And the winner is: Sátántangó

  • -kg-
  • 2013. május 4.

Könyv


Krasznahorkai László Sátántangóját George Szirtes fordította angolra: a 2012-ben megjelent fordítás elnyerte a legjobb angolra fordított könyv díját, vagyis a Best Translated Book Awardot. A díjat 2008 óta ítéli oda az amerikai Three Percent online egyetemi irodalmi folyóirat mind prózai, mind költészeti kategóriában. Az Amazon.com által (5-5000 dollárral) szponzorált díj az író és a fordító közös elismerése – az elmúlt évek jelöltjei között olyan szerzők találhatók, mint Roberto Bolaño, Krúdy Gyula, Julio Cortázar, Per Petterson, Robert Walser, Bartis Attila, Stefan Zweig, Wolf Haas vagy éppen Kosztolányi Dezső. Az idei jelöltek között Krasznahorkai Sátántangója mellett többek között Herta Müller Lélegzethinta és Urs Widmer Apám könyve című regénye is szerepelt.

 

 

 

Egy Krasznahorkai-sor (a Sátántangó első mondata) Szirtes módra:

„One morning near the end of October not long before the first drops of the mercilessly long autumn rains began to fall on the cracked and saline soil on the western side of the estate (later the stinking yellow sea of mud would render footpaths impassable and put the town too beyond reach) Futaki woke to hear bells.”

„Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall.”

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.