A közvélemény érdeklődése azóta sem lankadt, az izgalom fenntartásáról pedig rendre gondoskodtak az ancien régime állambiztonsági hagyatékát ellentmondásos módon kezelő kormányzatok, amelyek a múlt feltárásának csak azon formáit forszírozták, amelyek emlékezetpolitikai szempontból is alátámasztják saját történetmitológiájukat. (Ez kiemelten vonatkozik az Orbán-kormányok saját rendszert szülő ügyködésére.)
Takács Tibor a 2003-ban létrehozott, s az 1944. december 21. és 1990. február 24. között keletkezett politikai rendőrségi anyagok őrzésére rendeltetett Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Új könyvében nem csak friss kutatásainak önmagában is izgalmas eredményeit publikálta, de megkísérelte megvilágítani azt is, miért vált ki annyi kérdést és értetlenséget az ügynökakták helyzete. Már a bevezetőben leszögezi, hogy nem maga az iratnyilvánosság kérdése az aggályos, hiszen az állambiztonsági iratok most is nyilvánosak, kutathatók – ezért készülhetett el a szerző számos könyve is. Nagyobb gond például az, hogy a 2003-as törvény túl szűkre szabta a hálózati személy fogalmát, ezért a történész jószerivel le sem írhatja, hogy valaki ügynök volt, hiszen az illető nyomban perelhet, s az ítélkező bírák is rendre a törvény szövegét tartják fontosnak, nem a történészek szakvéleménynek is beillő kutatási eredményeit. Szintén a gondok között említi Takács az adatvédelmi szempontok túlzott, a múlt történészi feltárásának rovására történő érvényesítését – ami nem csak a III/III-as iratok kutatói számára okozhat galibát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
