Poeta.doc

Hűtőharmat és plafonég

Könyv

Sajó László: Vesztelek végleg

földszint nem alagsor fent csövek

két oldalt anyánkba karolva

öcsém én temetési jövet

ELHUNYTAK ÁTVÉTELE hol van

 

ELHUNYTAK HOZZÁTARTOZÓI

nyíl folyosó a váróterem

öcsém bemegy kijön majd szólni

fognak korán érkeztünk de nem

itt kimegyünk hátsó bejárat

sitt szemét kidobott kacatok

egy műanyag ruháskosárban

s vár előkészítve a halott

 

ajtó nyílik felszegett feje

nyaka a test sarokba tolva

tíznapos fehér ing fekete

zakó nyakkendő megnőtt orra

 

haja is anyám simogatja

csak a haját öcsém is én is

hűtőharmatos betakarva

anyám sír a fiai nézik

 

fedett fémkocsi ebben tolták

megmutatni a levegőre

hunyt szem sötétségre nyitott száj

nézem látom mi lesz belőle

 

nem tettük be a fogát anyám

búcsúzik nem lehetett zokog

hűtősegéd az ajtóban áll

látott sok hullát síró rokont

 

megyünk simogatom még egyszer

csak a haját hozzá nem érek

nyitott szájjal felszegett fejjel

feszül apám a plafonégnek

 

válltömés nagy rá a zakó és

melléig fehér lepedőben

még megmutatja az ajtórés

örökre eltűnik előlem

 

azt még szerettem volna látni

ahogy tolnak a kemencébe

minél tovább tartson sokáig

míg szem elől vesztelek végleg

 

a folyosón a csövek alatt

vissza támogatjuk anyánkat

temetési főpróba halott

vagy itt hagyunk nincs ki feltámad

 

rosszabbra számítottam mondja

öcsém én is és kiiszom a

pálinkát érett szín de ott van

a teraszos napozás nyoma

 

apám foteljában elaludt

anyám ruhám kirakta szépen

és földbe kísérjük a hamut

én az ingében cipőjében

2016. november 13.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tudjuk, hogy meghalunk, de a költészettől újra és újra megtudjuk. Sajó Lászlónak e téren jelentős érdemei vannak. Már a Halálom fogadóóráján szellemes gondolatkísérlete is arról szólt, húsz éve, hogy vajon milyen napra esik majd a költő halála, milyen körülmények között kerül – illetve nem került eddig – rá sor: „szopom anyám mellét fogat mosok mozgólépcsőn utazok” stb. A szöveg tanúsága szerint a beszélő mindeddig nem jutott be a halál ügyfélfogadására, de a gyanútlanul pepecselőnek tűnő utolsó előtti és a brutális utolsó sor által előrevetített jövőben mégis van valami lidérces: „körmömmel megtisztítom a kockakövek réseit / ahogy húznak hajamnál fogva kifelé.

A vers még ezzel együtt is komolytalan egy kicsit, de ha a költő a saját elmúlásáról ír, a legtöbbször muszáj is ironikusnak lennie, mert különben könnyen felüti fejét az önsajnálat – lehet, hogy épp ennek megelőzésére kell az a sok ősz a versekbe.

És halál helyett még mindig lehet azt mondani, hogy temető. Vagy temetés. Sőt, Tóth Krisztinának A világ minden országa című nagy verse például konkrétan a hamvasztás körüli kiábrándító ügyintézés leírása révén szól a halálról: jellemző, hogy a szövegben a lírai én nagymamáját először a személytelenül prózai „elhunyt” szóval illetik.

Sajó Amikor nagyanyja sírját kereste című, 2003-ban megjelent verse a temetői szerencsétlenkedésnek azt a mintaszerű koreográfiáját viszi színre, amelyet valószínűleg minden olvasója jól ismer. Bár a vers utolsó sora idézi a temető bejárata fölötti feliratot – „FELTÁMADUNK” –, természetesen nincs happy end: a sír végül nem lesz meg, és a főszereplő-narrátor végül elrágcsálja a rózsát (amelyet papír és zöld nélkül vett, hiszen „halottnak lesz”), miközben a buszra vár.

Érdekes, Tóth Krisztina verse is a városi forgalom képének a felidézésével ér véget: „autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült, / a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült, / két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett – / Mentem valahol az Auchan mögött, / hogy megtaláljam a HÉV-et.” Úgy látszik, a modern Orpheuszok tömegközlekedéssel térnek vissza az Alvilág kapujából.

Sajónál a dolgok az aszfaltangyal című kötetben olvasható Apám a fotelban című verssel fordultak komolyra. A költemény egy leépülő, beteg apáról szól, akit meglátogat a fia, de alig tudnak szót váltani: „Most megyek az állomásra, apám. / Arcom az arcához, erek lötyögnek a nyakán, / hozzáérek szeplős, májfoltos, ekcémás kezéhez, / becsukom az ajtót, alszik, fel se ébredt.” És ez a vers is a közlekedés képével ér véget, csakhogy most a gépesített távolodás mozzanatát ellenpontozza az édesanya által csomagolt étel érthető, de valahogy mégsem helyénvalónak érzékelt, barbár elfogyasztása: „Nem vagyok éhes, de alighogy elindult a vonat / zabálok, dobálom ki a csirkecsontokat.”

A Vesztelek végleg tavaly februárban jelent meg a Jelenkorban két másik verssel együtt. Az első, november elsejére datált darabban (Szieszta) még él az apa, de már kórházban van, pelenkázásra szorul, a másodikban (Új hely) meg is hal, a harmadikban pedig már a hamvasztás előkészületei folynak.

A vers többszólamú, a költői monológot feliratok nagybetűs szövege és beszédfoszlányok dőlt betűs idézetei szakítják meg: a lírai én tehát nem magányos, de valahogy mindenen kívül marad. Mintha tejüveg mögül érzékelne mindent, ami nem közvetlenül a halott apával függ össze, míg a megnőtt orrot, a „hűtőharmatot” és a „plafoneget” – e két utóbbi kifejezés már önmagában meg tudna tartani egy-egy verset – annál élesebben látja. Az utolsó kép a temetési menet: „a hamu sírba kísérése”. A családtagok előbb-utóbb feltehetőleg majd most is buszra vagy vonatra szállnak, de az utolsó út felidézése után nem illenének a versbe az utolsó utániak. Elég, ha a műszubjektum fehér inge világít.

Figyelmébe ajánljuk