Interjú

„Főleg Hemingwayt loptam” - Per Petterson író

Könyv

Norvég írót rég ért akkora irodalmi elismerés, mint Per Pettersont a Lótolvajok című regényéért. A hallgatásokkal és elhallgatásokkal teli északi próza mestere minden, csak nem hallgatag ember: budapesti látogatásakor tehenekről és baloldaliságról, könyvtolvajlásokról és házastársi perpatvarokról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Megviseli a protokoll?

Per Petterson: Kedvesnek kell lenni. Mint tegnap is, a norvég nagykövet fogadásán.

MN: Nehezen viseli, ha vigyáznia kell, mit mond?

PP: Ha egy-két viccet elsüthetek, máris jobban érzem magam. Azért azt vegye figyelembe, hogy egy vén balos ül önnel szemben, és mint ilyen, végtelenül unom, hogy öreg balosokhoz méltó szlogeneket kéne pufogtatnom. Ma egyébként egyet jelent balosnak lenni Európában: demokrataként kell viselkedni. Régen talán egy kicsivel több tartozott ehhez a csomaghoz, ma ennyi: demokratának lenni. De a norvég szocdemeket már ennyivel is előzni lehet balról. Én azonban nem előzök senkit: az időm nagy részét egy kis farmon töltöm, a fák között. Egy író az erdőben – az én helyzetemben nincs sok hely sem a balra-, sem a jobbratolódásnak. Egyetlen politikai programom van: igyekszem kedves lenni a feleségemhez és a kutyámhoz.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: És a csirkék meg a birkái? Alighanem ők sem néznék jó szemmel, ha túlságosan balra- vagy jobbra tolódna.

PP: Nem vagyok nagybani állattartó, de jó, ha köztem és az erdő között azért grasszál egy-két szárnyas meg patás. Távol tartják az erdőt. Nem is beszélve a teheneinkről, igaz, ők a feleségem kedvencei. Van, akit a motorok érdekelnek, a feleségemet a tehenek. Ha az asszony távol van, nekem kell ellátnom őket. Nem is gondolná, milyen böhöm nagy állatok. Íróként nem sok hasznukat veszem, de ha kell, beiktatom őket a munkanapjaimba.

MN: Szigorú munkanapokat tart?

PP: Kénytelen vagyok, máskülönben elfog az idegesség. Pontban hétkor elkezdődik az írás. Vagyis az írással járó várakozás. Pontban hétkor elkezdek várni. És csak várok, várok és várok. Ha délelőtt 11-ig semmi sem jön, kinyújtózom, lemezt hallgatok, esetleg olvasok egy keveset. Vagy visszamegyek a házba. De inkább nem megyek, mert a feleségem mindig talál valami megszerelnivalót. Negyvenéves voltam, amikor kiköltöztem a városból. Egy lány miatt, aki most a feleségem. Ha meg akarod kapni a lányt, bizony, helyet kell változtatnod – íme, egy tanulság. Ha veszekszünk, és a feleségem nekem támad, hogy ha ennyire nem tetszik valami, miért élek itt, azzal vágok vissza, hogy hát épp miattad. De mintha csak a falnak bókolnék. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen messze kerülök a várostól: nap mint nap olyasmiket kell csinálnom, amik homlokegyenest ellenkeznek a természetemmel: ha rosszul is csinálom ezeket, büszkeséggel tölt el, hogy mégis helytállok. Tudja, milyen a világra segíteni egy bárányt? Hova és milyen mélyen kell benyúlni? És milyen emberfeletti teljesítmény, ha az egyik kezeddel épp szülést vezetsz, a másikkal meg a telefont tartod, amin a szerkesztőd keres? Az élet nagy és büszke pillanatai ezek.

MN: A korábbi életében azért inkább a könyvek, és nem birkák vették körül.

PP: Annyira félénk természetű voltam, hogy három év után otthagytam a középiskolát. Egész egyszerűen nem bírtam megszólalni. A könyveket bújtam otthon, végigmentem a világirodalmon. A vizsgáimat magánúton tettem le. Dolgoztam aztán gyárban – említettem, ugye, hogy ősbalos vagyok –, jártam könyvtár szakra, végül pedig egy könyvesboltban kötöttem ki, és maradtam is 12 éven át.

MN: Melyik könyvet lopják a leggyakrabban Norvégiában?

PP: A drága könyveket. Főleg a drogosok utaznak ezekre, mert jó áron túl lehet adni rajtuk. Ifjú koromban én magam is elemeltem egy-két könyvet, persze szigorúan irodalmi megfontolásból. Lelkifurdalásos tolvaj voltam, még ma is bánt a dolog. Hamar véget is vetettem a világirodalom eltulajdonításának. Háromnál többször nem fordulhatott elő. Főleg Hemingwayt loptam.

MN: A Lótolvajok főhőse nem Hemingwayt olvas, hanem Dickenst: a Két város regényét.

PP: Mindig is imádtam a Két város regénye utolsó mondatát. Sydney Carton utolsó szavait a vérpadon. „Amit most teszek, sokkal, de sokkal jobb mindennél, amit valaha tettem…” Szeretem a jó mondatokat, és ez minden tekintetben kimeríti a jó mondat fogalmát. Azért is haladok néha olyan lassan az írással, mert mondatról mondatra araszolok előre. Nincs előre kiötlött történetem, fogalmam sincs, hova fogok kilyukadni: mondataim vannak csupán, azok visznek előre. Ha nincs mondat, nincs semmi más se.

MN: Hosszú időn át, ha a kortárs norvég próza nemzetközi sikerei kerültek szóba, önt és a Lótolvajokat emlegették. Ma főleg Karl Ove Knausgårdot és a hatkötetes önéletrajzi regényfolyamát emlegetik. Olvasott Knaus­gårdot?

PP: Egy hatkötetes regényfolyamot? Nem én. Ami azt illeti, minden okom meglenne, hogy szívből utáljam ezt a fickót. Sikert sikerre halmozok szerte a világon, és akkor jön ez a senkiházi, és több könyvet ad el, mint én! Ámbár elég nagy ez a világ, van benne hely mindkettőnk számára. Engem eddig ötven nyelvre fordítottak le, úgyhogy van mit behoznia. Komolyra fordítva: nagyon különböző dolgokat csinálunk, akkor meg minek féltékenykedni.

Neked ajánljuk