Mert a magunk részéről nemcsak az életét és 1981-ben bekövetkezett halálát, hanem még születésének a századik évfordulóját is átaludtuk. A 2002-es centenáriumról mindössze két kis kiállítás emlékezett meg: az egyiket a szülőhelyén, Pécsett, a másikat Budapesten, az N&n építészgalériában rendezték. Hogy most miért a Vitra hozta a kiállítást? Mert a dizájntermékek sorozatgyártásával és gyűjtésével foglalkozó mamutcég vándorkiállítást rendezett a világ egyik legnagyobb hatású modern építészének kikiáltott Breuer tiszteletére. És hogy miért a Ludwig Múzeumban mutatják be? Mert Magyarországon nincs építészeti múzeum, és aligha akadna más olyan, kiállításra szakosodott intézmény, ahol negyvenezer eurót ki tudtak volna fizetni érte.
De milyen jó, hogy kifizették, hisz Breuerről alig tudunk valamit. Annyit, hogy Pécsett született, a Bauhausban tanult, ő találta fel a csővázas széket, aztán az Egyesült Államokban híres építészként halt meg. Szűk magyar irodalma csak picit több a semminél: kimerül Major Máté 1970-es biográfiájában és Rév Ilona tavalyi, modern építészettörténetbe csomagolt életrajzában. Ugyanakkor egy kiállítás és angol nyelvű katalógusa sem oldhat meg mindent. Mivel a Vitra kétségkívül remek produkciója Breuer formanyelvének sokrétűségével foglalkozik, s ebből kifolyólag esze ágában sincs az életpálya fordulatain rágódni, sok minden kimarad, vagy éppen egzotikus megvilágításba kerül. Például amikor a katalógus először utal a származására, kissé fennakadhatunk azon, hogy nagyvonalúan "közép-európaiként" azonosítják. Breuer, tudjuk meg továbbá a kezdetekről, a modern dizájn megalkotójaként lép ki a Bauhaus iskolából. Holott aligha feltételezhető, hogy ez előzmények nélkül esett meg: sok mindennel kísérletezett az impresszionista portréktól az expresszionista linóleummetszetekig, mielőtt festő helyett modern bútortervezőként látta magát viszont. Némely lyukakat a kiállítás helyi érdekű kiegészítése próbál betömni: amikor már tényleg modern bútortervező volt, visszaköltözött Magyarországra, ám ekkor a lehetetlen szakmai helyzet (a Bauhaus diplomáját nem fogadták el építészdiplomának) és a fokozódó nacionalista klíma miatt mégis inkább az Egyesült Államok mellett döntött. Az már csak a levelezéséből tudható, hogy miután ott már befutott, meddő és arcpirító huzavona ment a hazacsalogatásáért.
Összefüggések
A kiállítás Breuer munkásságát az első bútorkísérletektől az egyik legkésőbbi gigaépületéig, a New York-i Whitney Museumig érzékelteti. De a kronologikus fogyasztás helyett, bár módot ad rá, arra sarkall, hogy az ember összefüggéseket találjon a két nagy periódus, az Európához köthető bútorok és a főképp Amerikában épített házak formavilága között. S mi sem izgalmasabb, mint felfedezni, hogy azok a teljesen újdonságszámba menő statikai és anyagkísérletek, amelyekkel a húszas években a széket forradalmasította - például kiiktatva a hátsó lábakat -, hogyan térnek vissza a későbbi családi házak messze előrenyúló, elbillenéssel fenyegető, támaszték nélküli teraszainál. (A kapcsolódó anekdota úgy szól, hogy az egyik, végletekig nyújtott teraszt utólag valóban alá kellett dúcolni.) Vagy hogy egy polc hosszú, keskeny motívuma hogyan éli meg kései metamorfózisát egy szalagablak formájában?
Vaszilij klubfotel
Az impozáns létszámban felvonuló eredeti bútordarabok - melyek közül egy egyszerű hajlított acélvázas szék ma két-háromezer dollárt ér - természetesen a Vaszilij klubfotelhez képest nyernek értelmezést. A bicikliváz ihlette ötlet, miszerint a meghajlított acélcsőből szabadon és rugalmasan formálható bútorváz, az első vásárlóról, Kandinszkijről kapta a nevét (könnyen lehetett volna Walter, László vagy Alvar is, Gropius, Moholy-Nagy és Aalto után). Az a tény, hogy a csőbútor még huzamos ideig csak az avantgárd művészek, s nem a piac ízlésével találkozott, nem lombozta le Breuert: következtek az alumíniumlemezből, majd rétegelt lemezből hajlított bútorgarnitúrák, amelyek hasonlóképp a szerkezetre és a puszta funkcionalitásra redukálva próbálkoztak az anyag lehetőségeivel (innen a korabeli vád: kórházi berendezéseket gyárt).
Odaát, az Újvilágban, ahová Walter Gropiust, bauhausos mesterét követte 1937-ben a Harvard Egyetemre, azt a szerencsés pillanatot fogta ki, amikor az amerikai építészek már kiábrándultak a maguk beton és üveg modernizmusából. Már az első vázlatai alapján több kritikus az amerikai építészet egyik megújítóját ünnepelte benne, azaz Marcel Breuerben vagy egyszerűen Lajkóban. New York és Boston között, a partraszállás szellemét őrző településeken tucatnyi villát, nyaralót tervezett kezdetben Gropiusszal, majd önállóan, egy jóval szelídebb modern stílusban, mint a dessaui bauhausosok tették volna. Így a helyi jellegzetességek, mint például a fagerendázat alkottak kontrasztos társulást olyan importált, de szintén vernakuláris anyagokkal, mint a terméskő (a népies, kézműves természetű anyagokhoz talán népművészetből élő édesanyjától és az Európában tett mediterrán utakból merített). Ezek az anyagok viszont modern térkoncepcióba illesztve mutatkoztak meg: a szinteltolással tagolt terek rugalmasan alakíthatóak voltak, a topográfiához illeszkedő, laposan elnyúló vagy lelépcsőző formák nagy üvegfelületekkel olvadtak össze a környezettel.
Elhangzik olyan vélekedés, hogy Breuer a bútorok és a családi házak után már elkapatta magát, és a világszerte zsinórban szerzett megbízások a nagyléptékű középületekre már önkényes kifejezésvágyat tükröznek. Tény, hogy a kristályszerű vagy tömör formák monumentálisak, és egyetlen nagy gesztusból bontakoznak ki - legyen szó a sikert 1958-ban elhozó párizsi UNESCO-ról vagy az USA-ban a Whitney mellett a legfontosabb épületeként számon tartott collegeville-i (Minnesota) Szent János-templomról. De nem állítható, hogy eltávolodott volna az Európával való szakítást megelőzően megfogalmazott alapelvektől, a stíluskötöttségek elvetésétől és a szerkezeti racionalitásra, sallangmentes megformálásra törekvéstől. Könnyű felfedezni, hogy az egyéni, brutalista formák nem nyomják agyon az épületek funkcionális küldetését, mi több, az egyedi helyzetekre kialkudott szerkezeti és fényterelési megoldásokban a kisebb léptékű munkákban feltett kérdések köszönnek vissza. (Jó, távolról sem mindegyikben - az egyetemi épületek mintha futószalagon érkeztek volna.) A rendre alkalmazott anyagra, a vasbetonra olcsósága, könnyű formálhatósága és a nyers felületeknek a fénnyel való finom interakciója okán esett a választása - aki nem hiszi, nézze meg Lucien Hervé, vagyis Elkán László fotósorozatát az UNESCO épületéről. A kiállításon bemutatott legjobb tizenkét munkát szikrázóan fehér makettek érzékeltetik a családi házas időszakot felelevenítő, síkok eltolásával tagolt, ízléses installációs asztalokon.
Már bontják
De az amerikaiak érzékelhetően túl vannak már azon, hogy egyik legnagyobb modernista építészüket kizárólag tömjénezzék. Míg nálunk még felfedezésre vár, Breuer munkáit az óceán túlpartján már rostálják: egyszerre három épületének a bontását is megkezdték, a bővítés gazdaságtalanságára vagy a megváltozott közízlésre hivatkozva (nyaralói közül is nem egyet elsöpört már a telekspekuláció). Bár vitatható, hogy egy fajsúlyos építész bármely, mégoly középszerű munkáját el kell-e tüntetni, az eset számunkra inkább a modernista építészettel kapcsolatos visszás magyar viszony szempontjából tanulságos. Mintha a szocializmus tömegépítészete még mindig nyomná a gyomrot, ami csak nem engedi Breuert, Fischer Józsefet, Molnár Farkast és a többi, háború előtti modern építészt előbújni az ismeretlenségből.
Ludwig Múzeum, május 4.-szeptember 2.
