban az ügy, és hiába állt ki magáért az egyik áldozat azonnal, Arnault a következő két évtizedben zavartalanul folytathatta tevékenységét, és nem azért, mert nem tudtak róla, hanem azért, mert senkit nem érdekelt, hogy kivel mit tesz.
Egy 2006-os irodalmi bankett kapcsán előkerült egy hivatalos kérés a királyi család részéről, amit az Akadémia akkori ügyvezetőjének, Horace Engdahlnak címeztek: gondoskodjon róla, hogy a rendezvény idején Viktória koronahercegnő egy pillanatra se maradhasson kettesben Jean-Claude Arnault-val. (Horace Engdahllal lásd nagyszabású interjúnkat: „Valószínűleg halott lennék”, Magyar Narancs, 2014. december 18.) Mindenki pontosan tudta tehát, miféle fenyegetést jelent Arnault a környezetében megforduló fiatal nőkre, mégsem tett senki semmit, egészen addig, amíg a #metoo át nem hangolta a közvéleményt.
A Matilda Gustavsson cikkét követő rendőrségi nyomozás során a hatóság a tizennyolc szóba kerülő ügyből tizenhat esetben elévülés miatt nem tudott eljárást indítani, ám kettőben, ráadásul két nemi erőszak ügyében igen. Arnault – aki végig tagadta a bűnösségét – tavaly bíróság elé állt, és az egyik ügyben október 1-jén két év letöltendő börtönt kapott, majd fellebbezése után, az időközben felderített másik eset miatt is elítélték, így december elején még fél évvel meghosszabbították a büntetését. Az ítélet nem feltétlenül hoz megnyugvást: az egyik oldal továbbra is kirakatperként kívánja beállítani a dolgot, míg a másik azt nehezményezi, hogy ha bűnösnek találták a férfit, miért a minimálisan kiszabható büntetést rótták csak ki rá.
Mindezek után idén május 23-án mutatták be Katarina Frostenson új könyvét, a naplórészletekből és költői önvallomásokból építkező K-t, amelyben börtönben ülő férjét és magát is a radikális feministák által gerjesztett lincshangulat mártírjának állítja be.
A sötét erők ellentámadása
Az irodalmi Nobel-díj szempontjából mindezzel együtt inkább azok a történések voltak jelzésértékűek, amelyek csak lassan szivárogtak ki az Akadémia hírhedten zárt közegéből. Röviddel a botrány kirobbanása után az Akadémia konzervatív szárnyához tartozó korábbi ügyvezető, Horace Engdahl ellentámadásba lendült a sajtóban, Danius tehetetlenségét kárhoztatva, és a testület történetének legrosszabb ügyvezetőjeként emlegetve kolléganőjét. A nyilatkozataiban korábban sem a szívbajosságáról ismert Engdahl (emlékezetes, ügyvezetőként ő mondta, hogy az amerikai írók túl kommerszek, és nem érdemlik meg a Nobel-díjat) szépen lassan el tudta érni, hogy a tagságot Danius ellen hangolja – miközben a közvélemény bevonását, továbbra is meglehetősen elitista módon, igyekezett elutasítani. Engdahlt az újságok ekkoriban már a legnépszerűtlenebb svédként kezdték emlegetni, nem mintha ez hatott volna rá: a Frostenson ellen indított bizalmatlansági szavazást sikerült kivédenie (szűk többség nemmel szavazott a költőnő kizárására), amivel viszont azt érte el, hogy több tag „kilépett”, vagyis passziválta magát, őket követte az ügyvezetői tisztségéről lemondó Danius, és végül, a közvélemény nyomásának engedve, Frostenson is. Az Akadémia gyakorlatilag összeomlott, és végül nem maradt elég aktív tag a szabályos döntéshozatalhoz. Jellemző, hogy Engdahl még ekkor sem tett le róla, hogy kiosszák a 2018-as Nobelt, s ebben végül is a Nobel Alapítvány akadályozta meg, amikor egyszerűen megtagadta a díj összegének kiutalását az Akadémia részére, amíg az helyre nem állítja renoméját. A Svéd Akadémia ugyanis csak a döntéshozó szervezet, a pénzjutalmat a Nobel-örökséget kezelő alapítvány adja.
A király közbelép
A svéd közvélemény ekkor már csak a királyban bízhatott, aki formálisan ugyan az Akadémia patrónusaként funkcionál, de a beavatkozására emberemlékezet óta nem volt szükség. Most azonban XVI. Károly Gusztáv kénytelen volt közbelépni, gyors szabálymódosításokat hozni, és a Nobel Alapítvánnyal közösen kidolgozni egy olyan stratégiát, amely a jövőben zökkenőmentes akadémiai működést tehet lehetővé. A modernizációval szembeni belső ellenállás vezérét, Engdahlt is nagy valószínűséggel csak a Nobel Alapítvány és a király ráhatása tudta visszakozásra kényszeríteni: a közutálatnak örvendő irodalomtörténész idén március 5-én bejelentette, „önként” lemond helyéről a Nobel-díj bizottságban, de akadémiai tagságát fenntartja.
A Nobel Alapítvány indítványára a díj odaítélésének menete is változik már ettől az évtől: egy öttagú külső szakértői zsűri egészíti ki mostantól az Akadémia bizottságát, és a döntést velük összhangban kell majd meghozni. A királyi szabálymódosítások értelmében az akadémiai tagságról ezentúl le lehet majd mondani, és a lemondottak helyére könnyebb lesz új tagot választani, illetve az is felmerült, hogy időhöz kössék a tagságot, s az többé ne élethosszig legyen érvényes. Tavasszal az összes megüresedett helyet friss tagokkal töltötték fel – ráadásul a 2019-ben felvett mind a négy tag nő, ami szintén üzenetértékű.
Megkérdeztük Daniel Gustafsson Pech svéd írót és műfordítót (többek között Nádas és Krasznahorkai fordítóját), hogy a stockholmi irodalmi közvélemény hogyan viszonyul mindehhez. A válasz röviden: fáradtan – az egész ügy túl hosszúra nyúlt és túl kínos. Az Akadémia megbecsültsége óriásit zuhant, Sara Stridsberg vagy Sara Danius kiszorítása sokakat elkeserített, és tényleg csak abban lehet bízni, hogy az új zsűri működése visszahoz majd valamennyit az elveszített bizalomból.
Az tehát, hogy két díjazott is lesz, mintegy a megújulás nyomatékosítására is szolgál, ráadásul a késleltetve kiosztott díj még mindig kevésbé kínos, mint a díj nélkül hagyott év. Korábban is előfordult hasonló, William Faulkner a maga 1949-es Nobel-díját valójában 1950-ben kapta meg (a döntés is 50-ben született) az 1950-es díjazott brit filozófus Bertrand Russell-lel együtt. Igaz, ennek már hatvankilenc éve, de hát egy ilyen örök érvényűnek szánt díj esetében hatvankilenc év talán nem is olyan nagy idő.
