Szerkesztője és fordítója, Kiss Ilona öt - az írót kitartóan foglalkoztató - téma köré csoportosítva adta közre az orosz író dolgozatait a szabadságról, a Nyugatról, az irodalomról, a vallásról és az orosz történelmi fejlődésről. Ezek az írások - egy kivételtől eltekintve - azt követően születtek, hogy a szovjet politikai vezetés 1974 elején Szolzsenyicin kitoloncolásáról és állampolgárságától való megfosztásáról döntött. Ekkor már jócskán túl vagyunk az író első hazai irodalmi sikerein, az Ivan Gyenyiszovics egy napjának közlésén a Novij mirben (1962), és a kisregény elismerő fogadtatásán. És túl vagyunk azon a rövid korszakon is, amikor elbeszélései és regényei még élvezték Nyikita Hruscsov támogató jóindulatát. E nélkül ugyanis aligha jelenhettek volna meg Szolzsenyicin korai írásai. De egy ideig megjelenhettek, ellentétben Grosszman nagyregényével, az Élet és sorssal, amelynek betiltásáról épp akkortájt döntöttek, amikor szabad utat adtak a később magyarra is gyorsan lefordított Ivan Gyenyiszovicsnak.
A szovjet vezetés jóindulata azonban hamarosan elillant. A Novij mir szerkesztősége 1963 végén már hiába terjesztette fel Szolzsenyicint az irodalmi Lenin-díjra. És hiába fogadta el a lap szerkesztősége 1964 nyarán közlésre - immár ötödik szerkesztett változatában - az író újabb lágertémájú regényét (A pokol tornáca), az mégsem jelenhetett meg, miként a szerző rákkal vívott küzdelméről és taskenti gyógykezeléséről beszámoló Rákosztály sem: pedig ennek az első fejezetei már kiszedve várták megjelenésüket. Hruscsov eltávolításával és Brezsnyev felemelkedésével Szolzsenyicin a Szovjetunióban ellehetetlenült. Alig egy évvel a hatalomváltás után, 1965 őszén a KGB lefoglalta archívumának nagy részét, benne a leginkább lázítónak tartott kéziratokkal. Mindez világos jelzés volt: művei hazai megjelenésére immár aligha számíthat. Ugyanakkor ezekben az években - a korszakra jellemző módon - több írását zárt kiadványként, a nómenklatúra okulására terjeszteni kezdték. Ilyen formában jelent meg - többek között - A győztesek lakomája c. drámája és A pokol tornáca is.
Szolzsenyicin először 1964-ben adott át írásai közül néhányat szamizdatközlésre, aktív és nyíltan ellenzéki szerepet 1966-tól vállalt. Ekkor szánta el magát először arra is, hogy a moszkvai akadémiai intézetekben nyilvános felolvasóesteket tartson nem publikált regényeiből. Eközben már jó ideje dolgozott élete főművén, a Gulag-szigetvilágon. E nagyszabású - saját, háború utáni lágertapasztalataira is támaszkodó - vállalkozását 1967 elejére fejezte be, ám ekkorra a mű kiadása a Szovjetunióban teljesen reménytelenné vált. Ráadásul a szerző nem sokkal később, 1967 májusában éles, a szovjet viszonyokat nyíltan bíráló levélben fordult az írószövetséghez. Ez a szöveg a szamizdat révén vált széles körben ismertté; Szolzsenyicin eme lépése az írót végképp és visszavonhatatlanul ellenzéki szereplővé tette. Regényeit is - az író engedélye nélkül - ekkor kezdték el Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban megjelentetni.
A hatalom durva propaganda-hadjárattal vágott vissza; Szolzsenyicint kizárták az írószövetségből, és azt tanácsolták neki, hogy hagyja el az országot. ' azonban erre nem volt hajlandó. Miként arra sem, hogy cserébe az eddig nem publikált regényeinek szovjetunióbeli kiadásáért elálljon a Gulag-szigetvilág közlésétől. Az utóbbi megjelenése szerfelett nyugtalanította a hatalmat, de nem tudott ellene tenni. A mű első kötete - nagy nemzetközi figyelmet keltve - végül 1973 decemberében jelent meg Párizsban. Az író ekkor már a Nobel-díj birtokosa - 1970-ben, még a Gulag-szigetvilág megjelenése előtt kapta meg -, ám védelmet ez sem adott neki. Sőt, még élesebbé tette az ellene zajló kampányt. A szovjet vezetés e hadjáratot külföldi elvbarátai révén nemzetközivé szélesítette.
Eközben Szolzsenyicin eszmei pozíciója is fokozatosan változott. Egyre távolabb került korai írásainak szikár, ám a megalázottakkal és megnyomorítottakkal mégiscsak együtt érző álláspontjától. Nézőpontja - nyilván nem függetlenül a rá nehezedő politikai nyomástól - mindinkább ideologikussá vált, mind hangsúlyosabb antikommunizmussal telítődött. Késői írásaiban - teljesen megalapozatlanul - egyre idillibb képet festett a birodalmi Oroszországról, az ancien régime koráról. E pályaszakaszában, 2001-2002-ben született talán leginkább vitatott műve, a magyarra franciáról fordított Együtt is. E nagyszabású esszé az oroszság és a zsidóság kétszáz éves együttélését és konfliktusait akarta bemutatni, ám tele van elfogultsággal és pontatlansággal. Egyre erőteljesebb orosz öntudata ekkorra már szinte mindent fölperzselt körülötte: jóllehet ez sem váratlanul, a semmiből keletkezett. A most megjelent válogatásban is szereplő Levél a Szovjetunió vezéreinek c. írása - amit még a Szovjetunióból történő kitoloncolása előtt írt - nem véletlenül késztette bírálatra Andrej Szaharovot és Roj Medvegyevet. A szovjet "másként gondolkodás" két emblematikus alakja e szöveg nem egy gondolatát találta antidemokratikusnak és nacionalistának.
Mai szemmel ebben az írásban talán nem is a nemzeti elfogultság a legfeltűnőbb, hanem a korhoz kötöttsége; és az ellentmondás a szolzsenyicini előadásmód kinyilatkoztató, profetikus jellege és a prófécia teljesületlensége közt. A világ ugyanis nem arra haladt, amerre a 70-es évek elején Szolzsenyicin haladni vélte. Akkor joggal tűnhetett feszültnek, s a jövőre súlyos kockázatokat rejtőnek a szovjet-kínai viszony - ám alig másfél évtizeddel később már jól láttuk, hogy nem e két ország szembenállása a világ fő baja; a 80-as évek végére kiderült, hogy kapcsolatuk minden további nélkül rendezhető. Erős túlzásnak bizonyult Szolzsenyicin ama feltételezése is - még ha ma Magyarországon sokan nem is gondolják ezt így -, hogy a nyugati civilizáció zsákutcába fut. Az a víziója sem igazolódik, miszerint Oroszország jövője hatalmas, feltöretlen, gazdálkodásba be nem vont, lakatlan területeiben ("az orosz északkeleten") lenne. Ezek a területek már csak a természeti erőforrások miatt is bizonyára fontosak - de hogy épp ezek adnának "reményt az időnyerésre és menekvésre"? Az "immár nem a 'haladás'-elvű, esztelen, mindent felfaló civilizáció" helyett beköszöntő "stabil gazdaságra", mégpedig azzal, hogy az igényeknek megfelelően első ízben telepítenek e területekre embereket? Mindennek a mai Oroszországban semmi jele.
De a kötet máig érvényes, "kortalan" írásokat is tartalmaz. Ilyen a válogatás első darabja, a Hazugság nélkül élni! c. esszé is. Hisz nehéz nem észrevenni a ma is joggal felvetett gondolatot, amikor azt olvassuk, hogy "reménytelenül elvesztettük emberformánkat. A betevő falatért feláldozzuk a lelkünket, minden elvünket... Hol van belőlünk a tartás, a dac, a hév? A civil kurázsi?" Majd valamivel később a hatalomnak való önalávetést és a hazugságok elfogadását bírálva Szolzsenyicin így folytatja: "Tényleg nincs más, csak tétlenül várni, majd csak történik hirtelen magától valami? De hát, ha mindnyájan, minden áldott nap éltetjük, hozsannázzuk, mennybe menesztjük, magától nem szabadulunk meg tőle! Nem szabadulunk meg tőle, ha nem irtjuk ki legkényesebb pontját. A hazugságot."
Talán mégiscsak érdemes Szolzsenyicint olvasni?
Fordította Kiss Ilona. Európa, 2013, 285 oldal, 3400 Ft
