Hornyik a könyv első harmadában ugyanis a könyv valódi tárgyára, az alcímben is jelzett Művészettörténetek és vizuális kultúrák elméleteinek bemutatására fókuszál, arra a témára, melynek vitathatatlanul ő a legnagyobb magyarországi szakértője - olyannyira, hogy gyakran úgy tűnik, mintha személyes vitába bonyolódna a new art history és a visual culture hírneves "figuráival". Ez az elméleti blokk (bibliográfiai figyelmetlenségeivel együtt) kétségkívül próbára teszi az olvasót; még akkor is, ha a korábban írt tanulmányok egymás mellé helyezése miatt gyakran találkozik ismétlésekkel.
A több elméleti forrásból létrejövő, egymással szinte késhegyig menően vitázó angol és amerikai szerzők által létrehozott új diszciplína, a "visual studies" elsősorban a hagyományos művészettörténeti megközelítések (a stíltuskritika, az ikonológia és a társadalomtörténet) elégtelen voltát hangsúlyozza, hiszen nem képesek vagy nem akarnak foglalkozni a mediális társadalom, a mindent eluraló képek világával és az ehhez kapcsolódó kérdésekkel (például a giccsel és a tömegkultúrával). Bár a V. J. T. Mitchell által kidolgozott képi fordulat elmélete, majd az ennek kapcsán 1996-ban az October folyóiratban kibontakozó vita, továbbá a különféle szociológiai, filozófiai meglátások és a feminista kritika alapvetései lehetővé teszik az árnyaltabb elemzéseket, a vizuális kultúra tudománya nem kebelezte be a művészettörténetet. Némely ponton nem is történt semmi revelatív: a német orientációjú művészettörténészek például kaján vigyorral figyelték, ahogy Mitchell Aby Warburg és Erwin Panofsky 1920-as években írt tanulmányairól mit sem tudva újra "feltalálta" az ikonológiát. S míg a művészettörténetnek nem lehet tárgya, addig a vizuális kultúra elemzői nyugodtan foglalkozhatnak olyan új típusú, nem ember által létrehozott vizuális "termékekkel", mint a számítógépes animáció, a repülésszimulátor, a sugárnyomkövető, a szintetikus holográfia, az elektronmikroszkóp vagy a mágnesrezonancia által létrehozott képek. Számukra - ellentétben a tradicionális művészettörténészekkel - olyan kérdések fontosak, mint hogy mi az, ami láthatóvá tesz, ki mit lát, és milyen módon áll kölcsönös kapcsolatban egymással a látás, a tudás és a hatalom; hogy a hiperrealitás korában, amikor a valóság reprezentációja elválaszthatatlanul összeforr magával a valósággal, miként manipulálhatók a high-tech látványtársadalom uniformizált fogyasztói. A művészettörténészek számára inkább az az érdekes, hogy miként reflektálnak erre az állapotra a művészek.
A könyv második részében számos elemzés olvasható. Bár Gerhard Richter nyilatkozataiban tagadta, hogy "fotófestményei" a kép kultuszának kritikai megközelítéséből erednének, Hornyik érvei a blurös (elkent, a mozgásban levést érzékeltető) technikával készült RAF-sorozat esetében - amely a német Vörös Hadsereg Frakció terrorcsoport néhány tagjának 1977. októberi "öngyilkosságához" és ezek médiabeli reprezentációjához kötődik - igen meggyőzőek. Hasonlóan reflektív Luc Tuymans festészete, csak ő éppen a hiánnyal, a kihagyással operál, a szerző szavaival szólva "mellébeszél": például a WTC elleni támadás emlékére egy óriási méretű csendéletet festett. Hornyik kitér a történeti festészet szerepére a 21. században, a magyarországi technorealizmus létrejöttére, mely szorosan kötődik a képi fordulathoz, s finoman járja körbe a képeslapokat, talált képeket kiindulópontként használó Szűcs Attila és a mozgóképes beállításokat alkalmazó Szépfalvi Ágnes munkásságát. Nagyobb tanulmány foglalkozik Gyenis Tibor fotóalapú műveivel, kiemelve művészetében a poszthumanizmus és a mesterséges intelligenciával rendelkező kibernetikus organizmusok elméletének gyakorlati "lecsapódását".
Míg ezekbe az elsősorban a művészettörténeti diskurzust követő írásokba még csak mintegy beszivárog a vizuális kultúra elmélete, Hornyik több olyan elemzést is közöl, amely teljes egészében az információs társadalom képi világával foglalkozik. Kifejezetten szórakoztató a Sin City kritikai olvasata, a Mátrix-trilógia világával kapcsolatos vita ismertetése (benne Baudrillard fenntartásai szimulákrumelmélete megvalósíthatóságával kapcsolatban) vagy az Alien-tetralógiával (különösen a negyedik résszel) foglalkozó posztfeminista meglátások felsorolása.
Leginkább a képháborúval kapcsolatos írások gondolatébresztőek. Míg 2001. szeptember 11-én a terroristák a képek hatalmában bízva médiaeseményként komponálták meg a merényleteket, az Abu Ghraib-i, a látványosság kedvéért lefényképezett kínzások már arra világítanak rá, hogy a "látványtársadalomban" kerengő, minden oldalról támadó testetlen képek felülírják a valóságot, a realitás helyett mintává és referenciális ponttá válnak. Ennél borzalmasabbat nehéz elképzelni.
L'Harmattan - MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 2011, 302 oldal, 3000 Ft
