KÖNYVMELLÉKLET

Szerep álarc nélkül

Márai Sándor: A teljes napló 1982–1989
szerző
B. I.
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

„Befejeztem a »Napló 1976–83« kötet kéziratának válogatását. Nem valószínű, hogy ezentúl éle­temben megjelenik még egy naplókötet. A válogatás nehézkes munka, mert a gyorsulás századában minden elképesztően gyorsan változik, a gondolatok kihangzása is” – jegyzi fel 1984 májusában Márai Sándor (Kassa, 1900 – San Diego, 1989). Immár 84 évesen pontosan látja, hogy még egy naplókötet összeállítására sem ereje, sem ideje nincs már.

„A battéria kezd kifáradni, nem ad áramot” – ez az 1982. májusi állapotjelentés később többször is előjön. A testi leépülés – fokozatosan romlik a látása, egyfolytában ülni alig bír már, egyre fáradékonyabb, rendszeres sétái rövidülnek mind térben, mind időben – annál is inkább rémisztő a számára, mert szellemileg változatlanul élénk, továbbra is sok mindenre figyel és rezonál. Távolságtartása változatlan, önmagát is elemző hűvöséggel, mondhatni, közömbösen vizsgálja. Ám hogy ez az évtizedeken át következetesen vitt magatartás nem pusztán a külvilágnak eljátszott póz, arra éppen az utolsó évek naplóbejegyzései világítanak rá. Bár a vállalt magányosság – emigráns magyarként és emigráns magyar íróként egyaránt –, az alkotás (és a hallgatás) szabadságához való megingathatatlan ragaszkodása tudatosan vállalt művészi szerep is, egyúttal mélyen belülről fakadó része a személyiségének. Az utolsó napló éppen annak a megrendítő dokumentuma, ahogyan szerep és személyiség végképp eggyé válik: a magány ugyanis immár nem csupán a gondosan épített emlékmű alapja, hanem a szó leghétköznapibb értelmében vett egyedüllét. A távozásra készülő öregember leltára; a legmegrázóbb és egyben legszemélyesebb sorok a legközelebbi családtagok elvesztését rögzítő, illetve arra reflektáló bejegyzések.

Talán az utólagos rostálás hiánya miatt is, de az utolsó évek naplójegyzetei nemegyszer minden korábbinál nyersebben közvetítik nézeteit. Ez persze nem független attól a fura kettősségtől, amely Márait mindvégig, és az időben előre haladva egyre inkább jellemzi: hallatlanul széles érdeklődése és imponáló nyitottsága néha mellbevágó ízlés- és szemléletbeli merevséggel párosult; most, hogy naplóinak teljes változata 18 kötetben elérhetővé vált (s e helyütt mindenképpen emlékezzünk meg a sorozatszerkesztő Mészáros Tibor nagyszerű teljesítményéről) tanulságos lenne egyszer ebből a szempontból is mérlegre tenni Márai irodalom- és kultúraszemléletét. Például a népi írók, mindenekelőtt az Illyés Gyula politikai szerepvállalása iránti mély ellenszenve esztétikai értékítéletét is befolyásolta; hovatovább elvetette a népi motívumok magas irodalmi fölhasználását is, hogy mást ne mondjunk, ezen az alapon nem ismerte el Bartók Béla korszakos jelentőségét sem. (Amikor pusztán irodalmi teljesítményekről mond véleményt, számos elsőre meglepő – néhányaknak tán szentségtörő –, ám a legkevésbé sem légből kapott megfigyelést rögzít például Petőfi helyenkénti „ürességéről”, Pilinszky időnkénti „nyafogásáról” stb.)

Illyésről írott bejegyzéseinek egy részét maga húzta át; ha lehetősége van rá, e részeket nagy valószínűséggel nem szerkeszti be a kiadandó kötetbe. Véleménye azonban következetes, legföljebb a megfogalmazás indulata megy túl azon a mértéken, amennyit Márai még megengedett magának a nyilvánosságra szánt mondataiban. De haragja messze nem egyetlen személyre irányul. Márainak, aki az irodalomtörténet-írás szerint per definitionem „a” polgári író, sőt az általa megálmodott és csak az ő univerzumában létező polgárság írója, a polgár nagyon is valóságos fogalom. Az az érték- és kultúrateremtő és -közvetítő, ráció vezérelte személyiség, akinek legfőbb ambíciója az értelmes, minél teljesebb élet megélése. Ennek alapja az individuális szabadság, valamint a tágabb közösség szabadsága – és ami ezt a szabadságot korlátozza, az a számára elfogadhatatlan. Ezért következetes ellenfele egész életében a nácizmusnak és a kommunizmusnak, Magyarország német, majd orosz megszállásának, az egyén szabadságát gúzsba kötő nacionalizmus minden formájának. Ezért beszél végtelen megvetéssel a „faji” őrületnek behódoló, a saját polgárságukat (és nem csak a zsidókat) föláldozó keresztény középosztályról (ne feledjük, Márai először, még a világháború idején a hivatásos kereszténymagyarok uralma miatt akarja elhagyni az országot), vagy a kommunistáknak behódoló társutas népiekről (és pártjukról, a Nemzeti Parasztpártól), az árulásukat mindenkor hazafias hablattyal takargató csoportokról. (Az ellenszenv egyéb­iránt kölcsönös volt: Illyés egy 1946-os naplóbejegyzésében amiatt méltatlankodik, hogy a kommunista párti Gábor Andor és Balázs Béla nem az ő vagy más népi szövetséges kezét, hanem a polgár Máraiét rázogatja hosszasan. Illyés nem zsidózott: gyanakvását az váltotta ki, hogy Gábor Andorék gesztusában a polgárlét közössége felülírta az ideológiai közösségét.)

A szabadságérzet, a személyes integritás és függetlenség őrzése valamennyi Márai-szöveg végső értelme. Fölfogásában ez a szabadság – különösen egy olyan emigráns írónak, akinek a nyelvi bezártsága anyanyelve okán eleve adott – a legszemélyesebb szférába való visszahúzódásban, a kultúra és a nyelv világában élhető meg a legteljesebben. Ezért is van az, hogy az egyetlen magyar költő, akire Márainak nincs kritikus megjegyzése, az Arany János. Aligha véletlen: Márai számára Arany életműve mutatja meg a leg­inkább, hogy ez a nyelv mi mindent képes kifejezni és láttatni a világból.

A méltóságteljes élet védelme Márainak persze nagyon is gyakorlati kérdés élete utolsó éveiben. Az értelemtől megfosztott léttől, a vegetációtól jobban félt, mint a haláltól – vagyis gondosan eltervezett öngyilkossága (pisztolyt vett, lőgyakorlatot vett, és mint utóbb kiderült: a rendőrséget is értesítette telefonon, mielőtt agyonlőtte magát San Diegó-i otthonában 1989. február 22-én) logikus lezárása életének. A nagybeteg, majd haldokló feleségére – a naplókban csak L.-ként jelölt Matzner Ilona, aki hatvankét éven át volt társa – vonatkozó bejegyzések szívszorítóak. Ameddig lehetett, otthon ápolta, lényegében egyedül; és nem tudom, személyes élmény nélkül is átérezhető-e annak a tragikuma, ahogyan egy vénember megpróbál gondoskodni magatehetetlen társáról. Hogy micsoda küzdésről, lelkierőről, a másik iránti odaadásról és szeretetről tanúskodik az a mellékesen odavetett megjegyzés, miszerint a fürdőben eszméletét vesztett L.-t „fölnyaláboltam” és ágyába „fektettem”. Ez nem szerepjáték, hanem a legtisztább megnyilvánulása annak az emberi tartásnak, annak a hűségnek, amely Márai Sándort mind a magánéletében, mind magyar íróként jellemezte.

Helikon, 2018, 452 oldal, 4999 Ft

szerző
B. I.
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...