A magyar irodalomban önálló műfajjá szilárdult aparegény paradigmája tulajdonképpen az Egy családregény vége körül indult, azonban a Harmonia Caelestis óta igazán népszerű. A 2000-es években egymás után jelentek meg az apák hiányával és bűneivel számot vető kisebb vagy nagyobb ívű elbeszélések. Kránicz Gábor Apukalipszis. Regénnyé írt apák című, 2007-ben megjelent írása is azt jelzi, népszerű szubzsánerrel van dolgunk. Az ismertebb tételek között ott van Kukorelly Endre TündérVölgy vagy Schein Gábor: Lázár! című regénye, de ide sorolható György Péter Apám helyett című esszéisztikus családregénye (vagy családregényisztikus esszékötete) és Dragomán György Fehér királya, mely utóbbiból számtalan külföldi fordítás és egy közepesen sikeres film is készült. Dragomán regénye azért is rokona Király Kinga Júliáénak, mert mindkettő egy eltűnt apával súlyosbított erdélyi magyar (vagy félig magyar) család történetét meséli el a Kárpátok géniuszának regnálása alatt. Király új regényének azonban van egy jelenbeli idősíkja is, a visszaemlékezés nem gyerek elbeszélő, hanem egy infantilis felnőtt elbeszélő fikciója.
Apa Szarajevóba megy tehát, amiben nagy szerepe van a diktatúrának, hiszen az aparegények előszeretettel alkalmazzák az apa–diktatúra–hatalom allegóriasort, teljes joggal. Az eredettörténet női szempontú elbeszélése sem példa nélküli: erre tesz kísérletet Tóth Krisztina Akvárium című regénye, jóval korábban pedig Fejes Endre Rozsdatemetője is nőket tett a családtörténet origójává. Az Apa Szarajevóba ment a két típus keveréke, hiszen női elbeszélő próbál meg számot vetni leszármazásának lehetetlenségével, az apa eltűnésével és további felmenőinek szerencsétlen sorsával. A női elbeszélő itt annyiban különbözik a zsáner többi darabjától, hogy saját testének nagyon is primer (női) tapasztalatait játssza egybe az apahiány konstruálta űrrel. A női test az anya és az (apai) nagymama jelentette női leszármazási sorban szövegszervező erő lesz: a menstruáció, az öregedés, a frigiditás, a testnedvek vagy éppen a túlzott és túljátszott szexualitás egyaránt fontos szerepet kapnak. Az idegenség egyszerre a saját identitás és a saját test idegensége, s mindezt a hiány és a hiányról való beszéd tartja életben. A hiány feloldása az apa megtalálása és a rajta keresztül kialakított saját élet lehetősége lenne. Hogy végül ez nem sikerül, az az elbeszélő családi és közösségi története elbeszélhetőségének kudarcát jelenti.
Mindez együtt jár az idő fogalmának megváltozásával. A szövegben az idő ugyanúgy relativizálódik, ahogyan a diktatúra időtapasztalata is. Az emlékezet önkényes és személyes lesz, fikcióvá válik. Az otthon és külvilág, a gyerek és felnőtt ellentétpárok korántsem egyértelműen működnek ebben a felfüggesztett időben, amelyben az otthon nem jelent biztonságot, az identitás pedig nem jelent önazonosságot. A felnőtt is gyerekpozícióba kényszerül, hiszen a diktatúra stratégiájának egyik fontos eleme, hogy állampolgárait nemcsak a jogon kívülre helyezi, de infantilizálja is. A saját sorsról való döntés lehetetlensége, a közöny, a beletörődés, az elhallgatás és az elfojtás az elbeszélés olyan rétegeit hozzák létre, amelyeket még az egyébként végig jelen lévő önreflexió sem old fel. Minél erősebben akarja az elbeszélő feltárni a múltat és megtalálni az apát, annál szubjektívebbé válik az emlékezés folyamata, annál bizonytalanabbá válnak a történet elemei, és annál megbízhatatlanabbá válik maga az elbeszélő is. A regényben a különféle hatalmi diskurzusok által más és más okok miatt stigmatizált család társadalmi identitása mindig a kívüliségből áll össze. Csak hogy fokozódjon a családtörténeti rémálom és a vulgárfreudista elemzők öröme, a nagymama visszaemlékezéséből az is kiderül, hogy az apa apjának kiléte sem teljesen biztos, ami az apát is kizárja a szimbolikus rendből.
Az apa hajkurászása közben a felnőtt lány mindenféle kalandokba bonyolódva meséli nemcsak a most, hanem az akkor, a romániai gyerekkor megalázó epizódjait is, az olvasó pedig nem mindig tudja kibogozni, mi fiktív, illetve mi valós az elbeszélés keretében. Nem baj. A regény úgy sodorja végig elbeszélőjét, hőseit és olvasóját saját magán, mintha egy utazásról szóló álmot látnánk. Nemhiába a road-movie kifejezés a fülszövegben, valóban őrült vágta ez a nyomorúságos kelet-európai kisállamokon keresztül, és persze metaforikusan is, hiszen jelen és múlt, gyerekkor és felnőttkor, elmesélhető és elhallgatható határain szalad az elbeszélő, és viszi magával a többieket is.
Tocsogunk a testnedvekben és a bűntudatban, valahogy mégsem áll össze a tanulság. Nemcsak a diktatúrában, hanem a jelenben is tárgyiasulnak a testek, szinte mindegy, hogy a szex, a bántalmazás vagy az undorító ételek miatt. Metángázt böfögnek a marhák a vegetáriánus szerető, Ask Burlefot szerint, metángázt böfögnek a leharcolt buszok és a leharcolt anyukák is. A közönséges nagymama és a szeretettelen anya ugyanúgy diszfunkcionálisak, mint a zaklató iskolatársak, a számító professzorok, a gátlástalan szeretők és maga az elbeszélő, Keller Jázmin is, aki úgy sodródik az árral, hogy közben meg sem próbál kimászni belőle. Az Apa Szarajevóba ment az önsajnálat regénye is: egy generáció kifogásai visszhangoznak benne, miközben mindent el akar mondani a női test tapasztalatairól, a kihasználtságról, az elnyomásról és az eltűnt apákról. A jelenbeli szál úti regénye mellett a múltban ott ragadt a fűtetlen iskola, a lakótelepi disznóvágás, Csernobil és egy elhagyott ország, ahol anyák és lányok nem tudnak mit kezdeni egymással. Túl sok fontos kérdést akar tematizálni nőiségről, hatalomról, hiányról és emlékezésről. Azonban, ahogy ilyenkor lenni szokott, ez a sok inkább kevés.
Pesti Kalligram, 2017, 296 oldal, 3500 Ft
