Nem újdonság az újsághírből kiinduló regény, magyar példaként Kosztolányi Édes Annáját vagy Spiró Tavaszi tárlatát említhetjük. Whitehead épp a Magyar Narancsnak nyilatkozta (lásd: „Belefáradtam”, Magyar Narancs, 2019. december 5.), hogy a Twitteren találkozott először a floridai fiúnevelő intézet történetével, és ez a találkozás indította el A Nickel-fiúkhoz vezető úton. „Floridában közismert volt a sztori, de máshol nem nagyon: az országos médiát egy napig foglalkoztatta az ügy, aztán eltűnt a hírekből” – mondta akkor, bár hozzá kell tenni, hogy a 111 év működés után 2011-ben bezárt Dozier School for Boys története azért 2014-ben elég nagy visszhangot keltett, hiszen rápillantást engedett az amerikai (közel)múlt egy olyan sötét fejezetére, amelyre sokan jó okkal nem szerettek volna visszaemlékezni.
A regény esszéisztikus előszava a valódi cselekmény kezdetét megelőzően összefoglalja, amit az előzményekről tudni érdemes. Megtudjuk, hogy valóban létezett egy ilyen intézmény (a könyvben Dozier helyett Nickelnek hívják), ahová egyrészt árva, másrészt kisebb-nagyobb kihágásokat és törvényszegéseket elkövető fiúkat zártak – hangsúlyosan nem büntető, hanem inkább nevelő célzattal az egész 20. század során. Nem börtön volt, azaz nem voltak magas kerítései, őrtornyai, fegyveres őrei, mégis a legrettenetesebb módon nyomorította meg valamennyi bentlakója életét. A 60-as évek végéig (tehát a regény cselekménye idején is) szegregáltan működött, a fekete és a fehér fiúk külön szálláshelyen, külön napirenddel éltek – a feketék még mostohább bánásmódban részesültek. Az előszóból kiderül még az is, hogy a Csizmadomb nevezetű hivatalos temető mellett volt egy másik is, ahol jeltelen sírgödrökben feküdtek a gyanús körülmények között elhalálozott fiúk, akikről egészen 2014-ig az volt a fedőtörténet, hogy elszöktek. Az iskola bezárása után azonban a területet felvásárló ingatlanbefektető kezdeményezésére a terepet elkezdték feltárni (a University of South Florida régészeinek a bevonásával), és 55, javarészt erőszakos halált halt fiú holttestét exhumálták a sírokból.
Amikor tehát a regény cselekménye indul, és először találkozunk a főszereplőnkkel, Elwooddal, már kétségünk sem lehet róla, hogy a sorsa hamarosan nagyon rosszra fordul, és a Nickelben látjuk viszont. A könyv Első részének emiatt van bizonyos lebegős hangulata: feleslegesnek semmiképp sem mondanám, de tény, hogy az előszó kendőzetlensége után nem tartogat túl sok dramaturgiai feszültséget. Ráadásul egy kissé sematikus is a történet, hiszen Elwood, a nehéz körülmények közül érkező (szülei a nagymamájára hagyták) fiú, aki a tipikus déli kisváros, Thalahassee feketenegyedéből próbál kitörni, nemcsak öntudatos (szabadidejében Martin Luther King beszédeit hallgatja bakeliten), nemcsak jó tanuló (felvilágosult tanára be is szervezi a közeli fekete-főiskolára), de még szorgalmas is (az olasz Marconi úr boltjában dolgozik), és mindemellett egyenes jellem. Elwood (nem valós alak, mondani sem kell) egy szerencsétlen véletlen miatt ártatlanul kerül az intézetbe.
A regény gerincét természetesen a Nickelben töltött idő adja, erről szól a Második rész teljes egészében, és a Harmadik rész nagyja is. Whitehead kezébe hihetetlenül gazdag anyag került, így már-már érthetetlen, miért fogja ilyen rövidre az elbeszélést, miért nem építi fel jobban az intézmény világát, a gyerekek (feketék és fehérek) egymás közti viszonyait, miért nem látunk több szereplőt, és miért kapunk ennyire keveset a „gonoszokból”. Mert hát nemcsak a bőrszín alapján fekete-fehér A Nickel-fiúk világa, de a figurák is azok. Mintha Whitehead nem tartaná kifejtésre méltónak mondjuk az intézmény vezetőinek a motivációit, egyáltalán, azt a déli hagyományt, amelyben egyszerre kavarog a rabszolgatartók felsőbbrendűségének mítosza és az egykori zsarnoki gesztusaik emléke, és amely itt – szó szerint is – a fiatal fekete testeken csattan korbácsként. Valóban elég lenne egy-egy nyúlfarknyi utalás a vezetőség Ku-Klux-Klanig érő gyökereire? Vagy az ültetvényes múlt bizonyos tárgyi emlékeire? A pedofil zaklatásokra? Whitehead felelete a rasszizmus tapasztalatát firtató újságírói kérdésre az, hogy „belefáradtam, hogy magyaráznom kell az európaiaknak”. De talán nem csak az európai olvasó érzi úgy, hogy túl sok mindent kezel evidenciaként, s épp azokon a helyeken nem működik (jól) fikcióként a regény, ahol az egyetemes kérdések, az erőszak, az elnyomatás, a szabadsághiány, a testi fájdalom és a lelki kiüresedés jelenik meg. Az iskolaregény zsánerének jelentős művei – Musil: Törless iskolaévei; Ottlik: Iskola a határon; Vargas Llosa: A város és a kutyák – épp attól (is) letaglózóak, hogy az evidenciákat képesek kimozdítani a helyükből. Whitehead ezzel szemben mintha azt mondaná, hogy „rossz, ha gyerekeket bántanak, tessék, megmutatom, tényleg az”. Ám ettől a regénye legfeljebb erkölcsileg lesz példamutató, nem irodalmilag.
Hogy mégis érdemes A Nickel-fiúkat olvasni, az elsősorban néhány felejthetetlen epizódnak köszönhető; de erős a szerző atmoszférateremtő képessége is, s amikor rászánja magát, a jellemábrázolásban is emlékezeteset tud alkotni. Bár Elwood alakja az Első részben sematikusnak tűnik, a Második és a Harmadik rész szenvedéstörténetében mégis kibontakozik egy valószerű figura képe, különösen a barátjával, Turnerrel való viszonyában. A két fiú történetének a regény fináléjában végbemenő fordulata mindezt még átélhetőbbé teszi – hiszen itt már nem a rémintézményről kialakult referenciális tudásunkra játszik rá a könyv, hanem valóban regényszerű fordulatokban kezd el működni. Az olyan mellékszereplők pedig, mint a fehérek és a feketék között ide-oda helyezgetett mexikói fiú, Jaimie, vagy a bokszbajnok Griff töltik meg élettel A Nickel-fiúk olykor esszéisztikusan kimért, máskor publicisztikusan áttetsző fejezeteit. Kár, hogy nem jutott nekik több tér, ahogy az is kár, hogy a túlélő perspektívája is csak egy nagyon szűkre szabott, habár jelentőségteljes szakaszban bontakozik ki a könyv vége felé.
A Nickel-fiúk talán túlságosan is tömören igyekszik megfogni egy rendkívül szerteágazó és traumatikus történet lényegét. Egyszerre érezhető benne az írói igyekezet és a társadalmi küldetéstudat, és kétségtelen, hogy a két komponenst elég nagy tehetséggel összeboronáló Whitehead könyve, ha nem is hibátlan regény, de erős hatású olvasmány. Különösen, hogy a történetet nem viszi el egészen az üdvözülésig vagy a feloldozásig, csupán arról beszél, hogy az egykori szenvedésekre fényt lehet ugyan deríteni, de azokat jóvátenni lehetetlen.
Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, 2019, 272 oldal, 3999 Ft
