| Sajó László: Vesztelek végleg földszint nem alagsor fent csövek két oldalt anyánkba karolva öcsém én temetési jövet ELHUNYTAK ÁTVÉTELE hol van
ELHUNYTAK HOZZÁTARTOZÓI nyíl folyosó a váróterem öcsém bemegy kijön majd szólni fognak korán érkeztünk de nem
itt kimegyünk hátsó bejárat sitt szemét kidobott kacatok egy műanyag ruháskosárban s vár előkészítve a halott
ajtó nyílik felszegett feje nyaka a test sarokba tolva tíznapos fehér ing fekete zakó nyakkendő megnőtt orra
haja is anyám simogatja csak a haját öcsém is én is hűtőharmatos betakarva anyám sír a fiai nézik
fedett fémkocsi ebben tolták megmutatni a levegőre hunyt szem sötétségre nyitott száj nézem látom mi lesz belőle
nem tettük be a fogát anyám búcsúzik nem lehetett zokog hűtősegéd az ajtóban áll látott sok hullát síró rokont
megyünk simogatom még egyszer csak a haját hozzá nem érek nyitott szájjal felszegett fejjel feszül apám a plafonégnek
válltömés nagy rá a zakó és melléig fehér lepedőben még megmutatja az ajtórés örökre eltűnik előlem
azt még szerettem volna látni ahogy tolnak a kemencébe minél tovább tartson sokáig míg szem elől vesztelek végleg
a folyosón a csövek alatt vissza támogatjuk anyánkat temetési főpróba halott vagy itt hagyunk nincs ki feltámad
rosszabbra számítottam mondja öcsém én is és kiiszom a pálinkát érett szín de ott van a teraszos napozás nyoma
apám foteljában elaludt anyám ruhám kirakta szépen és földbe kísérjük a hamut én az ingében cipőjében 2016. november 13.
|
Tudjuk, hogy meghalunk, de a költészettől újra és újra megtudjuk. Sajó Lászlónak e téren jelentős érdemei vannak. Már a Halálom fogadóóráján szellemes gondolatkísérlete is arról szólt, húsz éve, hogy vajon milyen napra esik majd a költő halála, milyen körülmények között kerül – illetve nem került eddig – rá sor: „szopom anyám mellét fogat mosok mozgólépcsőn utazok” stb. A szöveg tanúsága szerint a beszélő mindeddig nem jutott be a halál ügyfélfogadására, de a gyanútlanul pepecselőnek tűnő utolsó előtti és a brutális utolsó sor által előrevetített jövőben mégis van valami lidérces: „körmömmel megtisztítom a kockakövek réseit / ahogy húznak hajamnál fogva kifelé.
A vers még ezzel együtt is komolytalan egy kicsit, de ha a költő a saját elmúlásáról ír, a legtöbbször muszáj is ironikusnak lennie, mert különben könnyen felüti fejét az önsajnálat – lehet, hogy épp ennek megelőzésére kell az a sok ősz a versekbe.
És halál helyett még mindig lehet azt mondani, hogy temető. Vagy temetés. Sőt, Tóth Krisztinának A világ minden országa című nagy verse például konkrétan a hamvasztás körüli kiábrándító ügyintézés leírása révén szól a halálról: jellemző, hogy a szövegben a lírai én nagymamáját először a személytelenül prózai „elhunyt” szóval illetik.
Sajó Amikor nagyanyja sírját kereste című, 2003-ban megjelent verse a temetői szerencsétlenkedésnek azt a mintaszerű koreográfiáját viszi színre, amelyet valószínűleg minden olvasója jól ismer. Bár a vers utolsó sora idézi a temető bejárata fölötti feliratot – „FELTÁMADUNK” –, természetesen nincs happy end: a sír végül nem lesz meg, és a főszereplő-narrátor végül elrágcsálja a rózsát (amelyet papír és zöld nélkül vett, hiszen „halottnak lesz”), miközben a buszra vár.
Érdekes, Tóth Krisztina verse is a városi forgalom képének a felidézésével ér véget: „autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült, / a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült, / két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett – / Mentem valahol az Auchan mögött, / hogy megtaláljam a HÉV-et.” Úgy látszik, a modern Orpheuszok tömegközlekedéssel térnek vissza az Alvilág kapujából.
Sajónál a dolgok az aszfaltangyal című kötetben olvasható Apám a fotelban című verssel fordultak komolyra. A költemény egy leépülő, beteg apáról szól, akit meglátogat a fia, de alig tudnak szót váltani: „Most megyek az állomásra, apám. / Arcom az arcához, erek lötyögnek a nyakán, / hozzáérek szeplős, májfoltos, ekcémás kezéhez, / becsukom az ajtót, alszik, fel se ébredt.” És ez a vers is a közlekedés képével ér véget, csakhogy most a gépesített távolodás mozzanatát ellenpontozza az édesanya által csomagolt étel érthető, de valahogy mégsem helyénvalónak érzékelt, barbár elfogyasztása: „Nem vagyok éhes, de alighogy elindult a vonat / zabálok, dobálom ki a csirkecsontokat.”
A Vesztelek végleg tavaly februárban jelent meg a Jelenkorban két másik verssel együtt. Az első, november elsejére datált darabban (Szieszta) még él az apa, de már kórházban van, pelenkázásra szorul, a másodikban (Új hely) meg is hal, a harmadikban pedig már a hamvasztás előkészületei folynak.
A vers többszólamú, a költői monológot feliratok nagybetűs szövege és beszédfoszlányok dőlt betűs idézetei szakítják meg: a lírai én tehát nem magányos, de valahogy mindenen kívül marad. Mintha tejüveg mögül érzékelne mindent, ami nem közvetlenül a halott apával függ össze, míg a megnőtt orrot, a „hűtőharmatot” és a „plafoneget” – e két utóbbi kifejezés már önmagában meg tudna tartani egy-egy verset – annál élesebben látja. Az utolsó kép a temetési menet: „a hamu sírba kísérése”. A családtagok előbb-utóbb feltehetőleg majd most is buszra vagy vonatra szállnak, de az utolsó út felidézése után nem illenének a versbe az utolsó utániak. Elég, ha a műszubjektum fehér inge világít.
