Magyar Narancs: Ezek a szövegek egy pályaszakaszt jelölnek, vagy az, hogy mind tavaly jelent meg, csak könyvkiadási véletlen?
Schein Gábor: A szépirodalmi könyvkiadás állapotát tekintve minden kötet megjelenése nem csekély mértékben véletlen és szerencse dolga, háromé pedig egészen biztosan az. A Bolondok tornya korábban elkészült, egy ideje már várta a kiadást. A másik két kötetet talán inkább az alkalom szülte. A herceg álma afféle ajándék volt, hiszen a drámák olvasásának nálunk alig-alig van kultúrája. A megjelenés lehetősége alkalmat adott, hogy végiggondoljam, milyen is lenne az a színház, amely a képzeletemben él. A korábbi tanulmányokból összeállított Traditio a Nyugat megjelenésének századik évfordulójához kötődik. Elsősorban az érdekelt benne, hogy a liberális magyar állam lassú felszámolódásának összefüggésében mit tudott magáról a Nyugat irodalma, és hogy mai perspektívából nézve melyek e hagyomány kritikus pontjai, amelyekre nagyobb nyomatékot helyezve az újragondolás esélyével, egyenrangúan állhatunk szóba vele.
MN: Akik együtt olvassák a könyveidet, nem kerülheti el a figyelmüket a problémák, sőt a motívumok visszatérése, még ha egészen más is valamit átgondolni, vagy, mondjuk, elbeszélni.
SG: Mivel én írom a különféle műfajú szövegeket, nyilván van közöttük valamiféle hálózatos vagy másmilyen kapcsolat. Nagyon rossz is lenne, ha nem lehetne felismerni bennük valami összetartozót, nagyobb ritmusokat, jó értelemben vett mániákat is akár, jóllehet különböző műfajokról van szó, meg hát időbeli távolságról is. Innen származnak azok a motivikus kapcsolatok, amelyeket említettél. De az anyag természete, valamint a műfajiság (vers, próza, verses regény, dráma vagy akár esszé) és a műfajiságon belül is a különböző formák annyira meghatározzák a keletkező szöveg jellegét, hogy biztosan nem volna igaz, ha egyszerűen azt mondanám a versekről, kisregényekről és így tovább, hogy én írom őket. Az sem volna igaz, ha azt mondanám, hogy ők írják magukat. Képletesen szólva sok kéz ír egyszerre minden szöveget, legyen az próza, vers, dráma vagy esszé. Azt, hogy az egyes szövegek miként építkeznek egymásból, miben térnek el, hol keresztezik egymást, nem biztos, hogy én látom a legjobban. Az azonos élettörténeti szakaszban keletkező szövegek esetében nyilvánvalóbb az összefüggés. A találkozások, a kereszteződések, az összefüggések azonban mindig váratlanok. Ugyanis minden szöveg a nemtudás területén keletkezik. Fokozatosan derül ki, hogy milyen akar lenni, mit akar csinálni. Persze másképp van ez az esszével, és másképp a többi műfajjal, mert azok nem csupán a nem tudottból jönnek, hanem ráadásul a nyelvnélküliségből is, a ki nem próbáltból. A versek és a prózák kötetről kötetre, de legalábbis szakaszról szakaszra lecserélik a nyelvüket, az eszközeiket, új nyelvet tanulnak. Olyan határra lépnek, ahol korábban nem jártam. Megtanulni egy nyelvet a versírás számára egyet jelent a nyelv használhatatlanná válásával, elvesztésével.
MN: Az utóbbi szövegeidben, így a Bolondok tornyában és egy olyan regényben, amelynek egyes fejezeteit már publikáltad folyóiratokban, kitalálsz egy utaztató játékot. Egyes szereplőid időben és térben olyan mozgásokra képesek, amelyek messze túl vannak egy valódi életidő lehetőségein. Ez mintha azt a célt szolgálná, hogy az eredendő idegenséget, ami az egyik legfontosabb, Kafka keze nyomát magán viselő témád, szabadsággá, lehetőséggé tudd változtatni.
SG: Az a baj, hogy ezen soha nem gondolkozom úgy, hogy közben nem egy szövegről gondolkodom. Világos, hogy nem egyféle idegenségről van szó. Nem mintha az átélt idegenségek fajtáit pontosan számba tudnám venni, de szó van valami egzisztenciális idegenségről. Ezt valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy máshol élek, mint ahol mindig is voltam, és ahova való vagyok, nem leszek ott sohasem. Nem mintha meg lehetne nevezni, melyik hely az egzisztencia igazi otthona. Nincs ilyen. Csak azt érzem, hogy ez az otthon nem itt van, hanem az örök másholban. Ezt a máshonnan valóságot többféleképpen élem meg. Ez egy érzelmi, metafizikai tapasztalat, nem elméleti belátás. Gyerekkorom óta kísér, hogy soha nem tudok egészen benne lenni azokban a szituációkban, amelyekben részt veszek. Egy kicsit mindig kívül maradok azokon a helyzeteken, amelyekben egyébként teszek, mondok valamit. Gyerekkoromban ez néha odáig ment, hogy kívülről éreztem, láttam magamat, ahogy automataként cselekszem, mindent jól csinált, de egy időre automatává vált a testem. Ez a testenkívüliség, ez is idegenség. Ennek van nyelvi része is a hétköznapi szituációkban. Idegen számomra a beszéd, hogy szavakkal kell eljutni egy másik emberhez. Még idegenebb, ha több ember van ott, ha nem kettesben vagyok valakivel. Én inkább hallgatni tudok. Nézni. Megérinteni egy másik embert. Beszélni nem nagyon, még akkor sem, ha tanárként elsajátítottam a módját, miként beszéljek valamiről, hogyan kérdezzek, válaszoljak. De hát akkor nem csak én beszélek, legalább annyira egy tárgy is. Egy téma. Aztán bizonyára van az idegenségnek olyan része is, ami a zsidósággal függ össze. Nem akarok mitizálni, mégis azt hiszem, a zsidó a született idegen. No nem úgy, ahogyan ezt egyesek felróják. Inkább olyféleképpen, ahogy ezt Marina Cvetajeva gondolta, aki egy helyütt azt írja, "minden költő zsidó". Attól félek, ez máris mitológia. Szóval csak annyit akarok mondani, hogy a költő meg a zsidó a szívével tudja és éli, legalábbis amikor egyedül marad a szívével, amit minden embernek tudnia és élnie kellene, azt, hogy semmi sem az övé. Idegennek lenni éppen ezért jó. Mert ez szabadságot jelent, nyitottságot, az élet nyitottságát a váratlan, az eljövő felé. És ez számomra összefügg a humorral. A szabadság egy csavarral több. Kívüllét a kívülléten. Aki a váratlan, a nem várt idegen, a jövő felé fordul, az idegenségre is idegenként tekint. Nem irónia ez, hanem az irónia iróniája. Az, hogy a Bolondok tornya utazás térben és időben, és az a regény, amelyen mostanában dolgoztam, a menekülés, a szökés nyomait követi, nem véletlen. Amiről az idegenség kapcsán beszélek, nem egyéb, mint folyamatos úton levés. Ennek a máshonnan-valóságnak a bejárása, ami magától értetődően humoros, mert semmi alapja sincsen. Valaki úgy tesz, mintha járna, pedig nincs alatta föld, ez vicces, a kettő egyszerre, hogy nincs alatta föld, és mégis úgy tesz, mintha lehetne járni.
MN: Pár évvel ezelőtt megjelentettél pár politikai, mondjuk, állapotfelmérő cikket az ÉS-ben, aztán abbahagytad, illetve irodalomtörténeti esszékben folytattad a közállapotainkról való gondolkodást. Pályatervezési megfontolásokból, rezignációd miatt vagy esetleges okok miatt nem írsz ilyesmit?
SG: A választ távolról kezdeném. Magyarország olyan ország, amelynek sem területisége, sem valamely vallás, sem az alkotmányosságba vetett bizalom, tehát valamiféle közös, alapvető demokratikus meggyőződés nem kölcsönöz egységet. A rendszerváltás természetesen erre az utóbbi egységképző elvre szavazott, ám ezt mára sikerült tökéletesen felszámolnunk. Az alkotmányosság tisztelete mellett a demokratikus berendezkedés másik alaptényezője a szolidaritás volna. Csakhogy Magyarország lakói csak egészen kivételes alkalmakkor, nagyon rövid ideig képesek szolidaritást tanúsítani egymás iránt. Ennek, hogy úgy mondjam, nálunk hagyománya van: az utóbbi kétszáz évben minden egyeduralmi rezsim biztosan számíthatott a feljelentések sokaságára. Az egyedüli közösségképző tényező, amely még így-úgy maradt, a nyelv. Magyarul mindenki ért, vagy legalábbis azt hiszi, hogy ért. A nyelv azonban önmagában néma. Amikor Bessenyei azt mondta, hogy minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá, nem egyszerűen a tudományok magyar nyelvű művelésére szólított fel, hanem azt is eszünkbe véste, egy olyan, tulajdonképpen nem létező országot, mint Magyarország, csak az értelmes, okos beszédben megnyilvánuló közös fikció teheti valóságos országgá. Ilyen beszéd az elmúlt húsz évben alig-alig hangzott el, és egyre kevesebb az esélye, hogy elhangozhasson. Én valami ilyesmire szerettem volna kísérletet tenni. Természetesen a magam képessége, tehetsége szerint, vagyis úgy, ahogyan a személyiségemen átszűrve a közösség fikciója megjelenhet. Nem egyedül tettem ezt, és amit tettem, legjobb esetben is csak egy kicsiny és valószínűleg értelmetlen adalék volt, amire elsősorban saját magamnak volt szükségem. Mostanra magamban és, őszintén szólva, másokban is egyfajta lefagyást érzékelek. Nem a mondanivalók hiánya miatt. Félek, a közösség, nem merem kimondani, a köztársaság fikciója vált tarthatatlanná. Nincs tere az értelmes beszédnek, miközben napról napra apad, silányul bennünk az érzékenység, amely normális esetben nem engedne felhangosodni őrültségeket, borzalmakat hétköznapivá változtató szavakat. Hangsúlyozom, a köztársaság már régóta a legsérülékenyebb alapokon áll, nem törvényekén, nem a szolidaritásén, bár látunk néhány igazán tiszteletre méltó és csodálatos fáradozást. Mégis azt hiszem, főként nyelvi alapok ezek. Mostanra ez a sérülékeny alap is összeomlani látszik. Természetesen most lenne a leginkább szükség az értelmes beszédre. Ennek a formáját kerestem és keresem most is. Van bennem rezignáltság, mint mindenkiben, aki nyitott szemmel és füllel jár, de a dolgomat, amennyire képes vagyok rá, tisztességesen el akarom végezni.
MN: Múlt nyáron Szigligeten a József Attila Kör táborában tartott előadáson azt mondtad, hogy a rendszerváltás utáni magyar kritika megbízhatóan működik ugyan, itt-ott nagyszerűen, de a szó rossz értelmében is professzionalizálódott, és a megbízható szövegismertetés lemond arról, hogy a politikai beszélgetés általad amúgy is hiányolt terepén is megnyilvánuljon. Ez volna az oka annak, hogy mostanában nemigen írsz kritikákat?
SG: Azt, hogy a magyar irodalomkritika megbízhatóan és professzionálisan működik, azért nem sietnék kijelenteni. Attól függ, mit tekintünk a kritika funkciójának. Egyrészt feladata, hogy a magában mondani semmit sem képes mű és az olvasó közt közvetítsen. Funkciójának ezt a részét a magyar irodalomkritika teljesíti, arról csak kicsiny mértékben tehet az irodalom és az irodalomkritika, hogy meglehetősen szűk a minőségi irodalmat, azon belül is a minőségi kortárs irodalmat olvasók száma. Szerintem azonban az irodalomkritika több is lehet ennél. Egy jól működő irodalomban lehet valamifajta képzőszerepe, amelynek jelentőségét persze nem túloznám el. Egyrészt az ízlés, másrészt pedig a demokratikus érzék képzője lehet, abban az értelemben, hogy megvitathatóvá tesz fontosnak vélt vagy éppen bírálatra méltó műveket, megnyilvánulásokat. Az irodalomkritika, és hadd tegyem hozzá, a feuilleton nálunk alig-alig létező műfaja a vitakultúra képzője lehet, ilyenféle kisugárzást gyakorolhat főként az egyetemistákra. És ez szerintem tartalmi szempontból is alátámasztható. Minden fontos mű artikulálható összefüggésben van az ország mentalitástörténetének és jelenbeli mentalitásának rendjével, ebből az összefüggésből kiszakítva valószínűleg el is vész a kritikai feltárásra érdemes értelem egy része. Ha ez az artikuláló és képző szerep elvárható a kritikától, akkor ennek a jelenlegi magyar kritika nem felel meg. Nem hinném, hogy az irodalom a társadalom zárt rendszere lenne, és nem hiszem, hogy egy társadalomnak vannak zárt rendszerei. Persze könnyebb a kritikus dolga, ha mindezt nem veszi figyelembe, kevésbé kell felnőttnek lennie. Mindennek azonban nincs köze ahhoz, hogy én nem írok kritikákat. Szó sincs demonstratív kivonulásról, nevetséges is volna. Sosem készültem kritikusnak, nem is vagyok az. A munkakapacitásom véges, valamiről le kellett mondanom, és erről volt a legkönnyebb, mert ez eredendően sem az én munkám.
MN: Milyennek tűnik neked a mai magyar irodalom teljesítőképessége?
SG: Erre nem tudok válaszolni, kevesebbet is olvastam, hogysem válaszolni tudjak, meg talán magának a kérdésnek sincs értelme. Az irodalom nem munkagép, nincs teljesítőképessége. Ez a teljesítmény attól függ, hogy te magad mint olvasó mennyi munkát teszel bele. És mennyit tesz bele az író, a könyvkiadó, a tanár, meg mind a többiek. A kortárs irodalomról következésképp legfeljebb annyit tudok mondani, hogy van. Azt se tudom megmondani, hogyan "szituálom" benne magamat. Napról napra, szövegről szövegre, könyvről könyvre élek. Mindig csak a következőt szeretném jól megcsinálni. Nagyon el vagyok keseredve, ha nem sikerül, és nagyon örülök, rövid ideig, ha úgy érzem, most sikerült valami. Nem hiszem, hogy van tökéletes vers vagy regény, de vannak optimális megoldások. Optimális mondatok, bekezdések, a legjobb, ami elérhető. Folytonos hegymászás ez. De hegymászás közben az ember néha eljut egy platóra, ahonnan szét lehet tekinteni. És hogy mit lehet onnan látni? Alakuló életműveket, közelségeket és távolságokat. Ennyit. Kapcsolatok hegy- és vízrajzát.
