„Két lábon járó vonalkód mindenki” - Arundhati Roy író

Íróként Man Booker-díjat kapott, aktivistaként pedig börtönbüntetést. Az apró dolgok istene és A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma világhírű szerzőjével az indiai kasztrendszer máig élő világáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Az indiai alkotmány betiltotta a kasztok szerinti megkülönböztetést, de a kasztrendszer – miként az az írásaiból is kiolvasható – mind a mai napig nagyon is jelen van a mindennapokban.

Arundhati Roy: Az indiai alkotmányt a modern India egyik legnagyszerűbb értelmiségije, dr. Ámbédkar tervezte meg, aki maga is dalit volt, az érinthetetlenek kasztjához tartozott. Tisztában volt vele, rengeteget is írt róla, hogy egy több ezer éves társadalmi berendezkedést nem lehet egy alkotmánnyal megváltoztatni. Ehhez valódi politikai akarat szükséges. A kasztrendszer sajnos nagyon is része a hinduizmus gyakorlatának Indiában.

MN: Mennyire gyakoriak a kasztok közötti vegyes házasságok?

AR: Az indiaiak kevesebb mint 5 százaléka házasodik a saját kasztján kívülivel. Ennél is elszomorítóbb, hogy olyan helyzetekben, amikor az egyik házastárs az érinthetetlenek közül való, a másik pedig egy magasabb kasztból – bármit is jelentsen ez –, gyakoriak a becsületgyilkosságok, a lefejezések. A kasztrendszer megléte és gyakorlata, amely a társadalom egészét áthatja, a legszégyenteljesebb dolog a mai Indiában. De még ennél is szégyenletesebb, amikor értelmiségiek, történészek, egyetemi emberek, azok, akik oly sokat foglalkoznak az identitás és az igazságosság kérdésével, azzal jönnek, hogy a kasztok nem léteznek.

MN: Ezt mire alapozzák?

AR: Persze hogy nem léteznek egy olyan ember számára, aki világéletében egy felsőbb kaszt kiváltságait élvezte. Onnan valóban nehéz bármit is meglátni belőle. A statisztikák azonban némileg ellentmondanak azoknak, akik szerint a kasztrendszer a múlté: az indiai utcaseprők, a csatornatisztítók 99 százaléka dalit, míg az elitszakmák művelői között alig találni dalitot. Ha mégis talál egyet-kettőt, az a dalitok megsegítésére bevezetett rezervációs kvótának köszönhető. Nézze csak meg, kik a boltosok, a kereskedők, a hitelezők, kik az indiai nagyvállalatok vezetői. Szinte kivétel nélkül mind a banija nevű kaszthoz, a kereskedő kaszthoz tartoznak. Ez az a kaszt, amelyhez Gandhi is tartozott.

MN: Honnan lehet megmondani, hogy valaki dalit?

AR: A nevéből. Az indiai családnevek kasztnevek is egyben. Két lábon járó vonalkód itt mindenki. A kaszt, a régió, minden leolvasható egy névből. Az én nevem történetesen nem ilyen, én azon kevesek közé tartozom, akiknek a szülei áthágták a kasztok és vallások határait. Összeházasodtak, majd elváltak. Hindu nevem van, de keresztényként nevelkedtem.

MN: A szülei milyen kasztokba tartoztak?

AR: Az anyám keresztény volt, ami elméletileg annyit jelent, hogy nem tartozott kaszthoz, és mégis, Kerala keresztényei – anyám innen származott – úgy tekintenek magukra, mint akik egy magasabb kaszthoz tartoznak. Anyám egy hindu férfihoz ment hozzá, és aki ilyesmire vetemedik, az tényleg kasztvesztetté válik. A tetejében később el is vált, úgyhogy többszörösen lenézett volt. Engem úgy tartanak számon, mint aki egyetlen közösséghez sem tartozik.

MN: Ezt előnyként vagy hátrányként éli meg?

AR: Bizonyos értelemben én ezt előnyként fogom fel, hiszen beleszülethettem volna egy rendkívül elnyomott dalit kasztba is. A dalitok között is sok-sok kaszt van, és ezeknek is megvan a maguk hierarchiája. Mindig van lejjebb, mindenki alatt van valaki, akit elnyomhat. Ez a hierarchiára épülő kasztrendszer alapgondolata. Így viszont, hogy sehova sem tartozom, megadatott, hogy kívülről lássam a rendszert.

MN: A dalitok szemében kik azok, aki pozitív példaként szolgálnak?

AR: Ámbédkar mindenképpen ilyen. De a követői brutális támadásoknak vannak kitéve. Egy férfit azért vertek agyon, mert a mobilja csengőhangja egy Ámbédkarról szóló dal volt. Vagy ott van Surekha Bhotmange és a családja esete – dalitok voltak, Ámbédkar követői voltak, őket is agyon­verték. Nem tudták elnézni nekik, hogy iskolázottak voltak, volt fedél a fejük felett, és még egy kis földjük is. Az ilyesmi főbenjáró bűn a magasabb kasztok szemében.

MN: Az igazságszolgáltatás is előítéletes a dalitokkal szemben?

AR: Természetesen. Miért pont az igazságszolgáltatás lenne kivétel? A dalitok elleni gyűlölet-bűncselekményeket gyakran nem is gyűlölet-bűncselekményként tárgyalják. Van, hogy első fokon súlyos ítélet születik, de másodfokon a legtöbbször visszavonják ezeket, mert szabálytalanul végezték az eljárást, vagy, mit ad isten, valaki hibát követett el a bizonyítékok gyűjtése során. Már ha egyáltalán gyűjtöttek bizonyítékokat. Senki sem gyűjt bizonyítékokat, ha a szegényekkel történik valami szörnyűség. Ez nem pusztán jogi kérdés, hanem a társadalmi igazságosság kérdése.

MN: Az a hír járta, hogy el kellett hagynia Indiát, mert úgy érezte, veszélyben forog az élete.

AR: Ez azért így egy kis túlzás. Ennek a jelenlegi politikai helyzethez volt köze. Engem úgy ismernek, mint a hivatalban lévő kormány egyik kemény kritikusát. Ugyanez volt egyébként a helyzet az előző kormánnyal. Egy évvel azelőtt, hogy befejeztem A Felhőtlen Boldogság Minisztériumát, egymást követték az egyetemi zavargások. A rendőrség behatolt az egyetemekre, diákokat fogdostak össze. A csőcselék az utcákon vonult, de nem csak az utcákon: betörtek a bíróságokra, és embere­ket vertek meg. És akkor, mindezek kellős közepén az egyik legnépszerűbb tévécsatornán valaki azt találta mondani, hogy tudjuk, ki áll az egész mögött: Arundhati. Bevallom, a megszokott para­no­iámnál is nagyobb félelem lett úrrá rajtam. Már nagyon közel álltam a könyv befejezéséhez, amikor mindez történt. Nem jellemző rám, de akkor fogtam magam, és sietve távoztam, hogy aztán tíz nap elteltével visszatérjek. Nem én vagyok az, aki ilyen helyzetekben elfut.

MN: Hol töltötte ezt a 10 napot?

AR: Londonban.

MN: Az indiai filmipar a legnagyobb a világon. Hogy ábrázolják a dalitokat a helyi filmekben?

AR: Úgy, hogy egyáltalán nem ábrázolják őket. Hosszú éveket kell várni, hogy akadjon egy-két film, amelyben mégis megjelennek. Ami a filmeket illeti, most épp százezren vonulnak az utcán egy bollywoodi film ellen tiltakozva, azt kántálják, hogy ha be merik mutatni, felrobbantják a mozikat. A kérdéses film bűne, hogy nem eléggé szélsőjobbos a csőcselék ízlésének. Semmi sem számít, csak az, amit a csőcselék akar. Ők azok, akik meglincselik a tehénszállítókat, mert szerintük nem tisztelik a szent állato­kat. A kormány nem piszkítja be a kezét, a cenzúrát is kiszervezték a csőcseléknek. Azoknak, akik ellehetetlenítik a könyvbemutatókat, akik betörnek a forgatásokra, akik felrobbantják a mozikat, amelyek olyan filmeket vetítenek, amelyeket elleneznek. Egyébként bírósági rendelet van arról, hogy minden filmvetítés előtt le kell játszani a nemzeti himnuszt, amit mindenkinek állva kell vé­gig­hallgatnia. A csőcselék ott van mindenhol. Néhány hónapja lelőtték az egyik újságíró ismerősömet, Gauri Lankesht. Olyasmiket mondott, ami nem volt az ínyükre. Ha le is tartóztatnak valakit, óvadék ellenében hamar szabadon engedik.

MN: Mit érez, amikor ott áll a moziban a kötelezővé tett himnuszt hallgatva?

AR: Felfüggesztettem a moziba járást. Nem akarok részt venni ezekben a megalázó helyzetekben.

MN: Van abban valami ironikus, nem gondolja, hogy a nyugati világ nagy része egy ízig-vérig brit film, Richard Attenborough Gandhija alapján kapott képet Indiáról?

AR: Nem mindenki van ezzel így, csak úgy a világ 99 százaléka. Csak annyi a gond a filmmel, hogy a valóságot, amennyire csak lehet, eltorzítja. Mégis, hogyan lehetséges filmet készíteni Gandhiról, hogy a legfőbb intellektuális ellenfele, dr. Ámbédkar még csak át sem sétál a háttérben?

MN: Az apró dolgok istene és A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma között húsz év telt el, időközben politikai aktivistaként is hallatta a hangját, még börtönben is ült. Miért ítélték el?

AR: A bíróság megsértésének vádpontjában találtak bűnösnek. Komplikált ügy volt, mint minden ügy, aminek a bíróságokhoz van köze, de a dolog lényege az volt, hogy egy hatalmas gát megépítése ellen tiltakoztam. De volt, hogy lázadás vádjával fenyegettek, amiért kifejtettem a véleményemet Kasmírról. Tudja, a rendszer lényege a megfélemlítés, hogy máskor kétszer is meggondold, hogy szabadon akarsz-e beszélni. Mindeközben pedig a vezetőink úgy tesznek, mintha egy demokráciában élnénk. Állandó a félelem. Visszakanyarodhatunk a meggyilkolt újságíró esetéhez: ha egy újságírót meggyilkolnak, mindenki félni kezd, nem igaz? Ha engem bebörtönöznek, a nálam kiszolgáltatottabbak, akik kevésbé ismertek vagy egzisztenciálisan gyengébb lábakon állnak, persze hogy nálam is jobban megijednek. Az ilyesmi mindig üzenet is egyben a tömegeknek. De nincs ebben semmi rendkívüli, így megy ez időtlen idők óta.

MN: Mennyi időt töltött börtönben?

AR: Csak egy napot.

MN: Milyen érzés volt?

AR: Nem volt szörnyű, főleg mert több százan gyűltek össze a börtön előtt, és egész éjszaka azt kántálták, hogy engedjenek ki. De nem szívesen beszélek a velem történtekről, mert most is, hogy erről beszélek önnel, ezrek ülnek a börtönökben a legszegényebbek közül anélkül, hogy tudnák, mit követtek el. A börtönök zsúfolásig vannak velük. Nőket erőszakolnak meg folyamatosan. Szóval, nem fogok én itt a saját szerencsétlenségemről kiselőadást tartani.