KÖNYVMELLÉKLET

Elwood iskolaévei

Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

Könyv

„A fiúk még holtan is csak bajt okoztak.” Ezzel a mondattal kezdődik a Pulitzer-díjas amerikai író, Colson Whitehead legutóbbi, hetedik, magyarul második regénye, A Nickel-fiúk. Már ebből is kiderül, hogy a szerző ezúttal nem árul zsákbamacskát, nem a meglepő megoldásokra helyezi a hangsúlyt (a vége felé mégis akad egy), hanem egy megtörtént eseménysor „felregényesítésére” tesz kísérletet.

Nem újdonság az újsághírből kiinduló regény, magyar példaként Kosztolányi Édes Annáját vagy Spiró Tavaszi tárlatát említhetjük. Whitehead épp a Magyar Narancsnak nyilatkozta (lásd: „Belefáradtam”, Magyar Narancs, 2019. december 5.), hogy a Twitteren találkozott először a floridai fiúnevelő intézet történetével, és ez a találkozás indította el A Nickel-fiúkhoz vezető úton. „Floridában közismert volt a sztori, de máshol nem nagyon: az országos médiát egy napig foglalkoztatta az ügy, aztán eltűnt a hírekből” – mondta akkor, bár hozzá kell tenni, hogy a 111 év működés után 2011-ben bezárt Dozier School for Boys története azért 2014-ben elég nagy visszhangot keltett, hiszen rápillantást engedett az amerikai (közel)múlt egy olyan sötét fejezetére, amelyre sokan jó okkal nem szerettek volna visszaemlékezni.

A regény esszéisztikus előszava a valódi cselekmény kezdetét megelőzően összefoglalja, amit az előzményekről tudni érdemes. Megtudjuk, hogy valóban létezett egy ilyen intézmény (a könyvben Dozier helyett Nickelnek hívják), ahová egyrészt árva, másrészt kisebb-nagyobb kihágásokat és törvényszegéseket elkövető fiúkat zártak – hangsúlyosan nem büntető, hanem inkább nevelő célzattal az egész 20. század során. Nem börtön volt, azaz nem voltak magas kerítései, őrtornyai, fegyveres őrei, mégis a legrettenetesebb módon nyomorította meg valamennyi bentlakója életét. A 60-as évek végéig (tehát a regény cselekménye idején is) szegregáltan működött, a fekete és a fehér fiúk külön szálláshelyen, külön napirenddel éltek – a feketék még mostohább bánásmódban részesültek. Az előszóból kiderül még az is, hogy a Csizmadomb nevezetű hivatalos temető mellett volt egy másik is, ahol jeltelen sírgödrökben feküdtek a gyanús körülmények között elhalálozott fiúk, akikről egészen 2014-ig az volt a fedőtörténet, hogy elszöktek. Az iskola bezárása után azonban a területet felvásárló ingatlanbefektető kezdeményezésére a terepet elkezdték feltárni (a University of South Florida régészeinek a bevonásával), és 55, javarészt erőszakos halált halt fiú holttestét exhumálták a sírokból.

Amikor tehát a regény cselekménye indul, és először találkozunk a főszereplőnkkel, Elwooddal, már kétségünk sem lehet róla, hogy a sorsa hamarosan nagyon rosszra fordul, és a Nickelben látjuk viszont. A könyv Első részének emiatt van bizonyos lebegős hangulata: feleslegesnek semmiképp sem mondanám, de tény, hogy az előszó kendőzetlensége után nem tartogat túl sok dramaturgiai feszültséget. Ráadásul egy kissé sematikus is a történet, hiszen Elwood, a nehéz körülmények közül érkező (szülei a nagymamájára hagyták) fiú, aki a tipikus déli kisváros, Thalahassee feketenegyedéből próbál kitörni, nemcsak öntudatos (szabadidejében Martin Luther King beszédeit hallgatja bakeliten), nemcsak jó tanuló (felvilágosult tanára be is szervezi a közeli fekete-főiskolára), de még szorgalmas is (az olasz Marconi úr boltjában dolgozik), és mindemellett egyenes jellem. Elwood (nem valós alak, mondani sem kell) egy szerencsétlen véletlen miatt ártatlanul kerül az intézetbe.

A regény gerincét természetesen a Nickelben töltött idő adja, erről szól a Második rész teljes egészében, és a Harmadik rész nagyja is. Whitehead kezébe hihetetlenül gazdag anyag került, így már-már érthetetlen, miért fogja ilyen rövidre az elbeszélést, miért nem építi fel jobban az intézmény világát, a gyerekek (feketék és fehérek) egymás közti viszonyait, miért nem látunk több szereplőt, és miért kapunk ennyire keveset a „gonoszokból”. Mert hát nemcsak a bőrszín alapján fekete-fehér A Nickel-fiúk világa, de a figurák is azok. Mintha Whitehead nem tartaná kifejtésre méltónak mondjuk az intézmény vezetőinek a motivációit, egyáltalán, azt a déli hagyományt, amelyben egyszerre kavarog a rabszolgatartók felsőbbrendűségének mítosza és az egykori zsarnoki gesztusaik emléke, és amely itt – szó szerint is – a fiatal fekete testeken csattan korbácsként. Valóban elég lenne egy-egy nyúlfarknyi utalás a vezetőség Ku-Klux-Klanig érő gyökereire? Vagy az ültetvényes múlt bizonyos tárgyi emlékeire? A pedofil zaklatásokra? Whitehead felelete a rasszizmus tapasztalatát firtató újságírói kérdésre az, hogy „belefáradtam, hogy magyaráznom kell az európaiaknak”. De talán nem csak az európai olvasó érzi úgy, hogy túl sok mindent kezel evidenciaként, s épp azokon a helyeken nem működik (jól) fikcióként a regény, ahol az egyetemes kérdések, az erőszak, az elnyomatás, a szabadsághiány, a testi fájdalom és a lelki kiüresedés jelenik meg. Az iskolaregény zsánerének jelentős művei – Musil: Törless iskolaévei; Ottlik: Iskola a határon; Vargas Llosa: A város és a kutyák – épp attól (is) letaglózóak, hogy az evidenciákat képesek kimozdítani a helyükből. Whitehead ezzel szemben mintha azt mondaná, hogy „rossz, ha gyerekeket bántanak, tessék, megmutatom, tényleg az”. Ám ettől a regénye legfeljebb erkölcsileg lesz példamutató, nem irodalmilag.

Hogy mégis érdemes A Nickel-fiúkat olvasni, az elsősorban néhány felejthetetlen epizódnak köszönhető; de erős a szerző atmoszférateremtő képessége is, s amikor rászánja magát, a jellemábrázolásban is emlékezeteset tud alkotni. Bár Elwood alakja az Első részben sematikusnak tűnik, a Második és a Harmadik rész szenvedéstörténetében mégis kibontakozik egy valószerű figura képe, különösen a barátjával, Turnerrel való viszonyában. A két fiú történetének a regény fináléjában végbemenő fordulata mindezt még átélhetőbbé teszi – hiszen itt már nem a rémintézményről kialakult referenciális tudásunkra játszik rá a könyv, hanem valóban regényszerű fordulatokban kezd el működni. Az olyan mellékszereplők pedig, mint a fehérek és a feketék között ide-oda helyezgetett mexikói fiú, Jaimie, vagy a bokszbajnok Griff töltik meg élettel A Nickel-fiúk olykor esszéisztikusan kimért, máskor publicisztikusan áttetsző fejezeteit. Kár, hogy nem jutott nekik több tér, ahogy az is kár, hogy a túlélő perspektívája is csak egy nagyon szűkre szabott, habár jelentőségteljes szakaszban bontakozik ki a könyv vége felé.

A Nickel-fiúk talán túlságosan is tömören igyekszik megfogni egy rendkívül szerteágazó és traumatikus történet lényegét. Egyszerre érezhető benne az írói igyekezet és a társadalmi küldetéstudat, és kétségtelen, hogy a két komponenst elég nagy tehetséggel összeboronáló Whitehead könyve, ha nem is hibátlan regény, de erős hatású olvasmány. Különösen, hogy a történetet nem viszi el egészen az üdvözülésig vagy a feloldozásig, csupán arról beszél, hogy az egykori szenvedésekre fényt lehet ugyan deríteni, de azokat jóvátenni lehetetlen.

Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, 2019, 272 oldal, 3999 Ft

 

Figyelmébe ajánljuk

Kiszúrt autókerekek, leszaggatott plakátok, feljelentések - így várja a választást Ágasegyháza

A Bács-Kiskun megyei községben 2010 óta Füredi János a polgármester, akinek az előterjesztésére a képviselő-testület megtiltotta, hogy a kampány ideje alatt a jelöltek választási fórum céljából kibéreljék a település közintézményeit. Ez ellen, illetve a településen eluralkodott közhangulat miatt tüntettek egy maroknyian a napokban, két független polgármesterjelölt felhívására.