A verses elbeszélés, a Háború egy fiatal budafoki szerelmespárról szól, arról, hogy a férfi elbeszélő hogyan dolgozza fel a szakítást, melynek drámai hátteréül a harmadik világháború kitörése szolgál. A magánéleti konfliktus és a globális közéleti katasztrófa úgy fényképeződik egymásra, ahogy metaforikus táncba kezd a nagybetűs Haza és a közös otthon a panellakásban, vagy ahogy a veszekedő kedves arca a háborús ellenség ábrázatává torzul.
Ugyanez a koncepció a - mellesleg valós eseményeken alapuló - drámában. A fiatal Julius Caesar kalózok fogságába kerül, és összehaverkodik vezérükkel, Hariszteásszal. Ketten vitáznak a hatalom gyakorlásának természetéről, miközben a szerelmi bonyodalmak sem váratnak magukra. Végül Caesarért kifizetik a saját maga által megduplázott váltságdíjat (a kalózok követelését méltánytalanul kevésnek gondolta), hogy aztán szabadulása után elfogassa és kíméletlenül keresztre feszíttesse őket. Dacára a véres befejezésnek és az államformákról, szerelmekről, elmúló időről folytatott monológoknak, a dráma alaphangulata inkább komikus. Ez az irónia a kötet többi részében jól működik, ellensúlyozza a Háború és a versek nagy részének komolyságát, a drámában pedig közelebb hozza a nézőhöz az eseményeket - de bagatellizálja is az egészet.
A versekben is politika és szerelem összefonatásának lehetünk tanúi. Egy helyen például azt olvassuk, hogy "A halálra ítélt szerelmet / Be kell keríteni a szívben, / mint örök győzelemre ítélt / Versenylovat a válság idején". Máshol a költő egy taxiban smárolásról számol be a XVI. Benedek pápánál tett audiencián, ezzel a verszárlattal: "Nem az az áldott, ki jelentéktelen, / s Urát keresve embertársába olvad?". A közélet és magánélet összemosása történik abban a versben is, ahol a szakító feleket - gyönyörű versben - Világos mezejére szcenírozza: "Látta rajtam, hogy letetettem a fegyvert és már kóstolgatok / Egy másik harcmezőt [...]"
A Köztársaság a magyarsággal kapcsolatos mítoszok tárháza is. Szálinger szóba hoz a honfoglalástól kezdve Mohácson és Világoson vagy épp '56-on át 2006-ig gyakorlatilag mindent - de láthatóan szigorúan csak azt, ami egy kocsmaasztal mellett felmerülhet. Bármit, amihez a magyaroknak valaha is köze volt, még Yoko Onóhoz is íródott egy elbocsátó, szép üzenet (amely ugyan bosszantóan igazságtalan, de hát a vers nem Wikipédia-szócikk és az alaposság nem költői erény). Ezek a motívumválasztások sokszor megrekednek a puszta rámutatás szintjén, szinte demagóg gesztusként.
A másik gyenge pontja a Szálinger-lírának, hogy gyakran elfárad az olvasó, lévén a kötet számos verse (nem csak a magyarsággal kapcsolatos darabok) túlontúl enigmatikus. Viszont a manapság hagyományosnak számító költészeti témákban, mint a párkapcsolat és a generációs problémák, nemigen tud hibázni. Az Apa-monológban találjuk a kötet legsúlyosabb sorait: "- gondolsz-e arra, / hogy a halálnak képei vannak / Játszol-e, mondd csak, ezzel a képpel? / Nem kéne egyszer leülni vele, / S megígérni, hogy ott leszel aznap?" Az pedig önmagában érdekes, hogy Szálinger akar és sokszor tud is a máról beszélni, a kis- és átlagemberekről, a hétköznapjainkról, arról a valóságról, amelyet nem költőknek szokás megírni, hanem szociológusoknak - és mindezt legtöbbször azon a magyar nyelven, amelyet a 21. században beszélünk. Ilyen sokat sejtető verscímekkel, mint Püspökladány, Salgótarján, Józsefváros, Korrupció, Rendszerváltás 2.0. Az egyik legsikerültebb, legmegrendítőbb darabja ennek a sorozatnak a Sok kis reszkető egzisztencia, ahol a versben egy külső Baross utcai késdobálóba invitálja randevúra barátnőjét a beszélő - kívülállóként ugyan, mégis részvéttel "a fogatlanság világában", hogy megmutassák: "a szegénység nem bűn és nem hiba".
A Köztársaság, mint látjuk, nem tökéletes. Viszont hibáival együtt is az utóbbi évek egyik legizgalmasabb irodalmi teljesítménye.
Magvető, 2012, 350 oldal, 2990 Ft
