A magyar könyv megint szép lett, de hogy ez mire elég, s egyáltalán, kint vagyunk-e az iparágat oly sokáig uraló posványból, arról négy dizájnérzékeny könyvkiadó szakemberénél érdeklődtünk.
*
Hogy mennyire vagyunk vizuálisan befogadó nemzet, azt alighanem a félig teli/félig üres üveg esete érzékelteti a legszemléletesebben. Vagy a magyar és a holland WC-k közti különbségek, mint arra Gerhes Gábor, az Európa Könyvkiadó két éve hivatalban lévő művészeti vezetője rámutat. "Populáris példám, szoktam is magamnak mondogatni, hogy Hollandiában a WC-feliratoknak is van egy nagyon különleges vizuális esztétikája. Tedd csak mellé a magyar WC-illusztrációs kultúrát, és egy ilyen profán példából is szépen kitűnik, hogy másként nevelődtünk, másként értünk vizuálisan. Nálunk másfajta módon kell kommunikálni" - vázolja az elsősorban képzőművészként ismert könyvtervező, aki, ha nem is a holland WC-illusztrátorok radikalizmusával, mindenesetre látványos átalakítási tervekkel ment neki a Günter Grasstól Umberto Ecón át Agatha Christie-ig és a Diákkönyvtár veretes klasszikusaiig terjedő kiadói kínálatnak.
Míg Eco nemrég megjelent esszékötetének borítóján egy hatalmas space invader osztozik egy antropometriai mérés klasszikus rajzával, addig a főként kortárs magyarokra szakosodott Magvető borítói space invader-mentes letisztultságukról híresek. Különösképp azok, melyek a magvetős arculatért szinte egy személyben felelős Pintér József kezei közül kerülnek ki. Pintér elsősorban tipográfusnak és a klasszikus, Kner-féle iskola követőjének tartja magát: "Kner Imre volt a második olyan pillanat a magyar tipográfia történetében, amikor a világ élvonalába tartoztunk." És ha Kner a második volt, kellett lennie egy elsőnek is, és az illető Pintér szerint nem más, mint Tótfalusi Kis Miklós. Büszkeségre azért a tizenhetedik századi betűmetsző és a két világháború közt kiteljesedő (Kozma Lajossal is dolgoztató) könyvművész óta is adott okot a szakma, noha az utolsó nagy vizuális boom időszakát az optimista számítások is jó 15 évvel ezelőttre teszik. Az sem egészen nálunk, hanem a távoli, nemzetközi vizeken esett meg, olyan dizájner- és tipográfussztárok áldásos tevékenységének köszönhetően, mint Neville Brody vagy David Carson. Gerhes szerint azonban volt egy harmadik pillanat is, amikor könyvészeti szempontból a csúcson voltunk, s ezért a pillanatért a hatvanas évekbeli kiadói emblémákig és illusztrációkig, nem utolsósorban pedig Szántó Tibor munkásságáig kell visszamenni.
A rendszerváltással mindkét szakember szerint áldatlan vizuális állapotok köszöntöttek a könyvpiacra, s abban is egyetértés mutatkozik, hogy az így kialakult könyvészeti őskáoszban, melyben a szórakoztató irodalom szenvedte el a legnagyobb csapásokat, az Agave kiadó felbukkanása jelentette a leglátványosabb vizuális felüdülést. Az Agave művészeti vezetője, Kuszkó Rajmund szerint nem történt más, mint hogy markáns kiadói arculattal szerettek volna megjelenni. Azaz olyasvalamivel, ami a Sirály- és az Albatrosz-könyvek vagy a klasszikus OK emblémával ellátott Olcsó Könyvtár kihalásával eltűnt a piacról, és sokáig szinte úri huncutságnak számított a szórakoztató könyvek térfelén. Az Agave Philip K. Dick életművével kezdte a szórakoztató irodalom újracsomagolását, de időbe telt, mire elfogadtatták a műfajra varrt új arculatot. "Rengeteg kritikát kaptunk az elején, hogy miért nem a Boros-Szikszai-féle vonalat visszük, a Boris Vallejo ihlette képi világot. Középen izmos férfi karddal, lábánál nő, háttérben oroszlán - légiesen retusálva. Ezt is lehet nagyon magas színvonalon művelni, ahogy Boros és Szikszai is teszi, de mi valami sokkal egyszerűbb dologgal jöttünk ki, és ez eleinte megütközést keltett. Az első pozitív kritika az volt, amikor valaki megjegyezte, hogy végre egy olyan science-fiction borító, amit kint mer hagyni az éjjeliszekrényén." Akadtak persze olyan könyvek is, melyeket a műfaj hívei nem nagyon tettek ki az éjjeliszekrényükre. A kiadó a saját kárán tanulta meg, hogy borítóban mit bírnak a populáris műfajok. Aligha lehet például a sci-fi és a fehér borító veszélyeire elég nyomatékosan felhívni a figyelmet; olyan párosításról van szó, melyre egyelőre nem érett meg a hazai olvasóközönség. Ha mindenben nem is kell a műfaji elvárásokat követni, Roger Zelazny sci-fijének artisztikusan fehér, absztrakt ábrákkal díszített borítója azonban már sok (illetve túlságosan kevés) volt a sci-fi tábornak. A virágkorát élő vámpírirodalom vagy az újabban erőre kapó farkasember-literatúra esetében pedig már a világos háttér puszta gondolata is rossz fényt vet a tervezőre. A drapp és a barnás-bézs borítók elvetésének sem valami személyes színgyűlölet az oka, hanem az a sajnálatos tapasztalat, hogy ezek a színek és a kiadó által felkarolt műfajok, mint a sci-fi és a krimi, a piaci visszajelzések szerint nem férnek meg egymással. "A krimiszerzőinknél nem működött a drapp, sem Blocknál, sem a történelmi krimikben utazó Saylornál." Nem ennyire reménytelen a drapphelyzet a kortárs magyar irodalom piacán: noha híresen kék-kedvelőnek tartják, a Magvető könyvművésze nem veti meg a jóféle drappot, sőt az ugyancsak nem túl népszerű szürkét sem. "Szeretem az olyan színeket, amiken a fekete és a fehér felirat is olvasható. A szürke jó szín, és a drapp is."
Bátorság módjával
A változtatásokkal szemben, legyenek azok kicsik vagy nagyok, vizuális természetűek vagy fordításbeliek, természetesen a rajongók, az egyes szerzők vagy sorozatok leghűségesebb követői a legkritikusabbak. Gerhes művészeti vezetése alatt új dizájnt kapott az Európa évtizedek óta megbízhatóan működő Modern Könyvtár sorozata, de a piac - Gerhes szerint - egyelőre talán még nincs teljesen felkészülve az uniformizált külsővel való szakításra. Persze semmi sem érhet egy Agatha Christie- vagy Philip K. Dick-fan elvárásainak nyomába, egy rajongó olyan apróságokat is kiszúr, ami egy átlagolvasó számára örök időkig észrevétlen marad. "A Dick-rajongók azt is azonnal kiszúrták, amikor a nyomda rosszul vágta a könyvet, és lett egy 2 milliméteres eltérés a kiadói arculat fő elemének számító standard fekete csíkhoz képest" - emlékszik vissza Kuszkó. Gerhes viszont az Agatha Christie-rajongók kemény magjával találta szemben magát, amikor a krimikirálynővel kezdett: "Beszéltem boltvezetőkkel, tőlük tudom, hogy a legkisebb változtatást is nehezen viseli el a piac. Pedig az első körben éppen csak valami minimális változott, a szakmai hibákat korrigáltuk a sorozaton, de már erre is nagy volt a felhördülés."
Kovács Eszter szerint ma már a gyerekkönyvpiacon sem kell szégyenkezni a külalak miatt, a Pagony vezetője úgy látja, azok az idők rég elmúltak, amikor a magyar kiadók megrendülve tekintettek végig a bolognai gyermekkönyvvásár nemzetközi kínálatán. "A kiadónak és az illusztrátoroknak is meg kellett tanulnunk gyerekkönyvben gondolkodni, időbe telt, mire az illusztrátorok is ráéreztek, hogy egy gyerekkönyv másfajta rajzokat kíván, mint például egy kiállítási anyag. Az sem ment egyik napról a másikra, hogy a kép és a szöveg egészséges aránya váltsa fel a gyerekkönyvek szövegcentrikusságát. Ugyancsak örömteli fejlemény, hogy Réber László, Würtz Ádám és Reich Károly generációja után ismét van erős illusztrátornemzedékünk: Szegedi Katalin, Baranyai András, Kárpáti Tibor vagy Agócs Írisz mind nemzetközileg elismert művészek. Művészekből jól állunk, de biztos kezű iparosból lehetne több is, a kisiskolásoknak szóló szövegekhez például nem mindig találunk megfelelő illusztrátort."
Slágerek, hiányok
Hiány nem csak gyerekkönyvstílben mutatkozik, Gerhes például a sketchbook modort hiányolja a hazai palettáról. "Amit hiányolok picit, bár 1-2 kiadó már elkezdte, az a kézzel rajzolt borító, az a fajta, mint amikor egy golyóstollal noteszbe rajzolgatunk. Ez a noteszbe rajzolgatós, esetlegesnek tűnő stílus csak néhány szubkultúrában tudott meggyökerezni, például a Roham Magazin körül csoportosuló művészek körében vagy a flyer kultúrában, de könyvben nem. A deszkások viszonylag jól adaptálták, és az utóbbi időben a Fejős Éva nevével fémjelzett női vonal is átvette ennek egy furcsa, inkább a divatrajzokra hasonlító, könnyen emészthető változatát. És ez üdvözlendő." A kipusztíthatatlan stílusok közé tartozik a roncsolt, grungey vonal, és a posztmodern is itt ólálkodik, akárhányszor is eltemették. Ordas nagy közhelynek számítanak viszont a női lábak és a vörös függönyök - ezt állapították meg azok a borítóblogok, melyeket Pintér József előszeretettel szemléz. Pintér a hatvanas évekbeli svájci tipográfiát látja a nagy visszatérőnek, a Josef Müller-Brockman nevével fémjelzett vonulatot. Bár a Magvető tervezője a betűcentrikus, klasszikus iskola híve, szívesen látna street artot is a borítókon, még ha nem is a sajátjain. Jó hír, hogy ezt hamarosan megteheti, Stark Attila, a street artos Roham-brigád emblematikus alakja ugyanis már készíti első szépirodalmi borítóját. "Épp most írtam neki, hogy nyugodtan vadulhat" - avat be a részletekbe Gerhes, Stark megbízója.
