| 1. Dante: Isteni színjáték (Ford.: Nádasdy Ádám, Magvető) 121 pont 2. Roberto Bolaño: 2666 (Ford.: Kutasy Mercédesz, Jelenkor) 95 pont 3. John Williams: Augustus (Ford.: Gy. Horváth László, Park) 36 pont 4. Karl Ove Knausgård: Halál (Harcom 1.) (Ford.: Petrikovics Edit, Magvető) 31 pont 5. Norman Manea: Kötelező boldogság (Ford.: Vallasek Júlia, FISZ-Jelenkor) 22 pont 6–7. Jonathan Franzen: A huszonhetedik város (Ford.: Bart István, Európa) 21 pont Michel Houellebecq: A harcmező kiterjesztése (Ford.: Tótfalusi Ágnes, Magvető) 21 pont 8. Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája (Ford.: Goretity József, Magvető) 20 pont 9–10. Martin Pollack: Halott a bunkerban (Ford.: Halasi Zoltán, L’Harmattan) 19 pont Drago Jančar: Ma éjjel láttam őt (Ford.: Gállos Orsolya, L’Harmattan) 19 pont 11. W. G. Sebald: Természet után (Ford.: Szijj Ferenc, Magvető) 18 pont
A szavazóknak minden alkalommal a legutóbbi szavazás, jelen esetben a tavalyi könyvfesztivál óta magyarul – első kiadásban vagy új fordításban – megjelent négy szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk; az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik pedig 3 pontot kap. A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Ambrus Judit, Báthori Csaba, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Csáki Márton, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Gács Anna, Görföl Balázs, Harmath Artemisz, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Jenei László, Kiss Noémi, Krupp József, Lapis József, László Ferenc, Németh Zoltán, Sipos Balázs, Tarján Tamás. |
„Nobel-díjat Homérosznak!” Lassan mozgalmat lehetne indítani ezzel a jelszóval, látván, hogy tavaly és idén is klasszikus – Goethe, illetve Dante – nyerte a Minimum tizenegyes! világirodalmi szavazását. Méghozzá fölényesen. 2016-ban a Faust Márton László által készített új fordítása valamivel kevesebb pontot szerzett, mint a lista utolsó öt helyezettje, szavazóink most a Nádasdy Ádám-féle Isteni színjátéknak adtak több pontot, mint amennyi a lista nagyobbik felének, az utolsó hatnak összesen jutott.
Igaz, az utóbbi hétszáz évben volt időnk megszokni, hogy Dante ritkán ír, de akkor remekművet.
Egyébként azt hiszem, az új fordítás a maga nemében szinte kifogástalan. A maga neme itt azt a nemet jelenti, amit Nádasdy Ádám a rímelésre mondott. Rímtelen jambusokban ma nem lehet jobban lefordítani az Isteni színjátékot, terzinákban pedig, Babits után, nem érdemes. A hármas rím, ami olaszul, a nyelv jellegéből adódóan, gyerekjáték (például mindjárt az első hármas: oscura–dura–paura), magyarul Babits klasszikus fordításában sokszor vagy akrobatabravúr, vagy valójában csak feltuningolt párrím (jutottam–ottan–legottan), mindenesetre ritkán makulátlan. Nádasdy tehát a minél teljesebb tartalmi hűségért lemondott a formai hűség egyik legfontosabb ismérvéről, a rímelésről. Jelentős különbség még a Babits-féle változathoz képest a jegyzeteknek az olykor a főszöveggel vetekedő terjedelme, illetve azok a belső címek, amelyeket a szöveg jobb tagolása végett a fordító helyezett el a margón. Ezek segítik az olvasást, bár néha – például ezek: „A nagy generáció”, „Készülődés a légi utazásra”, „A szerző erőt gyűjt” – szertelenül bolondosak. Egy ekkora munka nyilván nem lehet mentes a kisebb félrefordításoktól. Ilyen például az, amelyre Sárközy Péter a Magyar Naplónál sajtó alatt lévő kritikájában figyelmeztet: amikor a Purgatórium XXX. énekének 86. sorában Nádasdy, anakronisztikusan, a „venti schiavi”-t „Szlovénia felől” támadó szélnek fordítja, hiszen „Szlovénia mint földrajzi fogalom – írja a római egyetem magyar professzora – csak a 20. század elejétől használatos. A térség olasz földrajzi neve Carinzia, mely 1287–1335 között a Velencei Köztársasághoz tartozott, 1335–1919-ig pedig Ausztria egyik tartománya volt. Dante a római Pannonia, majd 1091-től Magyarország déli részének nevezett Schiavonia felől fújó szélről beszél.”
Listánkat a latin leánynyelvein írt vagy római tematikájú könyvek uralják: nemcsak az első három helyen szerepel ilyen, hanem a megosztott 6–7. helyen álló Houellebecq-könyv is ide tartozik. (Kár, hogy Elena Ferrante briliáns nápolyi tetralógiájának első kötete – Briliáns barátnőm – elkerülte kritikusaink figyelmét.) Térben és időben színesebb a kép: nagy távolságokat fed le a lista, amelynek Dél-Amerikától Norvégiáig, az ókortól 2666-ig tart a fesztávja. Ahogy Bán Zoltán András – a Minimum 11-es! megálmodója és első gondnoka – az azóta megszűnt Unikornis.hu oldalon írta a második helyre befutott regényről: „A címmel Bolaño azt sugallja, hogy a könyv már a 2666-os év perspektívájából íródott, azaz a szöveg mintegy a túlvilágról szól hozzánk. Vagy a ránk váró jövőből beszél. Így a 2666-os év véres korommal szennyezett díszlete előtt fellépő szereplők más fénytörésbe kerülnek, és ekkor a könyv valóban egy halott vagy egy meg nem született gyermek szemhéja mögött lejátszódó látomásaként élhető át.” A kötet nem annyira regény, mint inkább öt regény – öt „könyv” – gyűjteménye (A kritikusok könyve, Amalfitano…, Fate…, A gyilkosságok… és Archimboldi könyve). Bán szerint a negyedik, a leghosszabb fejezet „a 2666 szíve-lelke, abszolút remekmű” – és talán csak azért tartózkodik feltűnően a „legjobb” szó használatától, mert ez a rész nők, illetve gyerekek ellen elkövetett gyilkosságok húsz éven át tartó sorozatán alapul. Ez a fejezet teremti meg annak a széthullónak látszó könyvnek az egységét, amely Bán szerint „összes problémájával, szószátyárságával és szétesésre hajló szerkezetével együtt hihetetlenül vakmerő, lenyűgözően gátlástalan, roppant művészi kockázatokat vállaló, leleményes és félelmetesen izgalmas műalkotás”.
A harmadik helyezett Augustus annak a nemrég újra felfedezett John Williamsnek a negyedik regénye, akinek Stoner című könyve – harmadik regénye – tavalyi listánkon szerepelt. A fiktív dokumentumokból, naplókból, emlékezésekből, levelekből összeálló, de valós történelmi tényeken alapuló regény sokkal olvasmányosabb az unalmas amerikai egyetemi tanár nem túl mozgalmas életét bemutató Stonernél. Nem volna meglepő, ha Gy. Horváth László már dolgozna az író első regénye, az apjával évek óta először találkozó főhős egy napját leíró Nothing But the Night vagy még inkább a második könyv, a Butcher’s Crossing című western-regény fordításán.
*
Listánk negyedik helyén egy alighanem sikerre ítélt sorozat első darabja áll: Karl Ove Knausgård Harcom (Min Kamp) című regényciklusának első része. A sokszor az unalmasságig aprólékosan kitárulkozó önéletrajzi vallomás Norvégiában ritkább, mint délebbre – vagyis a világ lényegében összes más irodalmában –: talán ez is hozzájárult a könyvsorozat elképesztő otthoni sikeréhez. Hozzánk nem a semmibe érkezett, bizonyos pontokon határozottan rokonságot mutat Kun Árpád tavaly megjelent regényével, a Megint hazavárunkkal, amelyben szintén ugyanaz a főhős neve, mint az íróé, és mindkét szerző-főhős, illetve mindkettejük családja – különösen az apákhoz fűződő viszony – hasonlóan kritikus átvilágításon esik át. Az elhanyagolt öreg vagy beteg ember környezetének a legkisebb csempétől az utolsó alsónadrágig terjedő széklettelenítése a Boldog Északkal mutat rokonságot, de míg Kunnál még ez a motívum is szinte felragyog, Knausgårdnál olyan vontatottan van előadva, mint amikor egy úgynevezett slow tv közvetíti néhány akváriumi hal életét vagy a tűz pattogását.
Norman Manea Kötelező boldogság című könyve ezzel szemben kevésbé realisztikus, inkább a groteszk stílusirányba illeszkedik: a könyv negyedik, Trencskó című elbeszélése már címével is Gogol Köpönyegét idézi. Ez a kötet legolvasmányosabb része, bár ha egy semmiből előkerülő kabát és egy ellopott holttest említésével akarnám jellemezni, az óhatatlanul valami Rejtő Jenő-féle ámokfutást idézne fel, holott ez az elbeszélés is, mint az összes többi, a diktatórikus elnyomásnak az emberi életekre gyakorolt hatásával foglalkozik. A Kihallgatás a magyar olvasóban a Tanú című film emlékezetes jelenetét idézheti fel, a takarékszövetkezeti miliőt egy különös jövőkutatási programmal összeházasító Robotkép mintha a Termelési regény első részével mutatna rokonságot, az Ablak a munkásosztályra pedig – a mindent száz lejért javító, levetett cipőjét az ügyfél lakásában illedelmesen mindig a kezében tartó, igazáért a kommunista rezsim hatóságaival is valóságos Kolhaas Mihály-i öntudattal szembeszálló mesteremberével – Örkény novelláit juttathatja az olvasó eszébe.
A következő két regény pályakezdők könyve, igaz, olyanoké, akik idővel igazi sztárok lettek. Jonathan Franzen A huszonhetedik várost még huszonkilenc éves korában adta ki, és mint Takács Ferenc írta (lásd: Ökolimonádé, Magyar Narancs, 2014. március 27.), ha Franzen „nem is tagadja meg két első regényét, esszéiben és visszaemlékezéseiben (…) jelzi, hogy hozzájuk fűződő viszonya ma már leginkább afféle rugalmas elszakadásként jellemezhető.” Az amerikai író első két regénye „közvetlenül társadalomkritikus, harcosan realista műnek készült, az amerikai társadalom nagy folyamatait a magánszférával és az egyén sorsával, úgymond, »együtt láttató« társadalmi regénynek.” A stagnáló gazdaságú, romlásnak indult közbiztonságú St. Louisban az indiai rendőrfőnöknő sajátos intézkedései, valamint harca a város egyik virilistájával csak tetézik a bajt, és a nagyvároson a káosz lesz úrrá: a debütáló mű túlfeszített epizódjai, markáns társadalomkritikája Pynchon és DeLillo tíz évvel korábbi könyveit idézi meg.
Michel Houellebecq kis könyve is több mint húsz évet késett. Az író cinizmusa A harcmező kiterjesztésében még nem olyan metszően sivár, mint a későbbi könyveiben: a kiábrándult informatikus főhősben itt még maradt annyi üdeség, hogy olyanokat tudjon mondani, mint hogy „az ágyak általában tovább bírják, mint a házasságok”. Bukását az olvasó nem is érzi egészen szükségszerűnek. (Például: mi van ennek a szerencsétlen sorsú fiatalembernek a családjával?) A könyvet kis terjedelme a Behódoláshoz teszi hasonlóvá, de annál még a maga vázlatosságában is sokkal érdekesebb, mert bár az elbeszélés szellős, a karakterek nem kétdimenziósak. Houellebecq emblematikus mizantrópiája már a későbbi könyveket idézi (ebben a regényben a pszichoanalitikusok, a fogorvosok és úgy általában a nők az elbeszélő megvetésének tárgyai, bár általában az emberi nemről sincs nagy véleménnyel), de ez a több mint ígéretes első regény a későbbi legjobb könyvek, a Csúcson, az Egy sziget lehetősége és különösen a remekmű, Az elemi részecskék átgondoltságát, művészi erejét nem éri el.
Csak találgatni tudom, hogy Ulickaja regénye miért nem végzett előrébb: minden megvan benne, amit az orosz írónőtől megszoktunk. Például letehetetlen, ami azt jelenti, hogy az olvasó mindig nagyon kíváncsi, mi történik a következő oldalon a szereplőkkel. És enciklopédikus: a több mint száz év orosz történelmének előterében, a munkatábortól New Yorkig több helyen játszódó, két, egymástól több generáció távolságra lévő Jákob között feszülő, részben dokumentum-, részben biografikus családregényében annyi szereplővel annyi esemény történik, mint az Isteni színjátékot leszámítva listánk összes könyvében. Jákob lajtorjája Ulickaja felfogásában maga a DNS, ami annak metaforája, hogy amit eddig misztikusnak, megragadhatatlannak gondoltunk, az fogalmilag leírható. Talán ezzel függ össze a regény „oroszsága” is, az a vonása, hogy bármilyen nagy trauma ér valakit, bármilyen nagy érzelmek dúlnak benne, szereplői mindig valami nagyobb folyamat távlataiban, az élet folytonosságában – mint ugyanannak a folyónak a vizén több ezer éven át a kipukkadásig, burokban úszó életek egyikét – képesek látni önmagukat.
*
Listánk két utolsó prózakötete egyaránt a L’Harmattan kiadó Világszépirodalom című sorozatában jelent meg, bár Martin Pollack könyve inkább tényirodalom. A fülszöveg ugyan siet regénynek nevezni, a könyv mégis abba az irányzatba tartozik, amelyről Daniel Kehlmann a Narancsnak úgy nyilatkozott: „Ma mindenki a realizmust követeli a szerzőkön, sőt a kritikusok szívének ma az olyan
realizmus a legkedvesebb, amelyben fikarcnyi kitaláció sincsen.” Jellemző, hogy aki elolvassa ezt a könyvet, sosem fogja elfelejteni, hogy honnan származik a kucséber szó, a játékkal, déligyümölcscsel üzletelő vándorárus régi neve: gottscheei kereskedő. Gottschee német nyelvsziget Szlovéniában – szlovén nevén Kočevje –, a hazánkban sokkal ismerősebben csengő nevű Gorenje tőszomszédságában. Innen származik a szerző vér szerinti apja, aki magas rangú SS-tisztként szolgálja, kegyetlenkedi és síeli végig a II. világháborút. Pollack hű képét nyújtja a nyelvhatáron élő németség egyik reprezentatív képviselőjének, akinek családtörténetében éppoly jelentősége van a hároméves korban kapott puskának, mint a római katolikusból „német” evangélikussá való áttérésnek, a párbajozós diákegyletekben szerzett sebhelyeknek és a szlávok iránti ellenszenvnek. A könyv azonban nemcsak egy banális gyilkosság áldozatául esett háborús bűnös utáni nyomozás eredménye, hanem a szerző – vér szerinti apjáéval szögesen ellentétes – fejlődéstörténete is. Kár, hogy Pollack bizonyos dolgokat nem annyira megír, mint inkább csak szóba hoz. Ilyen például a jelenet, amikor a nagyapa náci párttagságát egy nagyvonalú gesztusnak köszönhetően visszadatálják: a pénztárnok nem tud visszaadni tíz schillingből, ezért a visszajárót elszámolja a korábbi évek tagsági díjaként, mire a nagyapa ezt megtetézi, és egyenesen százassal fizet.
Az ugyanebben a sorozatban megjelent Ma éjjel láttam őt holtversenyben végzett Pollack könyvével, és Drago Jančar II. világháború idején játszódó regényében is meg van említve Kočevje. Az egyik legismertebb szlovén író könyvében egy különleges nő életét és – ez aligha lehet titok bármely olvasó előtt – halálát írta meg, mégpedig öt nézőpontból. A magyar irodalomban Máraitól a San Gennaro vére és a Béke Ithakában szerkezete pontosan ugyanilyen. Az öt fejezet szinte önálló kisregényként is megállja a helyét (talán az amúgy is elég unalmas másodikat leszámítva, amelyben a főhősnő anyja az elbeszélő), mégis egyre fokozódik a feszültség, és mind szövevényesebb úton jutunk el a végkifejletig, amely egyszerre fakad a karakterek sajátos vonásaiból, a háborús körülményekből, a lélektani kényszerekből és egyszerű félreértésekből.
Listánk Föld körüli időutazása Sebald karcsú verseskönyvével ér véget, amelynek első darabja a 16. századba, a második Alaszkába, a harmadik pedig többek közt a szerző fogantatásának idejébe, Nürnberg II. világháborús bombázásának napjaiba kalauzolja el az olvasót. A „lassan sorvadó lelkű” szereplői révén „mélységesen” vagy „súlyosan mélabús” hangulatot árasztó kötet első poémája képleírásokkal tűzdelt esszévers – magyarul mostanában Keresztesi József ír hasonlókat – a festő Matthias Grünewald életéről, a második a természettudós Georg Wilhelm Steller élet- és útleírása, beleértve a váratlan halált, a mors improvisát is (nem pedig „mortem improvisamot”, mint az egyébként gondosan szerkesztett kötetben áll), a harmadik pedig, a legszemélyesebb, Sebald életét eleveníti fel, egészen a születésétől fogva. Bár a felelevenítés talán nem a legjobb szó, amikor a születéshez a pusztulás képzetei tapadnak. Hogy aztán, akárcsak a fényét vesztett Manchesterben – és ez sem hangzik túl biztatóan –, „csendes mutációk” egyengessék „az utat a jövőbe”.
