Jól ismert kelet-európai történet, mindenki potenciális áldozat, ember embernek farkasa, a diktatúrában mindenki szem a láncban, a forradalom felfalja saját gyermekeit, egy mondat a zsarnokságról. Az újdonsága annyi, hogy magyarul eddig még nem dolgozták fel a zsidóság meghurcoltatását a kirakatperekben. Érdekes téma, rendben van, de a lényeg, hogyan dolgozza föl nehéz tárgyát az író. Idézzünk néhány mondatot. "Engel az aranyszínű huzattal borított, rokokó kanapén ült. Széles alakja, mely szinte az egész háttámlát elfedte, erős kontrasztot mutatott a kecsesen burjánzó indákat mintázó bútorral. Ideges szórakozottságában a támla hajlított faragásai közé dugta a kezét. Ujjai időnként beszorultak a résekbe, miközben igyekezett úgy fordulni felesége felé, hogy Kata ne lássa, milyen zaklatottan keresi az asszony pillantását." Viszonylag egyszerű helyzetleírásról van szó, de Szántó T. Gábor ennek megoldására sem képes. Az olvasó nem látja Engelt, nem látja azt a nyavalyás rokokó kanapét, és egy pillanatra sem képzelheti, hogy a férfi ujjai "időnként (!) beszorultak a résekbe". Miért is szorultak volna be? Miért kaparászna a háta mögött?
Hát kígyóember Engel?
Az egész helyzetfestés nyakatekert, ott van rajta a dilettáns írók bélyege, akik mindig eggyel többet mondanak a kelleténél, mindig odabiggyesztenek még egy jelzőt, még egy határozót: "ideges szórakozottság".
Szántó T. Gábor nagy szexfestőnek hiszi magát. Sokszor és nagy kedvvel ábrázol szerelmeskedést, már előző kötetében (Mószer) is. Lássunk egy frisset. Kata férjével, Benedek György ávós őrnaggyal szeretkezik. "Fejét a férfi meztelenül feltáruló ölébe fúrja, hogy annak félig merev hímvesszője megnedvesített ajkán át nyársalja fel őt. (...) Benedek megdöbben, s a felkavaró vágytól teste pattanásig feszül, Kata pedig önnön bátorságától elszabadulva, belefeledkezik a műveletbe, s egyre lázasabb mozdulatokkal szítja gerjedelmét. Kamillaszappan illata keveredik a férfitest kipárolgásával, s Katát ez a szag is izgatja most, ahogy a fejét férje ágyékába mélyeszti, hogy merevedő tagja beléhatoljon, amilyen mélységig csak lehetséges. (...) Benedek teste majd szétpattan, nem vágyik másra, mint belevágódni a másik testbe, akár egy szög a puhafába, de megzavarja e mámoros feltárulkozás, s a vele szemben támasztott kívánalom." Én nem támasztok sok kívánalmat az íróval szemben, mindössze annyit, gondolkozzon el, egy szeretkezés leírásakor vajon tényleg ideillő-e a puhafa és a szög kapcsolatát firtató hasonlata. Ebben a szaftos szoftpornóban
Berkesi András szelleme született újjá
- nem túl meggyőzően.
Nem jár jobban Dávid Andor és felesége, Ilonka sem. "Andor a háború előtt is szenvedélyes volt, de a bombázások és a bujkálás idején Ilonka is úgy ölelte férjét, olyan heves és önégető vággyal szerette, ha egy-egy éjszakára kettesben maradhattak, mint korábban soha. (...) Ruháival együtt még megmaradt gátlásait is levetkőzte azokon az éjszakákon." A Berkesi-tematikával Szilvási írói modora párosul.
Szántó T. Gábor alakjai a régi árnyrajzokra hajaznak; egyszínűek, kétdimenziósak, mintha ollóval, fekete papírból vágták volna ki őket. Amikor társadalmat ábrázol, még drámaibban ütközik ki teljes írói fölkészületlensége. Engeléknél nagy szalonélet folyik, megjelennek itt a budapesti szellemi világ akkori nagyjai. Kikről van szó? Könnyen fölismerhetőek. Például Szebeni-Szabó Anna, akit "szinte mindegyikük nemzedékük legtehetségesebb költőnőjének tartott". Na ja, Nemes Nagy Ágnes. A következőt még egy ávós is beazonosítja: "Bottlik magas volt, vékony, arisztokratikusan finom megjelenésű, s Kláránál majdnem tíz évvel fiatalabb. Egy regényen dolgozott évek óta, amit újra és újra átírt, de csak beavatott bizalmasai olvashattak bele." Feltehetően valóban így készült az Iskola a határon. És szentigaz, hogy Ottlik Géza finoman arisztokratikus volt. Vagy fordítva. Meglepődnénk, ha Pilinszky János nem cigizne ebben az 1949-es szalonban; persze hogy ott füstöl, ráadásul "átszellemült arccal"; és egyébként is "angyalarcú" ez a Zlinszky névre hallgató lírikus. Írd le azt a két jelzőt, ami a legrövidebb idő alatt egy alak jellemzésére eszedbe jut, máris megírtál két oldalt ebből a regényből. Apropó: milyen lehelete van a históriának? "Áporodott", magától értetődik (463. o.). Szántó T. könyvében egyetlen mozzanat, egyetlen jelző nincs, amit ne lehetne kiszámítani.
A könyv végén még egy előre sejtett meglepetés várja az olvasót: az Epilógusból kiderül, a szöveget voltaképpen Robert Friedmann, az ominózus vádlott életben maradt fia írja, aki mintegy elképzeli az általa megfogalmazott eseményeket: "Valahogy így történhetett." Robert előbb Izraelbe kerül, aztán 1982-ben New Yorkba, végül 1996-ban egy budapesti ösztöndíja ideje alatt - teljesen véletlenül! - megismerkedik Benedek György egykori feleségével, a láttuk már mennyire buja Katával. Hol találkoznak teljesen véletlenül? Az Eckermann kávéházban, hol másutt. Rádöbbenünk, tényleg
minden mindennel összefügg
Ha teljesen véletlenül eddig is valószínűtlennek olvastuk a könyvet, most már egészen hagymázosnak látjuk Szántó T. Gábor teljesítményét. Mindegy, a végén megnyugodva tapasztaljuk, hogy Robert lemond a princetoni professzorátusáról, és visszatér Izraelbe. Vagyis nem zaklat minket több regénnyel.
Látható, Szántó T. Gábor elemi szinten nincs tisztában az irodalmi műalkotás létrehozásának szabályaival, az eszközöket még egy füzetes regény nívóján sem sajátította el. Ez a könyv a zsidó tematika oldalvizén reméli, hogy bejut a művészet révébe. Hiú remény, könyve legjobb esetben mindössze zsurnaliszta teljesítmény; egy felekezeti ponyva. A Berkesi-féle kémromantika-komcsiszentimenti helyén most a zsidóromantika áll. Üsse kő. De az már nagy baj, hogy az egyik legigényesebb kiadó adta ki, és hogy egy részletét ráadásul a Körkép című teljesen anakronisztikus, de viszonylag mégis reprezentatívnak hitt antológiába is beválogatták. Két orvosolhatatlan ízlésficam.
Telepy Péter
Magvető, 2002; 486 oldal, 2490 Ft
