| Karafiáth Orsolya: Aláfestés
1. Még nem tudom, mi az, mi visszanéz. S ha néz, hol érzi meg az arcomat. Akárhogy is, csak részletet mutat. Látvány alatti sejtett másikat. E festmény, Művésznő, ez nagyszerű! Ki tudja, mennyi réteget takar. Egyszerre pasztell, akril és olaj – egyszer medál, egyszer vászonnyi fal. Rejtély, ha akt, ha arc, rejtély ha tájkép, s nem attól, hogy csupán én láthatom. Rejtély, ha nincs, ha vélném más jogon – s nem attól, hogy csupán én láthatom.
2. Ha kérdezi, nincs válasz, sem titok. Csak szín alá futó, finom ecset, csak szín mögötti változó fehérség, átfestett áradások, tengerek. E kép alól most éppen jazz szivárog. E kép alól most fáradt film pereg. Mutatja Önt, de engem is, míg vártam, régebbről, mint ahogy megérkezett. Ha kérdezi, nincs válasz, sem titok. Se máz, se másik sík, se új keret. Felül marad, mi kopni úgyse merne. Nézzen, s a kép: enyém. Ettől lehet.
|
Ascher Oszkár a Nyugat nagy nemzedékének személyes ismerőseként, verseik szavalójaként úgy látta, az irodalom az írók önérzete szempontjából olyan, mint a katedrálüveg: akármelyik kis sejtjéhez illeszti az ember a szemét, az lesz a középpont, a többieket egyre bővülő körökben rendezve – saját maga köré. Lengyel Balázsnak a rövid életű, de annál legendásabb Újhold szerkesztőjének a hasonlata az olvasói befogadásból indult ki. Az irodalom szerkezete szerinte piramisszerű, vagyis mindegy, hogy egy alkotó milyen szellemi és világnézeti közegből jön: minél magasabb színvonalúak a művei, szellemileg annál közelebb van azokhoz a kollégáihoz, akik valamelyik szomszédos – vagy éppen ellentétes – oldalról értek fel a csúcs hasonló közelségébe, és annál távolabb azoktól, akik a saját oldalának alsóbb tartományaiban rekedtek meg.
A tetszetős hasonlatra jó példa volt az a rövid párbeszéd, amit hat-nyolc éve egy pesti palotában csíptem el. „És, kedves Mester, mi újság az irodalomban?” – kérdezte egy friss József Attila-díjas költő barátomtól egy másik, mint egy tájékozatlan választófejedelem. A friss, aki maga is éppen egy kastélyból tért vissza – sőt, épp ez a kastélybeli tartózkodás adta a kérdés apropóját –, nem vette a lapot, és komolyan válaszolt: „Nem lehet világosan látni, de annyi biztos, hogy a Varró Dani és a Karafiáth Orsi már megy.”
Az érintett palota egykor a Károlyiaké volt, ma itt található a Petőfi Irodalmi Múzeum, a kastély a Puteaniaké, majd az Esterházyaké, ma ez a Szigligeti Alkotóház. A kérdés a múzeum egyik rendezvényének szünetében hangzott el, és az alkotóház világnézeti szempontokat nem érvényesítő írótáborában szerzett tapasztalatokra vonatkozott. Ezekből pedig a táborozó költő azt szűrte le, hogy a költészet új lehetőségei a pályakezdők kezén még nem öltöttek egészen alakot, de a vers távlatait a líra költészettelenítésének kalandjában kereső fiatalabbak szemében nincs vonzereje a – két említett költő személyében nevesített – kötött formáknak.
Szóval hogy ők klasszikus, régimódi költők volnának, már nem „jönnek”, hanem „mennek”. Ez ismerős megközelítés, hiszen a mindenkori fiatalok rendszerint a mindenkori tegnap fiataljai ellenében fogalmazzák meg önmagukat: a Nyugat harmadik nemzedékét is alighanem több kötötte az elsőhöz, mint a másodikhoz. Ez tehát poétikailag komolyan vehető elképzelés, ellentétben a Karafiáth Orsolyára újabban irányuló nyers sértegetésekkel. Aki olvas újságot, néz tévét, megfordul kulturális rendezvényeken, az tudja, hogy színes egyéniségét Karafiáth rendszerint szokatlan, feltűnő köntösben tárja a nagyközönség elé. De hát nyilvános használatra idővel minden költő kialakít valami karaktert, ahogy Márai írja: „Előbb-utóbb mind figurák leszünk valamiképpen.”
Versei nem ilyen harsányak, de mégis mintha ugyanaz a határozott kéz alakítaná karakteressé a könyvfesztiválon valamiféle stewardessbe oltott Piroskaként megsétáltatott, képregénymintás uniformist mint „Lotte Lenya verseit”. Mintha az Aláfestés ennek a megközelítésnek lenne az ars poeticája, a személyiség, a karakter alakulásáról beszélve, amelynek során a költő nem „válaszokkal” és „titkokkal” dolgozik, hanem színekkel és ecsettel. Ennek következtében persze válaszok és titkok is megképződnek – üres is lenne a műalkotás ezek nélkül –, de már az olvasó fejében. (Érdekes például, hogyan kell elképzelnünk például a szín „alá” futó ecsetet.)
Ezzel a nehezen megragadható anyagokkal is könnyű kézzel bánó költészettel – épp mert formailag olyan rugalmas és nyitott – sok minden összefér, például még annak a Nemes Nagy Ágnesnek a verset formáló mozdulatai is, akinek nyilvános karakterétől egyébként Karafiáth Orsolyáénál aligha áll bármi is távolabb. Igaz, Nemes Nagy ezeket a gesztusait sokszor csak a kötetbe fel nem vett verseiben engedte szabadjára, de éppen ezért olykor úgy látszik, mintha Karafiáth nem is Lotte Lenya, hanem egyenesen Nemes Nagy „titkos énekeit” írta volna meg. Mert nem hiszem, hogy könnyű lenne megmondani, hogy a következő két idézet közül melyik kié. Itt ez a nyomasztóan hétköznapi körülmények közül való elszabadulásról szóló négy sor, amelyben betegség vagy erő egyre megy: „mind fullasztók az ízek és fullasztók az álmok / a hosszú kék ruhámban egy este majd kiszállok / beteg leszek, erős tán, vagy Indiába térek / s mint régi képen bennem az angyalok zenélnek”, illetve ez, amelynek témája nem más, mint egy mézeskaláccsá tárgyiasított szív: „Formás egy semmiség, vitrinbe vágyik – / úgyhogy csak nézd. S a látvány feldobog. / Modellje bennem; épp ilyen a másik. / Két szívvel szemben. Mégis, hol vagyok? // Középen az a bájos kis tükör. / Kívül mutat. Ha nézed, összetör.”
Különös kondérokban fő az irodalom: ha a távoli jövőben egy olvasó a kezébe veszi Karafiáth verseit és – ha ez talán még a Nemes Nagy-párhuzamnál is meghökkentőbb, hát annyi baj legyen – azét a költőtársáét, aki őt éppen most akarja kitagadni a magyar irodalomból, ugyanazt a piramist fogja látni. Sőt, rokon vonásokat is észrevehet a gúla különböző oldalain: a korszakra jellemző látáskényszert, a nyelvben és a formában örömet lelő és ezt az alkotói örömet olvasói örömmé átalakítani képes stílus játékát vagy akár a kitárulkozó villoni életérzés nyilvánvalóan rokon vonásait. És akkor ezek mellett – vagy inkább alatt – a mostani publicisztikai idomtalanságok csupán egy kínos lábjegyzetté lényegtelenülnek majd át.
