KÖNYVMELLÉKLET

Szerep álarc nélkül

Márai Sándor: A teljes napló 1982–1989

  • B. I.
  • 2018. július 7.

Könyv

„Befejeztem a »Napló 1976–83« kötet kéziratának válogatását. Nem valószínű, hogy ezentúl éle­temben megjelenik még egy naplókötet. A válogatás nehézkes munka, mert a gyorsulás századában minden elképesztően gyorsan változik, a gondolatok kihangzása is” – jegyzi fel 1984 májusában Márai Sándor (Kassa, 1900 – San Diego, 1989). Immár 84 évesen pontosan látja, hogy még egy naplókötet összeállítására sem ereje, sem ideje nincs már.

„A battéria kezd kifáradni, nem ad áramot” – ez az 1982. májusi állapotjelentés később többször is előjön. A testi leépülés – fokozatosan romlik a látása, egyfolytában ülni alig bír már, egyre fáradékonyabb, rendszeres sétái rövidülnek mind térben, mind időben – annál is inkább rémisztő a számára, mert szellemileg változatlanul élénk, továbbra is sok mindenre figyel és rezonál. Távolságtartása változatlan, önmagát is elemző hűvöséggel, mondhatni, közömbösen vizsgálja. Ám hogy ez az évtizedeken át következetesen vitt magatartás nem pusztán a külvilágnak eljátszott póz, arra éppen az utolsó évek naplóbejegyzései világítanak rá. Bár a vállalt magányosság – emigráns magyarként és emigráns magyar íróként egyaránt –, az alkotás (és a hallgatás) szabadságához való megingathatatlan ragaszkodása tudatosan vállalt művészi szerep is, egyúttal mélyen belülről fakadó része a személyiségének. Az utolsó napló éppen annak a megrendítő dokumentuma, ahogyan szerep és személyiség végképp eggyé válik: a magány ugyanis immár nem csupán a gondosan épített emlékmű alapja, hanem a szó leghétköznapibb értelmében vett egyedüllét. A távozásra készülő öregember leltára; a legmegrázóbb és egyben legszemélyesebb sorok a legközelebbi családtagok elvesztését rögzítő, illetve arra reflektáló bejegyzések.

Talán az utólagos rostálás hiánya miatt is, de az utolsó évek naplójegyzetei nemegyszer minden korábbinál nyersebben közvetítik nézeteit. Ez persze nem független attól a fura kettősségtől, amely Márait mindvégig, és az időben előre haladva egyre inkább jellemzi: hallatlanul széles érdeklődése és imponáló nyitottsága néha mellbevágó ízlés- és szemléletbeli merevséggel párosult; most, hogy naplóinak teljes változata 18 kötetben elérhetővé vált (s e helyütt mindenképpen emlékezzünk meg a sorozatszerkesztő Mészáros Tibor nagyszerű teljesítményéről) tanulságos lenne egyszer ebből a szempontból is mérlegre tenni Márai irodalom- és kultúraszemléletét. Például a népi írók, mindenekelőtt az Illyés Gyula politikai szerepvállalása iránti mély ellenszenve esztétikai értékítéletét is befolyásolta; hovatovább elvetette a népi motívumok magas irodalmi fölhasználását is, hogy mást ne mondjunk, ezen az alapon nem ismerte el Bartók Béla korszakos jelentőségét sem. (Amikor pusztán irodalmi teljesítményekről mond véleményt, számos elsőre meglepő – néhányaknak tán szentségtörő –, ám a legkevésbé sem légből kapott megfigyelést rögzít például Petőfi helyenkénti „ürességéről”, Pilinszky időnkénti „nyafogásáról” stb.)

Illyésről írott bejegyzéseinek egy részét maga húzta át; ha lehetősége van rá, e részeket nagy valószínűséggel nem szerkeszti be a kiadandó kötetbe. Véleménye azonban következetes, legföljebb a megfogalmazás indulata megy túl azon a mértéken, amennyit Márai még megengedett magának a nyilvánosságra szánt mondataiban. De haragja messze nem egyetlen személyre irányul. Márainak, aki az irodalomtörténet-írás szerint per definitionem „a” polgári író, sőt az általa megálmodott és csak az ő univerzumában létező polgárság írója, a polgár nagyon is valóságos fogalom. Az az érték- és kultúrateremtő és -közvetítő, ráció vezérelte személyiség, akinek legfőbb ambíciója az értelmes, minél teljesebb élet megélése. Ennek alapja az individuális szabadság, valamint a tágabb közösség szabadsága – és ami ezt a szabadságot korlátozza, az a számára elfogadhatatlan. Ezért következetes ellenfele egész életében a nácizmusnak és a kommunizmusnak, Magyarország német, majd orosz megszállásának, az egyén szabadságát gúzsba kötő nacionalizmus minden formájának. Ezért beszél végtelen megvetéssel a „faji” őrületnek behódoló, a saját polgárságukat (és nem csak a zsidókat) föláldozó keresztény középosztályról (ne feledjük, Márai először, még a világháború idején a hivatásos kereszténymagyarok uralma miatt akarja elhagyni az országot), vagy a kommunistáknak behódoló társutas népiekről (és pártjukról, a Nemzeti Parasztpártól), az árulásukat mindenkor hazafias hablattyal takargató csoportokról. (Az ellenszenv egyéb­iránt kölcsönös volt: Illyés egy 1946-os naplóbejegyzésében amiatt méltatlankodik, hogy a kommunista párti Gábor Andor és Balázs Béla nem az ő vagy más népi szövetséges kezét, hanem a polgár Máraiét rázogatja hosszasan. Illyés nem zsidózott: gyanakvását az váltotta ki, hogy Gábor Andorék gesztusában a polgárlét közössége felülírta az ideológiai közösségét.)

A szabadságérzet, a személyes integritás és függetlenség őrzése valamennyi Márai-szöveg végső értelme. Fölfogásában ez a szabadság – különösen egy olyan emigráns írónak, akinek a nyelvi bezártsága anyanyelve okán eleve adott – a legszemélyesebb szférába való visszahúzódásban, a kultúra és a nyelv világában élhető meg a legteljesebben. Ezért is van az, hogy az egyetlen magyar költő, akire Márainak nincs kritikus megjegyzése, az Arany János. Aligha véletlen: Márai számára Arany életműve mutatja meg a leg­inkább, hogy ez a nyelv mi mindent képes kifejezni és láttatni a világból.

A méltóságteljes élet védelme Márainak persze nagyon is gyakorlati kérdés élete utolsó éveiben. Az értelemtől megfosztott léttől, a vegetációtól jobban félt, mint a haláltól – vagyis gondosan eltervezett öngyilkossága (pisztolyt vett, lőgyakorlatot vett, és mint utóbb kiderült: a rendőrséget is értesítette telefonon, mielőtt agyonlőtte magát San Diegó-i otthonában 1989. február 22-én) logikus lezárása életének. A nagybeteg, majd haldokló feleségére – a naplókban csak L.-ként jelölt Matzner Ilona, aki hatvankét éven át volt társa – vonatkozó bejegyzések szívszorítóak. Ameddig lehetett, otthon ápolta, lényegében egyedül; és nem tudom, személyes élmény nélkül is átérezhető-e annak a tragikuma, ahogyan egy vénember megpróbál gondoskodni magatehetetlen társáról. Hogy micsoda küzdésről, lelkierőről, a másik iránti odaadásról és szeretetről tanúskodik az a mellékesen odavetett megjegyzés, miszerint a fürdőben eszméletét vesztett L.-t „fölnyaláboltam” és ágyába „fektettem”. Ez nem szerepjáték, hanem a legtisztább megnyilvánulása annak az emberi tartásnak, annak a hűségnek, amely Márai Sándort mind a magánéletében, mind magyar íróként jellemezte.

Helikon, 2018, 452 oldal, 4999 Ft

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.