Fotó: Galló Rita
Hanif Kureishi: Volt egy ilyen rövid időszakom, igen.
MN: A pénzért csinálta?
HK: Részben a pénzért, részben pedig mert szórakoztatott. De elég hamar ráuntam. A pornó olyan, mint a reklám. Megpróbál eladni valamit, anélkül, hogy az igazán izgalmas dolgokról szólna.
MN: Mik lennének azok?
HK: A pornó inkább elfedi, hogy mi zajlik két ember közt szex közben. A pornó nem ismeri a félelmet, a bizonytalanságot, a rémületet, az intimitás vagy épp az intimitás kudarcának érzését. Számomra ezek az izgalmas aspektusok. Emlékszem, apám ágya mellett milyen könyvek sorakoztak: a Lady Chatterley szeretője, az Utolsó letérő Brooklyn felé, Nabokov... Csupa a maga idejében botrányosnak számító alkotás. De a szexszel ma már, az irodalomban legalábbis, nem lehet botrányt okozni. Az új darázsfészek a vallás lett.
MN: Nemrégiben a The Guardianben jelent meg egy hosszabb cikke, amiben a Káma Szútra kapcsán arról értekezett, hogy mennyire alkalmatlanok a szavak a szex, vagy ahogy említette, az igazán izgalmas dolgok leírására. Azért volt, akinek összejött?
HK: Shakespeare-nek olykor. Az a hisztérikus gyűlölet, amivel Hamlet arról beszél, hogy a kedves mama mi mindent csinálhatott Claudiusszal, ott a levegőben lóg a szexualitás. De összejött Flaubert-nek is a Bovarynéban. Vagy Joyce-nak az Ulysses végén. A szexualitásól született szövegek legjobbjaiban explicite alig esik szó a szexről.
MN: Első nagy sikerét Az én szép kis mosodám forgatókönyvével aratta, amiben Daniel Day-Lewis egy londoni meleg exskinheadet játszott, egy pakisztáni családból származó fiatalember szeretőjét. Kik utálták a filmet jobban, a skinheadek vagy a pakisztániak?
HK: Főleg a konzervatív ázsiai körökben szúrt szemet a film, főleg a homoszexualitás ábrázolása miatt. Abban az időben egyébként, amikor Az én szép kis mosodám megszületett, a bevándorlókkal a kutya se foglalkozott. Dacára annak, hogy az ötvenes évek óta elég nagy számban éltünk Angliában, elég későn eszmélt a film és az irodalom. Az én szép kis mosodám után a Sammyt és Rosie-t ágyba viszik című filmünkkel (mindkettőt Stephen Frears rendezte - a szerk.) is odamondtunk a thatcherizmusnak, az már színtiszta agitprop film volt, semmi más. Viszont olyan régen volt, az igazat megvallva, már alig is emlékszem a nyolcvanas évekre. Akkor mindennél jobban érdekelt, hogy író legyen belőlem. És ez A kültelki Buddhával, amit 1987-től 90-ig írtam, be is következett.
MN: Olyannyira, hogy immár a királynő szemében is jelentős írónak számít. A Brit Birodalom Rendje, amit 2007 végén megkapott, ezt hivatott kifejezni.
HK: Nagy megelégedésemre szolgált, hogy immár parancsnoki fokozatban kelek és fekszem. A medálon az áll, hogy "Istenért és a Birodalomért". A kettő közül egyik sem létezik, s ez külön szépséget ad a kitüntetésnek. Blair után valami megváltozott nálunk: az emberek egyszer csak rájöttek, hogy Anglia többnemzetiségű, hogy ne mondjam, egy multikulturális társadalom, és ez a művészek elismerésében is változást hozott.
MN: Ebben a multikulturális Angliában kik ma a rasszisták kedvenc céltáblái?
HK: Érdekes, hogy míg a franciáknak van egy Le Penjük, addig nálunk, nem is értem, miért, a rasszizmus politikailag messze nem ilyen jól szervezett. A muszlimellenesség viszi a pálmát nálunk meg az antiszemitizmus, bár az utóbbi mostanában nem akkora divat.
MN: De igény lenne rá?
HK: Mindig kell lennie egy gyűlölhető csoportnak. Hol a muszlimok, hol a zsidók, hol - mint például önöknél - a cigányok. Érdekes megfigyelni, hogy épp melyik csoport tölti be ezt a szerepet a társadalmon belül. Ami engem mint írót még nagyon izgat, az a nyelv; állandó a vita nyelvi kérdésekben, hogy épp mi megengedhető, és mi nem. Ott van például a foci, ahol nagyon szépen megmutatkoznak a nyelvi kérdések. Nemrégiben az ügyészség vádat emelt John Terry ellen, aki Anton Ferdinandot illette megengedhetetlen szavakkal. Nem mondanám ezt valami hű, de fontos ügynek, de a nyelv szempontjából mindenképp izgalmas, hogy hol húzódnak a határok. A hetvenes évek Angliájában egy muszlim vagy egy hindu ugyanúgy feketének hívta magát, mert a fehér többséggel szemben így határoztuk meg magunkat, és ez akkor mindenki számára magától értetődő volt. De hívtak minket, és mi is magunkat, ázsiaiaknak is. Aztán valamikor a nyolcvanas években változás állt be az ázsiaizásban: a muszlimok elkezdték magukat muszlimnak nevezni. Kicsi, de fontos különbségtételek ezek. Párizsban például bátran lehet feketét mondani, Londonban viszont ez nem megy. Vagy ott volt az az eset, amikor az uruguayi Suarez, a Liverpool focistája lenégerezte a Manchester United-es Patrice Evrát. Dél-Amerikában viszont, ha valakire azt mondják, hogy néger, az még nem számít sértőnek.
