Egy közép-európai (Breuer Marcell: Dizájn és építészet)

  • Somlyódy Nóra
  • 2007. május 24.

Könyv

Ha az USA-ban elmesélnénk, hogy az első nagy Breuer Marcell-kiállítást a német Vitra Design cég szállította Magyarországra, ráadásul egy kortárs képzőművészeti kiállítótérbe, alig fognák fel. Mi meg pirulnánk.
Ha az USA-ban elmesélnénk, hogy az első nagy Breuer Marcell-kiállítást a német Vitra Design cég szállította Magyarországra, ráadásul egy kortárs képzőművészeti kiállítótérbe, alig fognák fel. Mi meg pirulnánk.

Mert a magunk részéről nemcsak az életét és 1981-ben bekövetkezett halálát, hanem még születésének a századik évfordulóját is átaludtuk. A 2002-es centenáriumról mindössze két kis kiállítás emlékezett meg: az egyiket a szülőhelyén, Pécsett, a másikat Budapesten, az N&n építészgalériában rendezték. Hogy most miért a Vitra hozta a kiállítást? Mert a dizájntermékek sorozatgyártásával és gyűjtésével foglalkozó mamutcég vándorkiállítást rendezett a világ egyik legnagyobb hatású modern építészének kikiáltott Breuer tiszteletére. És hogy miért a Ludwig Múzeumban mutatják be? Mert Magyarországon nincs építészeti múzeum, és aligha akadna más olyan, kiállításra szakosodott intézmény, ahol negyvenezer eurót ki tudtak volna fizetni érte.

De milyen jó, hogy kifizették, hisz Breuerről alig tudunk valamit. Annyit, hogy Pécsett született, a Bauhausban tanult, ő találta fel a csővázas széket, aztán az Egyesült Államokban híres építészként halt meg. Szűk magyar irodalma csak picit több a semminél: kimerül Major Máté 1970-es biográfiájában és Rév Ilona tavalyi, modern építészettörténetbe csomagolt életrajzában. Ugyanakkor egy kiállítás és angol nyelvű katalógusa sem oldhat meg mindent. Mivel a Vitra kétségkívül remek produkciója Breuer formanyelvének sokrétűségével foglalkozik, s ebből kifolyólag esze ágában sincs az életpálya fordulatain rágódni, sok minden kimarad, vagy éppen egzotikus megvilágításba kerül. Például amikor a katalógus először utal a származására, kissé fennakadhatunk azon, hogy nagyvonalúan "közép-európaiként" azonosítják. Breuer, tudjuk meg továbbá a kezdetekről, a modern dizájn megalkotójaként lép ki a Bauhaus iskolából. Holott aligha feltételezhető, hogy ez előzmények nélkül esett meg: sok mindennel kísérletezett az impresszionista portréktól az expresszionista linóleummetszetekig, mielőtt festő helyett modern bútortervezőként látta magát viszont. Némely lyukakat a kiállítás helyi érdekű kiegészítése próbál betömni: amikor már tényleg modern bútortervező volt, visszaköltözött Magyarországra, ám ekkor a lehetetlen szakmai helyzet (a Bauhaus diplomáját nem fogadták el építészdiplomának) és a fokozódó nacionalista klíma miatt mégis inkább az Egyesült Államok mellett döntött. Az már csak a levelezéséből tudható, hogy miután ott már befutott, meddő és arcpirító huzavona ment a hazacsalogatásáért.

Összefüggések

A kiállítás Breuer munkásságát az első bútorkísérletektől az egyik legkésőbbi gigaépületéig, a New York-i Whitney Museumig érzékelteti. De a kronologikus fogyasztás helyett, bár módot ad rá, arra sarkall, hogy az ember összefüggéseket találjon a két nagy periódus, az Európához köthető bútorok és a főképp Amerikában épített házak formavilága között. S mi sem izgalmasabb, mint felfedezni, hogy azok a teljesen újdonságszámba menő statikai és anyagkísérletek, amelyekkel a húszas években a széket forradalmasította - például kiiktatva a hátsó lábakat -, hogyan térnek vissza a későbbi családi házak messze előrenyúló, elbillenéssel fenyegető, támaszték nélküli teraszainál. (A kapcsolódó anekdota úgy szól, hogy az egyik, végletekig nyújtott teraszt utólag valóban alá kellett dúcolni.) Vagy hogy egy polc hosszú, keskeny motívuma hogyan éli meg kései metamorfózisát egy szalagablak formájában?

Vaszilij klubfotel

Az impozáns létszámban felvonuló eredeti bútordarabok - melyek közül egy egyszerű hajlított acélvázas szék ma két-háromezer dollárt ér - természetesen a Vaszilij klubfotelhez képest nyernek értelmezést. A bicikliváz ihlette ötlet, miszerint a meghajlított acélcsőből szabadon és rugalmasan formálható bútorváz, az első vásárlóról, Kandinszkijről kapta a nevét (könnyen lehetett volna Walter, László vagy Alvar is, Gropius, Moholy-Nagy és Aalto után). Az a tény, hogy a csőbútor még huzamos ideig csak az avantgárd művészek, s nem a piac ízlésével találkozott, nem lombozta le Breuert: következtek az alumíniumlemezből, majd rétegelt lemezből hajlított bútorgarnitúrák, amelyek hasonlóképp a szerkezetre és a puszta funkcionalitásra redukálva próbálkoztak az anyag lehetőségeivel (innen a korabeli vád: kórházi berendezéseket gyárt).

Odaát, az Újvilágban, ahová Walter Gropiust, bauhausos mesterét követte 1937-ben a Harvard Egyetemre, azt a szerencsés pillanatot fogta ki, amikor az amerikai építészek már kiábrándultak a maguk beton és üveg modernizmusából. Már az első vázlatai alapján több kritikus az amerikai építészet egyik megújítóját ünnepelte benne, azaz Marcel Breuerben vagy egyszerűen Lajkóban. New York és Boston között, a partraszállás szellemét őrző településeken tucatnyi villát, nyaralót tervezett kezdetben Gropiusszal, majd önállóan, egy jóval szelídebb modern stílusban, mint a dessaui bauhausosok tették volna. Így a helyi jellegzetességek, mint például a fagerendázat alkottak kontrasztos társulást olyan importált, de szintén vernakuláris anyagokkal, mint a terméskő (a népies, kézműves természetű anyagokhoz talán népművészetből élő édesanyjától és az Európában tett mediterrán utakból merített). Ezek az anyagok viszont modern térkoncepcióba illesztve mutatkoztak meg: a szinteltolással tagolt terek rugalmasan alakíthatóak voltak, a topográfiához illeszkedő, laposan elnyúló vagy lelépcsőző formák nagy üvegfelületekkel olvadtak össze a környezettel.

Elhangzik olyan vélekedés, hogy Breuer a bútorok és a családi házak után már elkapatta magát, és a világszerte zsinórban szerzett megbízások a nagyléptékű középületekre már önkényes kifejezésvágyat tükröznek. Tény, hogy a kristályszerű vagy tömör formák monumentálisak, és egyetlen nagy gesztusból bontakoznak ki - legyen szó a sikert 1958-ban elhozó párizsi UNESCO-ról vagy az USA-ban a Whitney mellett a legfontosabb épületeként számon tartott collegeville-i (Minnesota) Szent János-templomról. De nem állítható, hogy eltávolodott volna az Európával való szakítást megelőzően megfogalmazott alapelvektől, a stíluskötöttségek elvetésétől és a szerkezeti racionalitásra, sallangmentes megformálásra törekvéstől. Könnyű felfedezni, hogy az egyéni, brutalista formák nem nyomják agyon az épületek funkcionális küldetését, mi több, az egyedi helyzetekre kialkudott szerkezeti és fényterelési megoldásokban a kisebb léptékű munkákban feltett kérdések köszönnek vissza. (Jó, távolról sem mindegyikben - az egyetemi épületek mintha futószalagon érkeztek volna.) A rendre alkalmazott anyagra, a vasbetonra olcsósága, könnyű formálhatósága és a nyers felületeknek a fénnyel való finom interakciója okán esett a választása - aki nem hiszi, nézze meg Lucien Hervé, vagyis Elkán László fotósorozatát az UNESCO épületéről. A kiállításon bemutatott legjobb tizenkét munkát szikrázóan fehér makettek érzékeltetik a családi házas időszakot felelevenítő, síkok eltolásával tagolt, ízléses installációs asztalokon.

Már bontják

De az amerikaiak érzékelhetően túl vannak már azon, hogy egyik legnagyobb modernista építészüket kizárólag tömjénezzék. Míg nálunk még felfedezésre vár, Breuer munkáit az óceán túlpartján már rostálják: egyszerre három épületének a bontását is megkezdték, a bővítés gazdaságtalanságára vagy a megváltozott közízlésre hivatkozva (nyaralói közül is nem egyet elsöpört már a telekspekuláció). Bár vitatható, hogy egy fajsúlyos építész bármely, mégoly középszerű munkáját el kell-e tüntetni, az eset számunkra inkább a modernista építészettel kapcsolatos visszás magyar viszony szempontjából tanulságos. Mintha a szocializmus tömegépítészete még mindig nyomná a gyomrot, ami csak nem engedi Breuert, Fischer Józsefet, Molnár Farkast és a többi, háború előtti modern építészt előbújni az ismeretlenségből.

Ludwig Múzeum, május 4.-szeptember 2.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.