De mielőtt még Kurt Wallander, Henning Mankell sorozatának visszatérő nyomozója felszállna az Aeroflot Lettországba tartó járatára, úgy Svédország, mint a svéd nyomozó aktuális állapotáról is képet kapunk. Ami a svédeket illeti, ők az intézményes naivitás korát élik; akkora méreteket ölt az általános jóhiszeműség (a kilencvenes évek hajnalán járunk), hogy az előző Wallander-epizódban (A gyilkosnak nincs arca – kritikánk itt) kínkeservesen elfogott kegyetlen cseh elkövető, „az ország történelmének egyik legbrutálisabb gyilkosa” gond nélkül kisétálhat egy svéd börtönből. A svéd rendőri erők töketlenségét jelzi továbbá, hogy a hullákat szállító gumicsónakot is könnyűszerrel meglovasítják – honnan máshonnan, mint a rendőrség pincéjéből.
Ami pedig Wallander háza táját illeti – nos, ott minden a régi. Apja, az örök zsörtölődő, aki sosem nézte jó szemmel fia rendőri karrierjét, ugyanabban a fészerben festeget, mint eddig is, és még hosszan ezután. És ugyanazt festi, mint eddig is, és még hosszan ezután: tájat naplementekor – hol fajdkakassal, hol anélkül. Mankell regényeinek kezdettől ezek voltak és még hosszan ezek maradnak az erősségei – annak élményszerű leírása, hogy milyen svédnek lenni, azon belül is milyen ystadi (azaz a fővárosból kissé lenézett) svédnek lenni, s azon belül is, hogy milyen egy fajdkakasokat festegető, lassan beszámíthatatlanná váló apával, egy lelécelt feleséggel és egy problémás leánygyermekkel megáldott ystadi rendőrfelügyelőnek lenni.
Ugyanezek az erények tartják a regényben a lelket akkor is, amikor Wallander ideje jó részét nem az otthonos Svédországban, hanem idegen terepen, történetesen Rigában tölti. Immár nemcsak a gumicsónakos hullák miatt utazik a lett fővárosba, hanem azért, mert egy hozzá közel álló rendőrt is meggyilkoltak: egy rigai felügyelőt, aki Svédországban segített Wallandernek az ügy felgöngyölítésében.
Wallander előtt már egy másik híres svéd felügyelő is landolt az északi jólétből oly távolinak tűnő, kietlen Keleten: Martin Beck volt az, a skandináv krimiirodalom atya- és anyamestereinek számító Sjöwall–Wahlöö páros (pályakép róluk itt) híres sorozatának visszatérő nyomozója. Martin Beck a hatvanas évek Budapestjére érkezett az egyik epizódban (A svéd, akinek nyoma veszett), Terv cigarettára gyújtott, és Újpestre is kilátogatott, miközben nagyon is tisztában volt vele, hogy egy kommunista országban tesz-vesz, ahol minden lépését figyelik. Hasonló érzéssel küzd Wallander is a még függetlensége előtt álló Lettországban, ahonnan még nem mentek ki az oroszok, és ahol a poloskának még jócskán két jelentése van. Németország ugyan újraegyesült már, de a svéd fejekben még nem nagyon egyesült semmi: a nyomozók azt sem tudják, teljes jogú tagja-e már az ex-NDK az Interpolnak. Innen nézve nem csoda, hogy Lettországot is csak nagy nehezen találják a térképen. Azt a Lettországot, amellyel egy darabig még csak Moszkván keresztül lehet diplomáciailag érintkezni.
Miként Beck, úgy Wallander is kénytelen ismertetni az egzotikus nyomozati helyszín elnyomatásának rövid történetét, sanyarú múltját és szürke jelenét, azzal a különbséggel, hogy míg Sjöwall és Wahlöö meglepően élénk, magyar szemmel is magyaros Budapest-anzikszot festett, addig Mankell Rigája egy kifejezetten írói kreálmány, a nagybetűs Kelet, ahol a Hold hidegen világít, míg az ellen (a nemzeti függetlenség kerékkötői) a sötétben bujkál, összeesküvést, méghozzá nemzetközit, kovácsolva. Az ilyen megkonstruált, már-már mesés Keleteknek pedig megvan az a rossz szokásuk, hogy könnyen magukhoz szürkítik a főhőst, még egy olyan jó kitalált, életszerű alakot is, mint a mi szeretett Wallanderünk, akire még sok izgalmas kiszállás vár, mielőtt az utolsó felvonásban (The Troubled Man – 2009) elhomályosítja elméjét az apai örökségként kapott Alzheimer.
M-Érték Kiadó, 2012, 328 oldal, 3499 Ft
